Esztergom és Vidéke, 2005

2005-07-07 / 27-28. szám

2005. július 7. esztBKSQff) viP6fre 5 Megkezdődött a Várszínház újabb évada Néhány szó egy „zenés kotyvasz"-ról (I. M.) Akárcsak két esztendeje, idén is a Beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színház (a Gyulai Várszínházzal közös) vendégjátékával nyílt meg az Esztergomi Várszínház. Örkény István Tóték című kisregényének bemutatója biztos sikerrel kecsegtetett, a mű, a társulat és a rendező neve garanciát jelentett az évad kedvező indításához. Az előadást most szintén a színészek aktív jelenléte vezette be: a gyengeelméjű postás a közönség sorai között vegyült el egy-egy szóra, Tótné CSzűcs Nelli) sütött-főzött a konyhában a nagyérdemű megérkezésekor. A színészi játék, mint a darab más bemutatóin, Esztergomban ugyancsak feledhetetlen élményt nyújtott, s e tekintetben különösen az őrnagyot megformáló Trill Zsolt alakítását kell kiemelni. A darab az ő gazdag személyiségére épül, de tehetségét jellemzi, hogy ezzel a feladattal és a nagy elődök (különösen Latinovits Zoltán) szerepfelfogásával egyaránt megtudott birkózni. Improvizációs készségének ezúttal is tanújelét adta: a pénteki bemutatón a színház fölött a magasban elszálló repülőgépre, szombaton a környéken megrendezett tűzijáték ropogására reagált a szerepének megfelelően. A kisregény markáns megfogalmazásban került színre a rendezőnek köszönhetően, s ez az, ami miatt némileg vegyes érzelmekkel távozhatott a Várszínház nyitódarabjának közönsége június utolsó hétvégéjén. Az alapmű ugyanis bohózatba hajló, harsányabb jelleget kapott, ezt azonban a színpad bal oldalán folytonosan megjelenő kar szerepeltetése ellenpontozta. Vidnyánszky Attila rendező erőteljes színekkel történelmi háttért festett Örkény cselekménye mögé, ami élénk kontrasztot alkotott ennek alaptónusával. Korabeli hírek, dalok, katonaversek hangzottak fel így, mintegy a korszellemet felidézve, miközben TótFlamenco. Tánc, életérzés, életvitel. Július 2-án, szombaton ezzel a különleges művészettel ismerkedhetett meg az esztergomi Várszínház szép számú és lelkes nézőközönsége, kiket a jobbra forduló időjárás szerencsére sikeresen kimozdított otthonukból. A kellemes nyárestét Lippai Andrea művésznő és táncosai, illetve a Latidos zenekar pezsdítette fel, méghozzá olyan előadással melynek ritmusától, dinamikájától és jó értelemben vett folyamatos dübörgésétől, bátran állíthatom, a holtak is szívesen táncra perdültek volna. A flamenco az andalúziai társadalom legalsóbb rétegeiben született: vándorló földmunkások, bányászok, lókereskedők, kovácsok, halászok, kosárfonók, cigányok körében. Érdekesség, hogy a flamenco elképzelhetetlen cigányok nélkül, pedig máshol, ahol hasonló számú cigánynép élt (pl.: Katalánia, Magyarország, Franciaország, Románia), nem alakult ki üyen egyedülállóan. Ezért feltételezhető, hogy az andalúziai „bennszülött" nép nélkül nem is jöhetett volna létre. A Flamenco nem csupán egy zenei stílus, van saját dialektusa, egyedülálló tradíciója és szabályai; egy élő művészet, egy életstílus, egy eszköz megérteni és interpretálni a mindennapos létezést. A flamenco három alapvető eleme az „El Cante" (ének), az „El Baile" (tánc) és a „La Guitarra" (gitár). A ?

