Esztergom és Vidéke, 2004

2004-10-28 / 43-44. szám

2004. október 28. 6£ZÜSR6Qfl) éS 9 A bajnok Miután elharangozták a delet, Ferdinánd vállára csapta az ingét, és félmeztelen behúzódott a halottasház árnyékába. Magával vitte a négysarkán összekötött, kenyérruhába csomagolt ebédjét is, amelyet reggel az asszony nyomott a markába, mikor munkába indult. Forrón tűzött a júliusi nap; délibáb vibrált a Dunához vezető út felett. Ferdinánd lehuppant a kőműves néhány napja otthagyott malterosládája felborított fenekére. Megszokásból ölébe vette elemózsiás csomagját, kelletlenül belenézett a térdére kihajtogatott kenyérruhába, de miután semmi éhséget nem érzett, hanyagul marokra fogta az egészet, és letette maga mellé, egy hevenyében összehányt kőrakás tetejére. Állát térdén feltámasztva, aggályos ábrázattal bámult a világba. Nézett, de agya nem fogott fel semmit a látottakból. Tétlensége kezdett már az idegeire menni. A hónap vége felé járt már az idő, és alig volt halottjuk. Akik voltak azok is a szegényházból valók. Nem sokat várhat ilyen temetéstől az ember... A héten már a vén, közel százéves bognár is kiült a háza előtti padra, akit ősz óta csak a lánya látott, mert ágyban töltötte még a tavaszt is. Nem igen akadt volna ember, aki egy fillért is adott volna az életéért... és lám, összeszedte magát, pedig onnan, vagyis a rokonoktól, ha nem is dőlt volna a pénz, de szép borravaló ütötte volna a markukat. Temetés dolgában a nyár máskor is szegényesebb volt, de azon a nyáron valami különös dolog történhetett a kaszásnál, mert nem haltak az emberek. Ferdinánd, egy-két fröccs után ha tellett rá, és ha a kedve is úgy hozta, hogy megszólaljon, viccesen a maga módján - úgy vélekedett a kocsma pultjára könyökölve, hogy „szabadságra ment a halál". Az asszony is kezdett zúgolódni a pénztelenség miatt, mintha bárki is tehetett volna a kialakult helyzetről. Ferdinánd terhes gondolatait társa megjelenése zavarta meg, aki az ebédidő lejártával otthonról jött vissza. Kerékpárját nekitámasztotta a halottasház falának, aztán odakuporodott Ferdinánd mellé, és addig fészkelődött amíg elegendő helyet nem szorított magának a malterosláda tetején. Komótosan cigarettára gyújtott. Térdére támaszkodva, szájával csücsörítve lustán fújta ki a füstöt, amely karikázva emelkedett a magasba, glóriát fonva feje köré. - Az asszony úgy hallotta, hogy cirkusz érkezett a Hunyadi utcába, és erős férfiakat keresnek, akik segítenek felállítani a sátrat. Valamicskét fizetnek is, de este ingyen beengednek az előadásra... Azt mondom, nézzük meg, hogy igaz-e a hír, vagy csak az asszony félrehallott valamit - szólalt meg ösztönzően, társára pillantva a kolléga, s közben bakancsa talpán kioltotta a félig égett cigarettát, és maradékát gondosan a füle mellé illesztette. Elmentek, és valóban kaptak is néhány forintot a sátor állításáért, meg este az előadást is megnézhették. Már végefelé járt a műsor, mikor fontos bejelentést tett a cirkuszigazgató. Jelentős feneket kerítve mondandójának, közölte a nagyérdemű publikummal, hogy világhírű együttesükben van a földkerekség legerősebb embere, Herkules. Bárkivel megbirkózik, és akinek sikerül őt kétvállra fektetni, annak annyi pénz üti a markát, amiből élete végéig gondtalanul megélhet... Ferdinánd szeme a váratlan, és ígéretes hírre felcsillant: pénz, dicsőség! Valamikor ő is birkózott, egyszer bajnok is volt. Otthon, a szoba falán lóg a bizonyságot jelentő aranyérem. Akik ismerték büszkék voltak rá, és sokáig a neve helyett csak úgy mondták, hogy „a bajnok". Aztán hát felette is elment az idő, abbahagyta a birkózást, de maradt még annyi tekintélye és ázsiója, hogy érdemei elismeréseként, személyesen a polgármester közbenjárására, nagylelkűen felvették városi sírásónak. (...) Az éjszakát végigábrándozta. Az asszonynak sem szólt a nagy lehetőségről. Meglepetésnek szánta. Lelki szemeivel már azt is látta, ahogy