Esztergom és Vidéke, 2005
2005-01-20 / 3. szám
4 eszmasofl) vip^fte 2005. január 20. ÚJESZTENDEI ÁLMOK 120 éve, az Esztergom és Vidéke 1 885. jan uár 4-ei számának tárcarovatából (N.L.) Mily nagyszerű látvány volt az, amikor azok az óriási jégtáblák darabokra törtek a nagydunai állandó híd kő talpazatán; kémlődve néztem körül, hogy nem jön-e a Duna Káronja. Hová tűntek azok az idők, amikor még egy szerény hajóhíd képezte az összekötő kapcsot közöttünk és a nagyvilág között? És vajon nem lesz-e megörökítve minden szívben annak a neve, aki ezt a nagy művet oly tetemes áldozatok árán létrehozta? A hidat a hercegprímás áldozatkészsége létesítette, ki egy egész évi jövedelmét engedte át a mű létrehozására. S mi most Esztergom? Virágzó székváros; az ipar és kereskedés virágoztatta úgy föl. De mi volt egykor Párkány? Most utcáján gőzmozdony repül végig, összekötve a fővasúttal Esztergomot. Lisztjét nem importálják Pestről; a Duna partján felhőkig nyúló kémények fekete füstfellegeket bocsátva a légbe, hirdetik az ipar virágzását; a párkányi Duna-parton egy nagy terjedelmű keményítőgyár áll és sokszámú kürtője vetélkedve tolja ki magából a fekete füstgomolyokat, mintha az esztergomi parton vele szemközt álló nagy parkett gyárat akarná dominálni. (...) Nincsen már Esztergom négy részre osztva; nem képez már a „krinolin híd" határt, sem a „sötét kapu"; egyesülve végzi a négy városrész a fólvirágoztatás nagy munkáját. De meg is látszik ám az áldás. A sáros Szentgyörgymező már nem ijesztője a lábaknak s réme a sötét téli estéken járóknak; az egész város pompás fényben ragyog, melyet a villamos lámpák tömkelege idéz. A prímási palota sem olyan csendes kihalt, mint azelőtt; a „Simor-múzeum" sok külföldi és hazai tudóst vont Esztergomba, ami szintén emeli hírnevét. A polgárság használatára nyitva van a városi könyvtár, amely eddig több ezer kötetet számlál, amit a város évi költségvetésében mindig kétezer forintos összegű bevásárlással igyekszik gyarapítani. A tárlat bemutatója a vártnál is ünnepélyesebb körülmények közt zajlott le. A megnyitó beszédet a mester egy régi barátja tartotta, aki nem csak a kiállított remekek művészi érdemeit méltatta, hanem megpróbált ízelítőt adni az alkotó kalandos életéből is... A megjelent érdeklődők közül váratlanul - nem sokkal a zárás előtt - egy jól szituáltnak tűnő férfi lépett a mesterhez: - Tisztelt uram, műgyűjtő vagyok, rendszeres látogatója a tárlatoknak. Önnel személyesen csak most találkozom először, de régebbi munkáit jól ismerem... Végignéztem a most kiállított képeit. Legtöbbjüket sokra értékelem. Különösen „A Múzsa" című alkotása ragadott meg igazán... Kérem, ha úgy gondolja ne vegye tőlem szakvéleménynek, de ezúttal ecsetkezelése azt a látszatot kelti, mintha művét egy leheletfinom, áttetsző fátypl mögül szemlélné az érdeklődő... És ha tehetek még egy észrevételt, megköszönöm a lehetőséget: úgy érzékelem: egyfajta melankólia hatja át az itt látott munkáit. Mintha valamennyi „A Múzsa" ihletése nyomán született volna... Nem szeretnék indiszkrét lenni: netán egy maradandó emlék inspirálta a munkájában?... Mellesleg, szívesen megvenném az említett művét... Mi az ára? A mester egy tétova mozdulattal zsebkendő után nyúlt, és mielőtt megtörölte volna verejtékező homlokát, ezüstfejű botját egy előtte álló szék karfájára akasztotta. Közben erőtlenül köhécselni kezdet, s aztán öreges, fátyolos hangján megszólalt: - Sajnálom, uram, az ön által említett, és a mellette lévő munkám, amely az „Alkony Firenze Komikus rendőreit a csendőrség szigorú intézményével helyettesítette, s most már nem üthetik agyba-főbe az embert a Kis-Duna vízivárosi részén a garázda legények, azon ázsiai rendnél fogva, hogy ott már senki sem parancsolhat nekik. A szegények számára a főpapság s a város együttes működése egy szegényházat teremtett, a becsületes szegények számára, a söpredék eltoloncoltatott. Amott szalad a lóvasút csengő-bongó kocsija, telve kíváncsi utazókkal, kik az új budapest-esztergomi szárnyvonal vasútján igyekeznek majd Pest felé. felett" címet viseli, éppen nem eladó. Az idegen értetlenül a művész arcába bámult, s aztán egy fölényes mosoly kíséretében homloka közepéig húzta bozontos szemöldökét. - Akkor mi a csodáért állította