Esztergom és Vidéke, 2004

2004-10-28 / 43-44. szám

4 eszvemxn es vip^fre 2004. december 23. Egy világháború karácsonya Czirok Ferenc számára - aki lapunknak „képben és írásban" egyaránt régóta munkatársa - ez az esztendő két nagy „ajándékot" is hozott. Az egyik egy parasztházikó Zala megyében, Kerkakutason: így ezentúl nemcsak az ausztriai Zell am See-ben, hanem „itthon is otthon" lehet. A másik pedig festői pályáján jelent egyfajta „hazatalálást" - azzal, hogy november 11-én a hivatásos „céh": a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesület^ is befogadta. Szentgyörgyi József és Huller Ágoston festőművészek ajánlására a héttagú zsűri egyhangúlag választotta taggá. A jövő év első fővárosi kiállítása az idén felvett kilenc művész alkotásaiból január 5-én nyílik meg és 23-áig látható a Duna Galériában (a Vigadó épületében). Ezen Czirok Ferenc négy képével szerepel. Munkássága jelentős állomásán szerkesztői műhelyünk szívből gratulál ehhez az elismeréshez; az új esztendőben további sikereket és jó egészséget kívánunk! Végtelennek tűnt az idő Kóricz Kis Ferenc számára, míg éles, hasogató fájdalmak között, a hason fekvő helyzete ezt csak nehezítette, átfordította fejét a másik oldalra. A fények, hangok, szagok értésére adták, kórházba került és túlélte annak a vasárnap délelőtti képbe és hangulatba nem illő srapnel gránátnak a becsapódását, amit valaki, megsértve a hallgatólagos tűzszünetet, kilőtt az orosz állások felől. Kóricz Kis Ferenc éppen élvezte a kelet-galíciai tájon ritka decemberi napsütést, hátát a fedezékajtó félfájának támasztva, bakancsát tisztogatta. Odabent két embernek tartott eligazítást Vozák őrmester, akik majd a gulyáságyuktól átviszik az ebédet a szolgálatban levőknek a futóárkon keresztül a frontvonalhoz. Jobb csizmája már tisztán, fényesen ragyogott a lábán. Kapcás bal lábát így rátehette a tiszta bakancsra és fejét a nap felé fordítva, tisztogatta a lábbelit. A fütyülő hang mélyüléséből hallotta, hogy baj van, és egy elrugaszkodással az árok fenekére vetette magát, félpár bakancsát a kezében szorongatva. Esés közben azt gondolta, jobb lett volna a fedezékbe húzódni. A gránát mögötte robbant, furcsa ütést érzett a hátán, tompa forróság öntötte el. Még érezte, föld hullik rá, ilyen lehet, ha temetik az embert. Látta a lassú, méltóságteljes mozdulattal feszületet tartó tábori lelkészt. Sokan álltak körülötte és nagyon sajnálta magát. „Kóricz Kis Ferenc, élt 19 évet.". Mire átfordította a fejét, egy fehér főkötős ápolónővért látott az ágya felé jönni. -„Magához tért Kóricz közlegény? Maradjon nyugodtan, adok egy kis teát!" Ferenc lassan kortyolgatta a langyos teát. A nővér föléje hajolt, bal kezével a fejét tartotta, jobbal itatta. A nőből frissen mosott ruha és tiszta szappan illata áradt. Barna haját keretbe fogta a fehér fejkendő és Ferenc nem mert a két kigombolt gomb miatt kinyílt köpeny nyílásába nézni. Nem is nagyon kellett tettetnie, hogy fáradt: lehunyta a szemét. - „Jól van, csak pihenjen!" - hallotta maga fölött a kedves hangot. -„Tudja Kóricz, nagy szeHuszár, az öreg kukori, szokásos helyéről, az árván maradt kutyaól tetejéről korát meghazudtolva élesen belekurjantott a hajnali szürkületbe... A huszár nevet kukorinak még Ádám adta annak idején; kecses, büszke