;cantaor/cantaora" (férfi vagy noi énekes) és a „tocaor" (a flamenco gitáros) szövetségéből a „cante" számos stílusa illetve formája alakult ki, amelyeket „palos"-nak neveznek. Mindegyiknek van saját neve, eltérő zenei karakterisztikus hangneme, egyedi hangzatmenete és ritmikai kepe. Tehát összefoglalva: a Cante flamenco népszerű aélspanyol, andalúziai táncok és dalok neve. Eredete vitatott. Mór és zsinagógabeli zene hatását is feltételezik. A XIX. század elejétől kiváltképpen az andalúziai és az ókasztíliai cigányoknál terjedt el, erről cente gitanonafc is nevezik és sokan cigányzenének tekintik. A flamenco rengeteg táncfajtát sűrít magában, melyek közül a legfontosabbak a következők: a Tangó, a Rumba (kubai eredetű), a Tanguillo (Andalúz eredetű), a Colombianas (Dél-amerikai eredetű), a Sevillanas (Andalúz eredetű), a Zapateado és a Soleares. Tehát létezés, csábítás, szerelem, szenvedély, csalódás, bánat, kilátástaék portáján a „házi zsarnokság" kiépülésének hétköznapjai zajlottak. Kétségtelen tény, hogy ez a megoldás a kisregény kárpátaljai olvasatát adta, hiszen a bécsi döntéseknek, valamint Magyarország hadbalépésének ott különösen érezhető, máig ható következményei vannak. A korabeli magyar történelmi valóság a bemutatón tehát nem maradhatott háttérben, de Vidnyánszky Attila nem állt meg az adott időszakra való utalásnál, s rá jellemző módon korunkig vitte a kiszólások sorát. Az alapvető kérdés végig az maradt, milyen kapcsolatot talál ez a két sík az előadás folyamán. A mind tragikusabb betétek a komikus jelenetekre válaszoltak, míg a mű végén a háború apokaliptikus réme szimbolikus vüágégéssé nem változott a színpadon is. A rendező a rá jellemző erőteljes hatásokat szintén ennek a kontrasztnak rendelte alá - mert meglepő kellékekből, színpadi elemekből most sem volt hiány: a darabban időnként elsült az őrnagy szolgálati fegyvere, a Tóték konyhájában sokáig készülő főzelék ülata a szaglószerveket nyugtalanította, a postás tubájában papír égett, a dobozolás őrületig fokozott epizódjában pedig még a díszlet egy része is a nagy margóvágó kése alá került. Ez évben is egy karakteres darabbal nyílt meg az évad, de a Várszínház szervezői részéről most elmaradt a megnyitás gesztusa: a művészeti vezető nem köszöntötte a megjelenteket, és még a hangszóróból sem szóltak üdvözlő szavak. Mint a nézőtéren láthatóvá vált, a szükséges nagyobb léptékű átalakításokra eddig sem került sor a színházban, ám a sovány lehetőségek közepette legalább a bővülő választék, a színesedő program jelzi, hogy a közönséget az eddigiekhez hasonlóan továbbra is meg fogják becsülni az esztergomi teátrumban. lanság. Ezen problémák jelentek meg a test és a zene nyelvén - gyakran erős intenzitással, néhol halk melankóliával - a közönség előtt. Mindezt a sokszínűséget a gyönyörű Lippai Andrea és táncosai illetve a szintén lenyűgöző Latidos zenekar varázsolta a Várszínház színpadára. A művésznő 1985-ben végzett a Magyar Táncművészeti Főiskol ia klasszikus balett szakán, majd hat éyig a Győri Balett magántáncosa volt. Ám egy lábsérülés véget vetett balett-táncosi pályafutásának. Ezután balettmesterként helyezkedett el a Nádasdy Kálmán Művészeti Iskolában. 