ki? A mester semmi jelentőséget nem tulajdonított a hozzá intézett kérdésnek; elfordulva a megvásárolni kívánt képre pillantott, mintha búcsúzott volna tőle. Tekintetéből kiérződött valamiféle megbékélés. Kihúzta magát, botja után nyúlt, s egy kurta fejbiccentés kíséretében elegánsan kisétált az utcára... Alkonyodott. Nagy pelyhekben gyengén szállingózott a hó, s a Kis-Duna hídja, mintha már pihenni tért volna, hosszan elnyújtózva beleolvadt az opálos szürkeségbe. Már besötétedett, mikor a mester hazaért. Fáradtnak érezte magát. Legszívesebben lerogyott volna valamelyik kerevetre, hogy megpihentesse a hosszú úttól megviselt lábait, de előtte még teát főzött magának. Majd a gőzölgő teáscsészével a kezében, óvatosan lerúgta cipőjét, eloltotta a villanyt, és lehuppant egy párnázott karosszékbe, a félhomályban derengő szoba ablaka elé. A szemben álló ház jobbszélső ablaka sötéten hunyorgott az utcai lámpák visszaverődő fényében... Az öreg falióra egyhangúan, időtlenséget árasztva ketyegett a két ablak közti falon. Nem régen ütötte el a hét órát... Hol van Diána? Egy éve, mióta ő hazatért mindennap ott látta szemben, annak második emeleti Bámulva nézik a Széchenyi tér egyik legnagyobb díszét, dicső Szent István királyunk bronzszobrát, melyet a város hazafias kegyelete s a hercegprímás buzgó áldozatkészsége emelt. A Kis-Duna szeméttel telt partja már nem látható; bűzös, zöldszínű, miazmás kigőzölgésű vizét a szőke Nagy-Duna frissíti föl, amit úgy idéztek elő, hogy a Kis-Duna felső részét szabályozták. A partjain csergedező hővízű forrásokat analizálták, s most a szigeten egy kényelmes gyógyfürdő áll. De hát hová tűntek a kukoricaföldek? A MÚZSA ablaknak átlátszó függönye mögött. Nyáron a lemenő nap aranysárga, áttetsző fényében, ősztől tavaszig az asztalilámpa sápadt világánál... Ahogy kortyolgatta teáját, reménykedő tekintete többször is a sötét ablakra tévedt, mintha az imént csak rosszul látta volna... Az óra elütötte már a tízet is, s ahogy múlt az idő, kínzó magányérzet kezdett úrrá lenni rajta, mintha Diána másodszor is kiköltözött volna az életéből... Diána!... Az örök nő misztériuma... „Hogy milyen volt szőkesége nem tudom már"... Gyakran fanyalgott magában, ha az emlékezés felkészületlenül rátört, mint valami visszatérő kóros betegség... De miért ne tudta volna, hogy milyen volt az a szőkeség?... Hiszen még az illatára is emlékezett, csak jó volt ízlelgetni a varázslatos szavak most már enyhén kesernyés, de még így is zamatos ízét, melyek mindannyiszor egy régi, soha el nem homályosuló emléket ébresztettek benne... Fiatal, bohém, a világot is megváltani akaró, szakmai körökben már ismert művész volt, mikor Diánát megismerte... Királynői pózban, hosszú, bokáig érő, testéhez sejtelmesen simuló fehér selyemruhában látta meg először... „A megtestesült Vénus" - dadogta magában megrészegülve, ha közelébe férkőzhetett - s úgy érezte, hogy visszafelé forgott az idő kereke. Képzeletében az élő mitológiát testesítette meg, mikor szelíd, ábrándos tekintetét a lány először rávetette. Az ő fogékony művészlelke azonnal megnyílt előtte. Magába fogadta, s egy perEzeket kisajátították, s helyükön vonzó sétányok s terebélyes fák díszlenek. De micsoda épület ez?! Az újkori építészet egyik kiváló dísze; az ajtónál egy hetyke portás pödri kackiásan álló bajuszát; a falakon keretben nyomott papírlap: „Esztergom sz. kir. városi színház". A színház részvényeken épült s egy színi bizottság felügyelete alatt áll. Odabenn a „Bánk bánt" adják. (...) A vizet a Szent János-kútból vezetik le csöveken; az egész vízvezetéket egy vállalkozó építette, ki csekély díjat szed a víz használatáéig sem hitte, hogy csak véletlen volt a találkozásuk... A sors rendelte így... Többször felkérte modellnek, Diána azonban egy finom, elegáns kézlegyintéssel mosolyogva elutasította, pedig tucatjával akadtak, akik boldogan vájlalták volna a megtiszteltetést... Ő valamiért nem vágyott a mester ilyen irányú kitüntetésére, még azok után sem, hogy feleségül kérte. Az ajánlaton is csak nevetett, mintha a mester tréfálkozott volna vele. Pedig még a szentekre is felesküdött a hűségéről. De valami, lehet hogy csak a rejtett női ösztöne súgta neki, hogy ne higgyen a művész úr fellángolásának; hiszen