Esztergom és Vidéke, 2004

2004-01-30 / 1. szám

4 2004. január 8. MEGJELENT! GONDOLATOK EGY GONDOLKODÓ GONDOLATAIHOZ, avagy Mújdricza Péter Szelektív utópiák cím

ű kiállításához Az Esztergomi Füzetek 4. számaként 2003 karácsonyára megjelent kötet 210 verse hat fejezetre tagozódik. Utóbbiak sorrendje: I. Történelmi lecke: 33, II. Tisztelet a szülőföldnek: 16, III. Esztergom és egyéb lakóhelyeim: 20, IV. Globális félelmeim-. 30, V. A való világban: 75 és végül VI. Az elmúlás balladája 36 verssel. Hasonlót fogalmaz meg Európa című költeményében: „Európa meddig lesz a régi, ahol lehet embermódra élni, olyan a táj, mint száraz szavanna mintha minden a vesztébe rohanna ". Szállási Árpád első, Búvópatak című verseskötetének ismertetésekor (Esztergom és Vidéke, 2000. szeptember 12.) azt hittem, hogy egyszeri, múló fellángolás ezen költői jelentkezés. Második verseskötete: Az elmúlás balladája című viszont tanúsítja, hogy ő nemcsak orvos, tanára az orvostörténetnek, hanem még költő is. Maga mondja el Évforduló című költeményében, ekként: „Egy esztendővel ezelőtt a versírást újra kezdtem, annyi évből valamennyit bepótolni igyekeztem." Az Óvakodás című költeménye szerint számára a versírás „szenvedélybetegség"! A mostani kötet: a rövid emberi élet elmúlásának érzékletes, balladai leírása. Tele van időszerűséggel (internet, számítógép), annak ellenére, hogy ódivatúnak mondja magát, akinek Pósa Lajos a példaképe (Ars poétika című versében). Minden érdekli. A társadalmi kapcsolatok visszásságai, a széthúzás, a természet rombolása, a környezetszenynyezés, mind-mind foglalkoztatja, elszomorítja, és a kiutat keresi. Az Özönvíz című versében így közvetíti az emberiségnek a Természet üzenetét: „a nagy fejlődésben jó lenne megállani, nem az Óceánban Atlantisszá válni." A mai Magyarországról szóló helyzetjelentés a Borúra ború című verse: „Kettészakadt szegény ország egymást versenyt ócsárolják, ez történik Mohács óta, kihasználják betyár módra. Hol keletre, hol nyugatra magyar egymást olcsón adja és cserébe mit is kapott: egy Aradot, két Trianont". Hasonló gondolatok foglalkoztatják 1956. című versében: „A fő ellenség távozott, valami mégis maradt ott, mely újra választóvonal, eltűnni sehogy sem akar" és úgy él bennem ötvenhat, hogy szétlőtten is egy maradt. Közös ellenség kell nekünk, Hogy legyen közös ünnepünk!" A hazai mesterségesen felszított orvosellenes hangulatban üdítően hatnak Kormóczi doktor, Takács doktor, Gyógyforrások, Nyugdíjas doktor, Beteg orvos című versei és a régi patikák hangulatát tükrözi Detur, signetur című költeménye. Befejezésként: városom, Nyíregyháza kórháza hívja és várja volt famulusát, későbbi sürgősségi betegét (2003. június 19-én az itteni Bessenyei Társaságban tartott sikeres előadása végén múló rosszullét, hőpangás miatt szállították mentőkocsival kórházunkba) ezen újabb kötete bemutatására, hiszen versbe szedte: „Nyíregyháza, mennyi emlék, ha hívnának újra mennék!" Dr. Fazekas Árpád (Nyíregyháza) (Esztergom, 2003., Spori Print V., 244. old., az Esztergom és Vidéke polgári hetilap szerkesztőségének gondozásában, Nyilasi Tibor hét rajzával.) A közelmúltban építész-műítész barátom csalt el saját kiállítására, mely már abban is