1998-ban Andalúziában lehetősége nyílt közelebbről megismerni a különböző népek és kulturális hagyományok keveredése nyomán létrejött flamenco táncot, amely óriási hatással volt rá. Ezután megismerkedett olyan emberekkel (pl.: Carmen Segura, Miguel Vargas) akik bevezették a flamenco titkaiba. Az előadott táncok (Soleares, Sevillanas, Tangó, Rumba, Colombianas stb.) legalapvetőbb eszköze a fokozás, mely a fantasztikus, vérpezsdítő, intenzív és mégis egyszerű ritmussal (melyet gyakran egészen egyszerű eszközökkel, pl. tapssal, érnek el) kiegészülve koherens egészet alkot. A szintén fontos és a zenét kiegészítő majdnem szteppes lábmozgást pedig maga Michael Flatley is megirigyelhetné. A zene és a test harmóniája tökéletesen felhasználja a már említett fokozásban rejlő lehetőségeket, így az egyes táncokon belül sikeresen objektiválódnak mind a „lágy szellő" mind a „tomboló vihar" kategóriái és a közöttük lévő fokozatok is egyaránt. A kiválóan játszó zenekar hat tagból állt. Hárman gitároztak, ketten doboltak (konga és dob), az egyetlen női tag pedig gyönyörűen vokálozott. Ezeken a hangszereken kívül azonban, mint már említettem, egyszerűbb eszközöket is használtak, ilyen volt például a tenyerük és a csörgődobok különböző fajtái. A fel-feltűnő négy táncoshölgy pedig tökéletesen egészítette ki Lippai művésznő káprázatos előadását. Ha röviden összegeznem kellene a flamenco est hangulatát, ekképpen fogalmaznék: remek, szórakoztató este, fantasztikusan pörgő, vérpezsdítő, gondolatébresztő zene, gyönyörűen koreografált, kifejező, elgondolkodtató táncok, melyek így együtt képesek arra, hogy felidézzék bennünk mind a Zorró történetek romantikus hangulatát, mind mai világunk kilátástalanságát. Bódi Gergő Bizonyára rengeteg embert viselt meg a június végi kánikula, így jóleső enyhülést hozhatott az elsejére megérkezett lehűlés és az eső. Szép számmal voltak ugyanakkor olyanok is, akik estefelé aggodalmaskodva kémlelték a felhős égboltot, fürkészve az égiek szándékát. Az öntudatos esztergomi színházrajongót azonban nehéz eltéríteni szándékától, ha egyszer fejébe veszi, hogy ő bizony ma este megnézi az előadást, megakadályozásához bizony több kell. Különben is van kabát és esernyő. Nagyon jóleső érzés volt látni a színültig telt nézőteret, valami belülről fakadó, rejtélyes közösségi erő hatotta át az embert. Nem igaz hát, hogy mindenki elpuhult, és a tévé rabláncán senyved a fotelben ülve. No de félre a moralizálással. Este kilenc óra van hát, a szemerkélő eső dacára megkezdődik az előadás. Súlyosabb természeti csapás esetén, a szervezők tíz óráig kitolták volna a kezdést. Való igaz, az első felvonás alatt végig azon izgultam, nehogy félbeszakítsák a játékot. Ám nem csak a nézők, de a színészek is kitartottak, így kényszerszünet nélkül Mindenekelőtt meg kell követnem a Vitéz János szobortól a várhegyre vezető falépcsőt, amiért legutóbb igaztalan és illetlen megjegyzéseket tettem róla. Mindennek oka saját balgaságom volt, hiszen észre kellett vennem, hogy az élet dolgaiban jártasabb felebarátaim nem azon közlekednek, hanem a jóval kényelmesebb flaszteren. A lépcső igazi rendeltetése tehát nem a közlekedés, hanem puszta látványosság, és ebben a minőségében tényleg kiválóan tölti be szerepét. Felismerésemnek köszönhetően június havának utolsó szerdáján kényelmesen ballaghattam fel a Várszínházba, és zavartalanul töprenghettem azon, vajon miért választotta Földes László (művésznevén: Hobo) előadásának alcíméül a következőt: Szabad gondolatok jegyzéke. Az est ugyanis József Attiláról kellett szóljon, így kétértelművé vált, hogy most a költő vagy az előadó szabad gondolatairól van-e szó. Magyarul: József Attila verseket fogunk hallani, parafrázisokat vagy lenyomatokat, esetleg