járása, és díszes dolmánya okán. Margit asszonyt már a konyhában érte a kakasszó. Aznap még a szokásosnál is korábban kelt, mert kalácsot sütött... mákos kalácsot fiának, Szilveszternek, aki nevét annak köszönhette, hogy ötvenkét éve éppen ezen a napon jött a világra... Margit, és élete párja Ádám, akit tíz évvel ezelőtt magához szólított az Úr, csak összenéztek, mikor leány helyett fiúk született. A várandós Margitnak mindenki leányt jósolt, de még a bábaasszony is, aki pedig jártas volt az ilyen dolgokban: ezúttal azonban ő is melléfogott... Tragédia nem történt - gondolta Ádám, s talán jobb is így, hogy fiúk lett: később nem kell stafirungról gondoskodni. Gyerek ez is, gyerek az is; és ha már magával hozta a nevét is, legyen hát Szilveszter... Ádámból egy is elég a családban, minek azt cifrázni. ... Szóval Margit kalácsot sütött, mint mindig már évek óta, advent utolsó hetének egy bizonyos napján, mert azon a napon várta haza a fiát. Megsüthette volna már tegnap is, vagy még előbb is, de jól ismerte Szilvesztert: ő langyosan szereti megvágni a mákos kalácsot, mert, mint mondani szokta: akkor érezni csak igazán a mák enyhén kesernyés, és a mazsola szőlőízű zamatát... Különben messziföldről jön, valahonnan Amerikából, ahol nem ismerik a mákot, és ahol mindig nyár van... Margit sokat gondolkodott már rencséje volt, hogy hasra vetette magát és nem a fedezékbe ugrott be. Abból a három szerencsétlen emberből csak gombok, csattok meg bajonettek maradtak. A robbanás szétvetette őket." Ferenc szinte látta semmivé válni az őrmestert és Kollárt meg Ladányit, akikkel egy szakaszban szolgált. Többször műtött, eleven sebekkel teli hátából, fenekéből 42 szilánkot szedett ki az ügyeletes felcser. Egy csajka fedele megtelt a szilánkokkal. -„Na, Kóricz! Lesz elég emléke az orosz frontról. Minden ismerősének adhat belőle" mondta Ferencnek az egyik szanitéc, aki megmutatta neki a szilánkokat. Ahogy nézte őket, úgy érezte magát - és a fájdalom ezt valósággá tette - mint egy leborotvált sündisznó. A semmivé robbant Vozák őrmester kedvenc mondása jutott az eszébe: „Harcos! Ne csüggedjen, míg finghat, bízhat!" Kötözéskor, a sebek tisztítgatásakor később is eszébe jutott Vozák mondása. Közeledett a karácsony és Ferenc tudta, hogy biztonságban van a lembergi kórházban, mégsem örült, hogy távol a családtól, barátoktól hason fekve fogja énekelni: „Dicsőség mennyben az Istennek!", így ünnepelve 1916 karácsonyát. A tavalyi egy kicsit más volt. * Már reggel óta egyfolytában zuhogott a hó. Az árkokból állandóan hordták, lapátolták a pihenőben lévők, de még így is alig győzték. A délelőtti őrségben sem látott Ferenc 50 méternél meszszebbre. Távolról a Dnyeszter felől dörmögtek az orosz ágyuk egész azon, hogy milyen világ is lehet ott, de elképzelni sem tudta, hogy ilyentájt,, decemberben, mikor nálunk csak jégvirág díszlik az ablakokban, ott nagykendő nélkül járnak az asszonyok az utcán. ... A kalácshoz való lisztet már este átengedte az öreg selyemszitán. Élesztő, és mazsola is volt hozzá. Tegnap délután a boltban járt. Közben eldicsekedte, hogy írt a fia, és neki süti a kalácsot... Tejért majd később megy, ha kinyit a h>olt, hogy a kalácsba friss legyen. Úgy gondolta, hogy mielőtt elindul a boltba, előkészíti a