majd Sára elámul a sok pénz láttán. Meg önmagát is látta miként fojtja vissza a mindenáron kicsordulni kívánkozó büszkeségét az irigyei előtt. A beroggyant háztetőt is meg kell csinálni, vagy tán új házat kéne venni?! Lenne is eladó az utca elején. Kőház, utcára néző ablakokkal... Meg földeket. Persze^ napszámosok dolgoznának... És hát a hírnév sem mindegy; megint bajnoknak mondanák az emberek. Újabb érem kerülne a régi mellé, s talán díszesebb is a meglévőnél, hiszen Herkules nem akárki, mint ahogy este hallotta. Sára asszony még aludt, mikor hajnalban lábujjhegyen odalopódzott a nagy, de már félig vak toalett - tükör elé, és két karját vállmagasságba emelve izmait mustrálgatta. Megnyugtatónak látta, és ítélte meg annak ellenére, hogy bizony a bőre már petyhüdten ráncosodott több helyen is a testén., Ezt sem tartotta tragédiának, végtére is ötvenkét éves. Van, aki ebben a korban ereje híján már bottal jár, mint elődje, a boíjúlábú kis Kovács. O meg azért csak bírja magát. Napjában akár három sírgödröt is kiásna... ha... de kinek, sóhajtott mélyet, s még egyszer odaállt a tükör elé, és elégedetten nyugtázta magában a látottakat. Áztán - kellően felvértezve önbizalommal - kiment az udvarra, hogy teleszívja tüdejét azzal a hűs, tiszta levegővel, amit így hajnaltájt hoz a szellő a Duna felől. Ezt máskor is megtette, ha valamiért nem tudott aludni. Mélyeket sóhajtott, hogy kilehelje magából az öreg vályogház dohos páráját. De most ez más, most szükségét is érezte, hogy a nap első, éltető sugarai testét, lelkét, átjárják, hogy előkészítse magát a leendő küzdelemre. Másnap, még a temetőbe indulása előtt, egy kis kerülővel elment a cirkuszba, hogy ott valakivel közölje szándékát, vagyis azt, hogy ő este birkózni akar azzal a bizonyos Herkulessel. Az igazgatót éppen munka közben a porondon találta, aki kantárral és ostorral a kezében nagyokat csattogtatva egy lovat idomított. Ferdinánd meglehetősen ünnepélyesre formálva mondandóját, s ha nem is egészen úgy, ahogy azt az úton elgondolta, de a hangos ostorcsattogások közben elmondta jövetele célját. Az igazgató kurta odapillantás kíséretében meghallgatta anélkül, hogy különösebben reagált volna a hallottakra. (...) Vállát vonogatva, magában fintorogva, köhintett néhányat, és némi gondolkodás után csak annyit mondott fogai közt szűrve a szavakat, hogy örül a bátorságának, és ha közben nem gondolja meg magát, este várják a cirkuszban... Ferdinánd némi csalódottsággal távozott. Arra számított, hogy bejelentését majd kitörő örömmel fogadják. Körbeállják, gratulálnak neki, vagy akár még koccinthattak is volna, de ahelyett éppen csak ki nem dobták. Magában morgolódva, csüggedten ült fel nyikorgó biciklijére, és kacsázva kerekezett a temető felé. Közben próbálta jobb kedvre deríteni magát: váltig fogadkozott, hogy azért is bizonyítani fog, és ámulatba ejti a világot, de különösen azt a pökhendi ripacsot, aki csak úgy foghegyről beszélt vele... Igaz, hogy most sírásó, de korábban volt ő más is... Bajnok! A műsor végén került sor a birkózásra, de előtte még volt egynéhány produkciója Herkulesnek is. Ferdinánd most látta először. Tegnap valamiért nem szerepelt. Karvastagságú láncokat szaggatott szét

y mellizmainak megfeszítésével. Ámult a közönség, ő pedig szívszorongva várakozott a művészbejáró függönye mögött, és csak azt hajtogatta magában, hogy győznie kell. Akármilyen erős is ez a félszerecsen óriás, neki akkor sem szabad veszíteni. Ilyen nagy lehetőséget az istenért sem lehet kihagyni... Reszkető ujjakkal igazgatta magán az otthonról ellopott, és bizony itt-ott már bőnek tűnő egykori birkózó trikóját, amit Sára eddig talán csak az emlékek miatt nem dobott ki, vagy használt fel felmosórongynak. És végre, néhány perces szünet után következett a nagy, várva várt produkció, a birkózás. Zsúfolásig megtelt a nézőtér. De még a közeli szederfákra is többen felkapaszkodtak, ugyanis