ezek variációit? Korábban azt olvastam, hogy az egyik fővárosi előadás „Tudod, hogy nincs bocsánat" alcímmel futott. Meglehet, az előadó így szeretné színesíteni a műsort, hiszen jócskán mögötte van már a századik fellépés is, nem beszélve arról, hogy nem ez az első verses összeállítása József Attila műveiből. Ráadásul, nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy korábban Viszockij és Villon műveiből is készített összeállítást (utóbbit az elmúlt szezonban itt is láthattuk), a közeljövőben pedig Faludy György verseire vár hasonló sors. Am hogy Földes László számára mit jelentenek ezek, a költők, arról valljon ő maga: „Úgy látom, hogy József Attila több mint élvezhettük a kitűnő játékot. Várjunk csak, még nem is említettem, miről is szól ez az írás. Természetesen Dumas regényéről, A három testőrről, amelynek tartalmát bizonyára szükségtelen „parafrálnom". Maga Legeza Ilona is letehetetlennek mondja a könyvet, annak ellenére, hogy éles kritikát mond róla: „Mini Dumas más sikerültebb regényei, A három testőr is afféle botrányköve az irodalomnak: kétségkívül, hogy szerzőjük a lehető legolcsóbb anyagból építkezett. Felhasználta hozzájuk a másodlagossá vált 'ponyvára' süllyedt romantika szinte minden kellékét: a titokzatosságot, a vérbosszú különböző motívumait, az éteri lelkesültséget, az abszolút férfias bátorságot és hősiességet, a női becsület himnuszait és a démoni erotikus vonzerejével élő és visszaélő 'gonosz szépség' mítoszát, a nagyvilág pompáját, a byroni világfájdalmat stb, stb." A Komáromi Jókai Színház társulatára várt a feladat, hogy bevezessen bennünket ebbe az izgalmas vüágba, noha a jeles kompánia maga is sajátosan jellemzi a darabot: „egy szövevéművészet, nem lehet elhelyezni kategóriákban, kitör belőlük. Shakespeare-hez és Villonhoz tudnám hasonlítani, akiknek a műveik túlívelnek az évszázadokon, és ma is élnek, hatnak." Ez a gondolat Babitsot juttatta eszembe, aki ezt írja Az európai irodalom történetében: y

rA költők, ahogy mondtam, egymásnak felelnek idő és tér távolságain át. Egy lehetséges életmagatartás egyszer megtalált kifejezése fölébreszti a másik attitűd öntudatát, és akkor az is kifejezést keres. Ez a világirodalmi hatás lélektana. Homéros fölébreszti Vergiliust, Vergilius Dantét és a századok nem számítanak. Egymás nyelvén felelnek egymásnak: ez a világirodalmi tradíció." E gondolati kitérő befejeztével, kerüljünk vissza a Várhegyre. Arra egyáltalán nem számítottam, hogy a nézőszám eléri az előző hétvégit (Beregszász, Örkény, Tóték), de hogy még túl is tegyen azon! Valahol hajmeresztő magasságokban azért még találtam helyet, egy-egy biccentés az ismerősöknek, intés a még ismerősebbeknek, és halljuk az előadást! Pontosabban, előbb nézzük! A már előbb említett Villon-est szegényes kellékei, túlzás nélkül, pazarnak mondhatók a mostanihoz képest. Meglehet, a díszlettervező Csonti Klára nem akarta, hogy a külcsín túlzott megjelenése elvonja a figyelmet a belső tartalomtól. Egy asztalnak túl alacsony, ágynak pedig túl magas tákolmány a színpad közepén, lefedve egy piszkos és gyűrött abrosszal, vagy inkább lepedővel. (Akkor mégiscsak ágy.) Az ágy mellett egy hatalmas kőtömb, rajta kötél; no meg az ágyon volt még valami, amit odafentről nem igazán tudtam kivenni. Hobo is a maga szokásos fehér és bő ingjében, valamint fekete és szűk nadrágjányes és terjengős történet sajátságos megjelenítése stílusosan, zenés kotyvaszként...".A díszlet egyszerű volt, lényegében