kemencét, amit pontosan egy éve gyújtott be utoljára. Nyáron le is meszelte, hogy befedje a repedéseit. Öreg már az is, Ádám rakta nem tudni milyen elgondolásból. Ha néha odatéved a tekintete úgy érzi, meg látja is, mintha élne az öreg kemence, amint gubbasztva, púpos hátát nekiveti a konyha szegletének... A szalmát és az apróra tördelt venyigét még tegnap délután szürkület előtt bekészítette, hogy ne hajnalban kelljen sötétben a fészer alatt bóklásznia... Nyikorogva, nehezen nyílt ki a vasporral kifényesített kemenceajtó. A sötét, félelmetes lyukból huzatos hideg áradt. Gyorsan betömködte a szalmát meg a venyigét. Köténye zsebéből gyufát szedett elő és már lobogott is a tűz. Morogva, felcsaptak a lángok, s olyan mohón nyaldosták a kemence belső falát, mintha fel akarták volna falni... Margit elégedetten ráfordította az ajtót. nap. Náluk csend volt, néma, hólepte csend és most szó sem lehetett olyan megegyezéses tűzszünetről, mint az előző évben, 1914-ben. Akkor átkiabálással megállapodtak: „Ha ma nem lőttök, mi sem lövüjik két hét múlva!" Úgy is volt. Ősztől az orosz csapatok új főparancsnoka II. Miklós cár lett. A politikai vezetés biztatására a hadsereg meg akarta mutatni, nem volt hiábavaló a milliós áldozat, százezernyi hadifogoly. Az oroszok továbbra is kíméletlenül hajtották előre katonáikat. Volt hely, ahol az elesett támadók holttestei feltöltötték a szögesdrót akadályokat, úgy támadtak tovább. Mégsem volt eredmény, csak a sírok szaporodtak. Kóricz Kis Ferenc este 10 órakor állt újra figyelő szolgálatba, géppuskája mögé. A század vonalában tízen voltak még őrségben. Sitkei főhadnagy és a négy tiszthelyettes negyedóránként járta végig az őrhelyeket. De továbbra is csend volt, szent estéhez illő puha, havas csend. Azután tizenegy felé a havazás is elállt. Ferenc méregette a belátható távolságot, elképzelte milyen lenne, ha most felbukkanna az ellenség. Letisztogatta már vagy huszadszor a géppuskát, mert amíg mozgott, nem fázott. Itt kint legalább jó levegő volt. A fedezékben, ahova pihenésképpen behúzódtak, a mosdatlan, hó-hordástól átázott-átizzadt katonák szaga keveredett az ásott föld, rönkfák és a dohányfüst szagával. A havas szögesdrót akadályok békés kerítésnek látszottak az éjszaka sötétjében. -„Békés kerítés!" - sóhajtotta Ferenc. Szüleire gondolt, ahogy húgával, JolánAdventi kalács Mákot tört. Szilveszter biztos megszidná, ha látná ahogy emelgeti a nehéz vasrudat. Sejtette, vagy talán tudta is, hogy a faluban sehol nem használnak már máktörőt, de ő ragaszkodott hozzá, mert így csinálták ezt a dédiék is, meg a szülei is, és nem ebbe haltak bele... Meg hát nem is olyan jó az a darált mák, mint amit ő így megtör. Ebben benne van az egész évi várakozása, meg az öreg, maradék ereje is. Izületes ujjai görcsösen markolták a törőt. Most nem érzett fájdalmat, nem is gondolt rá, az esze azon járt, hogy időben elkészül-e a kalácsa. Miután végzett a máktöréssel, a maradék venyigét betömködte a kemencébe. De még egy nyalábbal hozzott is hozzá a fészerből, hátha nem elég. Majd magára dobta nagykendőjét, és elment a boltba a neki félretett tejért. Visszafelé jövet többen is rákérdeztek, hogy megjött-e a fia. Mindenkinek csak kurta válaszokat adott, mert sietett... A szemközti hegyek felett már