rendhagyó volt, hogy nem megnyitó, hanem záró gondolatok hangzottak el a (meg)érintettek előtt. így jutott idő megemészteni a látottakat, melyeket Kunszt György építész-filozófus - Hamvas Béla napjainkban is aktív tanítványa elemzett és értelmezett. A záró-beszélgetés és a vendégsereg jövetele előtt egy jó fertály órányit egyedül, együtt lehettem a temérdek autógumi-hulladékkal, elhasznált kólás flakonokba zárt helyi „friss" levegővel, esztergomi savas esővel dúsított „Duna-keserűkkel" és civilizált nyomorunk aluljárókból ismert „díszleteivel". Tagadnám, hogy nem riadtam meg először - mígnem Mújdricza Péter falakon „küldött" tisztánlátó sorai között nyertem némi megnyugvást. Egy keveset még abban a korban is éltem, mikor a sorok között olvasottakból kellett megtanulnunk érteni, beszélni és beszélgetni. Ma már azonban mindent leírhatunk, kimondhatunk, akár azt is, hogy nem bánjuk, ha az Esztergommal szemközti szlovákiai Párkány papírgyára nem kerül fel a világörökség listájára. Ám azt is mindenki tudja, hogy a sokat ígérő EU segítsége nélkül nehéz lesz eme környezeti skandalum ellen tenni. A kiállítás bejáratánál groteszkül elhelyezett lavór - mint szenteltvíztartó - lehetőséget adott a MEA CULPA (is) szertartására, a magunkba mélyedésre. Manapság „a szomszéd tehene is dögöljön" mentalitása azt tanítja: „legszebb öröm a káröröm ", de szintúgy „sikerrel" működik enyhébb változata, mármint a közöny - még ha ismerjük is az átkosból: „ki a Duna vizét issza... "(hát idejutottunk !?) A valóságról látottak-olvasottak megdöbbentő ereje és a vázolt következmények sokkja nem csupán a túlpartiakat nyomasztja, hisz a Limes innenső oldalára nekünk is sikerült odabiggyesztenünk egy korunkhoz hű névjegyet (lásd: dorogi szemétégető), hogy tökéletes legyen az ökológiai bomba. A múltban nagy gyakorlatot kellett szereznünk abban, hogyan lehet diktátumok árnyékában élni és túlélni, hisz gyakran esett úgy történelmünkben, hogy nem volt gazdája a bűnöknek. De most, maga az élet diktál. Mi, esztergomiak, legelébb érzékszerveink által többszörösen kitüntetettek vagyunk abban, hogy Európa közepén „érezhetjük": egy újfent megálmodott egész része bűzölöghet akár, „de a karaván halad". Más kérdés, hogy ide vagy elfelé... Az Esztergommal szemközti Párkány papírgyárának „üzenete" - noha a légből kapott (leginkább az uralkodó északnyugati széljárás miatt) -, mégsem légből kapott, hisz évtizedek óta tudott és tudományos kutatásokkal bizonyított, milyen mértékben mérgezi testünket. És akkor a lelkűnkről még nem is beszéltünk... Kit ne zavarnának a „kertje" végében füstölgő „pokolkarcolók"? (Mújdricza Péter után). Ezért problémáinkat itt és most, nekünk kell megoldanunk, mert a magyar SIÓN hegyére felnézni felemelő érzés ugyan, de onnan le? Lehangoló. Lehangolódott tájban, lehangolódott emberek... Ha csak hallunk a veszélyről, netán látjuk, mi több érezzük az esztergomi Duna felől érkező „fuvallatokat", nekünk, itt élőknek a szag és illat szinonimáján kényszerűen elmélkedve, a rokon-értelműségről a rokon értelműség jut eszünkbe. Ha szellemben nem is, de a lélekszámban sajnos erősen fogyatkozó magyarok mellett állítólag mások is érzik: itt gáz van ... Annál is inkább, mivel a