egy fal illusztráció ablakokkal és ajtókkal, melyek erős igénybevételnek voltak kitéve a cselekmény mozgalmassága folytán. A kellékekből sem csináltak maguknak különösebb főfájást: asztalok, székek, kanapékjelenetenként rendezgetve. Feltűnő talán „Risseliő" guruló bíborosi széke volt. A jelmezekre viszont már annál nagyobb gondot fordítottak, láthatóan minden kis részletre odafigyelt a tervezőjük, Kovács Yvette Alida, pedig majd húsz embert kellet korhű ruhákba bújtatnia. Ráadásul a Kikerics nevű ló sajnálatos pusztulását követően, a nemes állatot alakító színész a főhős szolgájaként szerepelt tovább. Az ésszerűbb helykihasználás, és talán a vizuális kontakt érdekében a zenei duót a játéktér felett helyezték el. A cselekmény egyébként gördülékeny menetét minduntalan megakasztotta egyegy népszerű zenei betét, ami jócskán fellazította az amúgy sem szigorú dramatikus szerkezetet. Már korábban szó volt arról, hogy az eredeti mű rendkívül hosszú és terjengős, egyestés színpadi megjelenítése szinte lehetetlen. Ebből kifolyólag mindenképpen redukciót illetve sűrítést igényel, amelyet a rendező, Verebes István igen szellemesen oldott meg. Még csak ott tartottunk, hogy a király megkérte hőn szeretett nejét, méltóztassék a tőle kapott medállal a nyakában megjelenni a következő bálon, amikor egyszerre csak az előadás végére értünk (pedig két óra volt, nem számítva a szünetet), így aztán az egész társaság a színpadra ült vagy állt, kinek mi jutott, és játék helyett verbálisan bogozták ki a történet hátramaradt szálait. Gyanítom azonban, hogy ők sem tudták megfejteni, hogyan került vissza Párizsba a nyakék. Az idő azonban sajnos lejárt, mindenki nagy bánatára, hisz remekül szórakozott a közönség, és kétségtelenül az előadók is. Valóságos örömjáték volt, és ez bőven kisugárzott a nézőtérre. Megérdemelték a nagy tapsot. Filemon ban jelent meg, és a Könnyű emlékek című verssel indította az estet. Amiből az is kiderült, hogy mi is az ágyon fekvő ismeretlen tárgy; terepasztal volt, kicsi ólomkatonákkal. Noha a vers József Attila halálának évében született, a tartalma arra engedett következtetni, hogy valamiféle kronológiai ívet kap az előadás. Ennek ellenére túlszerkesztettségről semmiképpen nem beszélhetünk, egymás után hangzott el a költő 34 verse, s nem azok minősége volt az oka, hogy idővel egyhangúvá vált a műsor. Ezt a verklit csak fokozta Földes monoton előadásmódja, amit aligha enyhített a néhol becsengő recitativo. A tompaságot üdítően rázta fel a „Hetedik" előadásmódja és zenéje, ki tudja, talán az még igazi Hobo volt. Nem sokkal ezután elhangzott a Kései sirató is, még egy rész, ahol egyfajta vibráló sűrűsödést lehetett érezni. A többi, ha nem is néma csend, de ellapult. Nem biztos, hogy egy produkció színvonalát a fellépések száma határozza meg. Legyen az akár jóval százon fölül, mint azt maga Földes mondta eí a többszöri vastaps utáni, rögtönzöttnek tűnő epilógusában. Nehezményezte ugyanakkor, hogy egyes tehetségtelen és művészi érték híján lévő előadók igen nagy népszerűségre tesznek szert. (Kadlott Karcsi állítólag több mülió lemezt adott el.) Kifejtette továbbá, mennyire fontos, hogy az emberek ne szokjanak le a színházról, és más kulturális rendezvényekről, mert ha az otthoni fotelekben, a tévék előtt maradnak, idővel elhal a színpad is. Nosza, rajtunk nem múlik, a hétvégén Márai Sándor világába pillanthatunk bele. F.B. Csábítás, szerelem, szenvedély... Szabad gondolatok jegyzéke