az csak rőzseláng, ami lobog benne... Ezt nem mondta ki soha, de talányos hangjából kiérződött valami. A válaszadásra haladékot kért. A mester úgy érezte, hogy ez hűségpróba akar lenni. Belement az alkuba, mert úgy gondolta, hogy kiállja a próbát... Am tévedett, vagy nem ismerte jól magát... Nem sokkal a megállapodásuk után a próbatétel bekövetkezett egy egzotikus szépség, egy cigánylány személyében, akit egy újdonsült barátja ajánlott neki modellnek. Egy régebben, talán még Spanyolországban elkezdett, de befejezetlen munkájához éppen ilyen személyre volt szüksége, mint ez a barnabőrű, hibátlan testű cigánylány. Sugárzott belőle az élet, és a romlatlan örömkeltés varázsa, ami elől nem tudott menekülni. A bűvölet mámorában megfeledkezve állhatatosságáról és fogadalmáról, belevetette magát a mulandónak vélt kalandba. Az elszabadult szenvedély kábult pillanatában azonban kínjait a ért, ötven év után a város tulajdonába száll a vízvezeték. Hát még kitűnő borai! Ezeket most már világszerte keresik s a város egy borászati iskolát állított föl, hol bortermelő polgáraink hasznos gyakorlati oktatásban részesülnek a borkezelésből. S boraikat másképp is értékesítik; egy konyakgyártó részvénytársulat működik, mely évente temérdek bort dolgoz föl, s fokozza a termelési képességet. De vajon merre igyekszenek úgy az emberek? Fölolvasásra a redoute nagytermébe; fölolvasásait egy társulat rendezi s igyekszik azokat a nép műveltebb részének is hozzáférhetővé tenni. Redoute? Az bizony. Kolosszális épület, mely a „Fekete Sas Kaszárnya" nagy telkén áll; alsó része boltoknak szolgál, a felső pedig több termet foglal magában, hol egyúttal több egyesületnek van hivatalos helyisége; ez a város tulajdonát képezi. A Várhegyen lévő palotasor, mely alatt a Szent István kápolnája áll, csinosan van fölépítve s körülötte a hegy díszesen parkírozva; a sétatér közepén áll az Esztergomért hősi halált szenvedett Balassa mellszobra, melyet a főkáptalan hálája emeltetett. A házak tetejére a telefonsodronyok egész hálója van erősítve, melyet több kereskedelmi vállalat rendezett be. Az utcán épp most mennek a tűzoltók; létszámuk megtízszereződött, mióta egyesültek. Két szemüveges úr igyekszik felém s azt kérdik, hogy merre van a vágóhíd? Ez Szentgyögymezőn áll a Nagy-Duna mellett; olyan mintaszerű, hogy még külföldiek is megnézik berendezését. De igyekszem haza. A hídon soká tartana a menés, a csavargőzös meg éppen most füttyent: fölülök... * Kis szobácskám kandallója enyhe világot szór bohó ábrándjaimra. Mintha ismét füttyöt hallanék. Az „Esztergom és Vidéke" küldönce rikácsolja fülembe, hogy „Boldog új évet!"! Fölébredtem. Vége volt mindjárt a szép újesztendei álomnak. műterem ajtaja, és megjelent benne Diána... Talán a végzet rendelte így. Nem szólt, némán és bénultan megállt a műterem közepén, és megadóan bólogatva, mint aki korábbi fenntartását látja bizonyítva, lehajtotta fejét. Lesújtó, végzetes látvány volt...A mester térden állva könyörgött bocsánatért: Diána azonban többé szóra sem méltatta. Nem látszott rajta harag, sem megvetés, inkább valamiféle sajnálkozó szánalom, amely ha őszinte érzésből fakad, a halálos ítéletnél is lesújtóbb. ... Palettájával a hóna alatt bolyongott a világban, s ahány ország, annyi szerető. Minden nőben eszelősen Diánát kereste, de senkiben sem találta meg igazán. Negyvenkét évi hányattatás után hazatért. Csalódva viselte el, hogy az egykor oly imádott kisváros közömbösen, már megfeledkezve róla, csak njessziről jött idegenként fogadta. Újra gyökeret kellett verni... Közben kutakodott Diána után. Hosszú időbe telt, mire rábukkant hollétére. Ugyan ott lakott, ahol valamikor szüleivel: abban a Kis-Dunaparti ház második emeletének jobbszélső lakásában. A szemben lévő lakás tulajdonosának többszörös árat fizetett, hogy ő oda költözhessen. Azóta, megbújva a függöny mögött, az ablak előtt töltötte minden idejét. Innen készült „A Múzsa"című képe is. Hónapokig dolgozott rajta, s mikor elkészült az emlékezés lelket lehelt belé. Élt a mű, olyanná vált, mint a megszenvedett lelkiismeret. Igaz, ecsetje nyomán az egykori szőke fürtök ezüstössé váltak, s az oly büszke tartás is megszelídült, méltósággal fejet hajt az eltelt idő felett. Szirmai Károly