a nap is átbukott. Vörös sugarai bearanyozták az égalját. Csilingelve egy lovasszán jött vele szemben. Nagykucsmás, nagybajuszú férfi hajtotta a lovakat. Margit mellé érve magasba tartott kézzel leköszönt. - Márton!... aztán el ne felejtse amire kértem - kiálltott oda Margit a köszönő embernek - Ne féljen néném. Ha megígértem, meg is teszem - volt a válasz, aztán még egy biztató legyintés után elhajtott a puha ropogós hóban. nal együtt körülülik a kis fát, apja előveszi csontfedeles énekes könyvét és csendesen, halkan énekelnek: „Hozd el mihozzánk te magaddal az isteni békességet, bűnös lelkünknek irgalmaddal nyújts biztatást, reménységet, hogy bús háborúnk, amely belől régtől fogva szaggat és tép, ne kezdődjék elől meg elől, hanem hallgasson el végképp." -„Kérlek, Uram, Istenem!" - folytatta Ferenc a maga imádságával, - „add meg nekünk végre a békesség kegyelmét!" * A kórteremre lassan rátelepedett a sötétség. A nővérke betartotta ígéretét, és minden étkezésnél megetette Ferencet aki félve gondolt a mai boldog evések holnapi várható keserves következményére. -„Hogyan fogok hason fekve kakálni?!" Beleizzadt még a gondolatába is. Főleg, hogy délután látta, miként kapott két ággyal arrébb az egyik társa beöntést. Szegény ordított és nyögött, majd az eredmény egyik fele a lavórba ment, másik fele az ágyba. Ferenc örült, hogy hason fekszik, így belefúrhatta arcát a fertőtlenítő szagú matracba. De ez már órákkal ezelőtt volt. Estére elcsöndesedett mindenki, a nővérke figyelmesen átment a termen. Ferenc látta, hogy fityulája angyalszárnyként libbent utána. * Keserves tájkép a világ egy géppuska irányzékán keresztül, főleg így karácsony éjszakáján. Elmúlt éjfél, az ég sötétszürkén terült a táj fölé, minden hóba süppedt és csendbe. A 83. gyalogezred egész vonalán szomorú kötelességgel figyelték az őrök az ellenség állásaMargit nem is azért mondta amit mondott, mert nem bízott az emberben, hanem csak a lelkén akart könnyíteni. Biztos, ami biztos; könnyen felejt az ember, ha megöregszik... Márton is kinőtte már régen a gyerekcipőt. Hazaérve kikotorta a kemencéből a hamut, aztán sietve rázárta a vasporos fényes ajtót... Nekilátott a kalács elkészítéséhez. Bütykös ujjait marokra fogva gyúrta, formálta a tésztát. Először állva, majd leült a szú által agyonlyuggatott sámlira. Ölébe vette a fatálat, és minden erejét összeszedve addig munkálkodott amíg a tészta az ujjai közt selymessé nem vált... Közben aggályosan többször is felnézett az órára. Rohant az idő, pedig a tésztának még kelni is kell. Az átmelegedett kemence padkájára tette. Kenyérruhával gondosan betakarta, mint az alvó gyereket. Délfelé járt az idő, mikor Margit asszony kivette a kalácsot a kemencéből. Illata betöltötte a tisztaszobát ahová, úgy vitte, mint valami trófeát. Óvatosan letette az asztalra, megállt előtte, és behunyt szemmel elképzelte, ahogy majd Szilveszter megszeli... Boldog volt. Hosszú idő óta először úgy érezte, hogy nem is olyan rossz az öregség, ha van kit hazavárni. Sietős léptek hallatsz ottak az udvar felől. A postás volt. Az ajtó előtt megállva, leverte cipőjéről a havat, aztán belépett a konyhába. Táviratot hozott. Margit sápadtan nézett az előtte álló nagy emberre. Nem mert megszólalni. Reszkető it, de közben mindenki