szemközti Párkányt és a környező falvak lakóit éppúgy sújtja a rákkeltő felhőgyár, mint királyi városunk polgárait. Történelmünk során szerencsénkre ez a sokszor az utolsó pillanatban belátó, bölcs rokon értelműség (értelem) tartotta össze eddig is a Kárpát-medence népeit és jól felfogott érdekünk, hogy a jövőben is így legyen. Az egyik letűnt birodalom bölcs mondása - MENS SANA IN CORPORE SANO - szerint hogyan is tudnánk élni, ha hegyeink, szeleink, folyóink is azt üzenik: az ő „testüket" kell elébb megtisztítani, hogy legyen hová beköltöznie az egészséges léleknek. Templomaink - városunkban van jó néhány - nem csupán falaikkal oltalmaznak, hanem az ott összegyűltek közös akarata, hite által, de legnagyobb templomunkat, a természetet együtt kell megvédenünk! Mikor először hallottam ezt a két szót így együtt - szelektív utópiák -, rögtön a sokszor már-már reménytelennek tűnő önvédelem jutott az eszembe, mely elemi ösztönként kíséri végig az emberiség történetét... Valljuk be őszintén, legelébb ösztönösen kinek ne önnön sorsa jutna eszébe az akaratunkon kívüli gyors döntések idején? Rögtön utána ott lebeg gondolataink oltalmában szeretteink képe, a világ megannyi szépsége, s maga az ELET. Áz a nagybetűs, melynek szépségeit csak úgy ismerhetjük meg igazán, ha az odavezető utak-útvesztők egyikében idejében felismerjük, hogy a sokszor magunknak tulajdonított dicsőség közel sem a miénk; csupán kapjuk, de mi is tehetünk hozzá. Igen, Marcus Aurélius a római filozófus császár, aki idős korára, bölcsen felfogva-megélve az akkori Birodalom korlátait, éppen e vidéken jegyezte le elmélkedéseiben: itt a Limes. De ez már egy másfajta limes. Eddig és ne tovább... Mára már biztosan tudjuk, tudhatjuk, hogy csak gyarlóságaink limeseit lebontva építhetünk fel egy újabb, határok nélküli „birodalmat" ahol a kötőanyag a lelki-ismeret. Marcus Aurélius sztoikus életfelfogásától távol állt gondolatainak megörökítése az utókor számára, mégis fennmaradtak ezek az írások - örök tanulságul. Aki - már koránál fogva is - fel tudja mérni, hogy a Földön elmúló időnk „keresztje" csak egy lehetőség csupán, megérti: az utópiák céljainak eléréséhez (még ha paradoxon is) reményt csak a válogatás nyújt. Ma már egyre inkább válogatnunk kell a ránk kényszerített kevésbé Jók " között, de nem engedhetünk (különösen most) még a huszonegyből sem... (lásd XXI. század!) Igen, sajnos szelektíven kell álmodoznunk, hogy legyőzve indulatainkat „kardból kaszát" (Esaiás próféta II. 1. ) készíthessünk. De csak kaszát, ami ugyebár nem való gyomlálásra... Azt - ha nagyon kell - elvégzi a MESTER. * Azt hiszem, egy kiállítás akkor jó, ha az ember az alkotó-előadó gondolataitól olyannyira felajzva hagyja el a helyszínt, hogy már messze nem az a lényeg, ki is volt az „elkövető", hanem a magunk által módosított röppálya végén hol, kinél, kiknél landol a gondolatat. Landoljon hát nálunk. Itthon tartsunk konferenciákat az esztergomi várban, mert „füst" nélkül legelébb nekünk, itt élőknek kell megoldanunk gondjainkat. Villányi Zsolt Kedves olvasónk! Anyagtorlódás miatt Kaposi Endre mozitörténeti cikksorozatát jövő lapszámunkban folytatjuk. Megértésüket köszönjük! Villányi Zsolt: Pokolkarcolók (computer-grafika)