gondolata hazaszállt. Jobbról, a negyedik zászlóalj felől egy pukkanás hallatszott, majd még egy, kutyaugatás is hangzott és kelepelni kezdtek a géppuskák. Egy percen belül Kóriczék századánál is mindenki csőre töltött fegyverrel figyelt az orosz állások felé. Hirtelen, alig ötven méterre, már az akadályokon innen megelevenedni látszott a hó, fehér alakok kezdtek feléjük közeledni a térdig érő hóban. A főhadnagy tüzet vezényelt és ezen a soron is felcsattantak a géppuskák. Rázkódott és rengett keze alatt a fegyver, de Ferenc jól tartotta a célt. A feléjük szaladó alakok mintha falnak ütköztek volna, leomlottak és fehér ruhájukban eltűntek a hóban. Mögöttük már ordítva jöttek a többiek és pótolták újra meg újra az elesetteket, újabb csapatok intéztek támadást a lövészárkok ellen, de minden igyekezetük hiábavaló volt. Reggelig ropogtak a fegyverek. Az oroszok csak a magyar ágyuk hatására vonultak vissza. A nap hőse a negyedik zászlóalj második századánál az egyik katona engedéllyel ott tartott zsömle színű puli kutyája volt: „ő" jelezte a lopva kúszó ellenséget. Az őrök semmit nem vettek volna észre. Sitkei főhadnagy megköszönte a század helytállását, majd beszédét így fejezte be: „Látják, fiúk! A legnagyobb ajándékot kaptuk karácsonyra, az életünket!" Kóricz Kis Ferenc óvatosan visszafordult a fal felé és megpróbált elaludni. A szomszédos kórteremben valaki folyamatosan jajgatott. Hallotta még az orvosok és az ápolók siető lépteit, fájdalomtól zsongó, de gyógyuló teste lassan álomba süllyedt. * Mindez nyolcvannyolc éve történt, én csak a szereplők nevét változtattam meg. A mi karácsonyunkat szerencsére nem zavarják lövések és ágyúzások, tőlünk messze folynak a harcok, öldöklések. Jólléttel áldott békénkben gondoljunk egy kicsit a harcokban most is szenvedőkre, a hatalmi álmok valós áldozataira. Zell am See, 2004. december 15. Czirok Ferenc kézzel vette át a papírt. Megfeledkezve magáról a közelében lévő sámlira huppant. Még borravalót is elfelejtett adni a postásnak, pedig azt sosem felejtette el. Ölébe ejtve kezeit, büttykös ujjait összekulcsolva bambán nézett a távozó postás után... Már szürkült, mikor Márton megállt a ház előtt. Margitot a sötét konyhában találta, az asztalnál ült: előtte a becsomagolt kalács. - Jöjjön Márton. Úljön le egy kicsit... Sokat várt az állomáson ugye? - Két vonatot kivártam. A legközelebbi csak este jön... Nem bírtam már tovább maradni. A ló is fázott, meg én is. Majd este kimegyek az utolsó vonathoz is. Margit megcsóválta a fejét. - Ne menjen Márton, Szilveszter nem jön. Táviratot kaptam tőle. Valami fontos dolga támadt. Talán majd januárban meglátogat... Vigye el ezt a kalácsot az unokáinak. Márton szemérmesen a vállát vonogatta, mintha szégyellte volna magát. - Köszönöm, Margit néném, talán most jól is jön nekik. Anyjuk a kórházban van - mondta Márton mélyet sóhajtva - mintha a lekét lehelte volna ki. Margit a kapuig kísérte. Kendőjébe összehúzva magát megvárta amig elindul a szekér. Aztán rázárta az ajtót, és szemét törölgetve benjent a házba. Éjjel álmában hatalmas kalácsot sütött, s mikor elkészült, körbeállták az emberek. Mindenki tört belőle. Szilveszter is ott volt valahol a sor végén szomorúan megbújva, mintha valami bántotta volna a lelkét. Szirmai Károly