a sebtében felállított cirkusznak aznap még nem volt teteje, és akik nem fértek be a sátorba, ott várták ki a szenzációnak ígérkező eseményt. Először Herkules lépett ki a porondra. Hatalmas, magabiztos félvér ember. A közönség ijedtében éppen csak fel nem jajdult mikor Ferdinánd is megjelent, és odaállt az óriás mellé. Feje annak éppen csak a válláig ért. De azért megtapsolták őt is. Sőt még hangosabban, mint az óriást, amiben volt nem kevés részvét is, de azt ő nem annak vette. Jólesett a biztatás. Hálából többször is mélyen meghajolt, úgy, mint annak idején, a nagy küzdelmeket jelentő arénákban. Mellette prüszkölt, szuszogott a félvér, mint a felbőszített bika. Nem félt tőle. Nem is gondolkodott azon, hogy mi adta neki a bátorságot. Akkor ő csak egy dolgot érzett, de azt nagyon: neki most, és itt, győzni kell! Az elsőnapi küzdelem döntetlennel végződött. A második napi is, de már némi Ferdinánd fölénnyel. Sára másnap reggel a boltban hallotta meg, hogy az ura az ő tudta nélkül mit művel a cirkuszban. Otthon elhordta emberét mindenféle vén bolondnak, hogy öregségére kinevetteti magát az emberekkel, meg őt is csak szégyenbe hozza. Ferdinándra nem hatottak az asszony szavai. Sőt, talán még elszántabbá tették. Arra gondolt, hogy oktalan asszonybeszéd, de bezzeg, ha majd hazaviszi a sok pénzt, másként fog ránézni! Mert hát ami igaz, az igaz, jó ideje se teszi - veszi Sára, olyanná lett otthon, mint ötödik kerék a szekérben. De hát biztos így van ez máshol is, ahol az asszony filléres gondokkal küszködik. De lesz ez majd másként is, hamarosan eljön az ő ideje. Addig csak hadd duzzogjon - vélekedett bölcselkedve, és kiült az udvar legvégébe a nagy körtefa alá ábrándozni... Szerda volt, s még két napig maradt a cirkusz. Ha ma is döntetlenül alakulna az összecsapás, holnap lesz a döntő. A tegnapi viadal után elégedetten rázott vele kezet az igazgató. Dörzsölgetve a tenyerét még biztatta is, hogy tartson ki a végsőkig, mert esélye van a győzelemre... O meg különösen úgy érezte. Eljött az este, a harmadiknapi összecsapás. Ferdinánd szerette volna már aznap dűlőre vinni a dolgot, de nem sikerült. Egyszer már úgy tűnt, hogy félvállra döntötte az óriást, de a bíró ítélete szerint, csak az egyik válla érte a földet. Igaz, ő is úgy látta; fontos a sportszerűség, egy szóval sem méltatlankodott. Á küzdelem után sokan megvárták a bejárat előtti téren. Elismerően veregették a vállát, és néhányan már megint bajnoknak szólították. Jólesett hallani, a régi szép időket idézte emlékezetébe. Rajongói egészen a kapuig kísérték, pedig már az éjfélt is elütötte a közeli toronyóra. Mikor elbúcsúztak tőle, nyugodalmas jóéjszakát kívántak kórusban. De nem volt az olyan nyugodalmas. Sára ugyan már lefeküdt, nem kellett a korholását végighallgatni. Vacsoráját a sparhelt szélén hagyta, hogy melegen tartsa, amíg ő hazaér. Hozzá sem nyúlt. Gyorsan megmosakodott, és lefeküdt. Sokáig hánykolódott, nem találta a helyét. Furcsa álomképek gyötörték. Az egyikben a győzelmét ünnepelték, a másikban a saját temetését látta. Az utóbbira felriadt, s ettől kezdve nem hunyta le a szemét. Sok temetést látott már az életében, de egyik sem rázta meg úgy, mint a sajátja. Pedig nem félt a haláltól. Kenyéradónak tartotta. De ez most valami más volt. Herkules a sírja felett térdét csapkodva gúnyosan kacagott. * Nehezen telt el a döntő napja. Délután kinézett a temetőbe, és ahogy végig ment a halottasházhoz vezető úton, akaratlanul felrémlett benne az éjszakai álma, vagyis a temetése. Felismerte a színhelyet is, az úttól kissé távolabb, ott az elhagyott, gyomos sírok közt. Máskor talán kinevette volna magát az ilyen balga álom miatt, most még mosolyogni sem volt kedve. Bement a halottasházba, ahol kellemes hűvösség fogadta. Egy támla nélküli szék árválkodott a sarokban, erre állt fel a kőműves is mikor meszelte a halottasházat... Ferdinánd egy kezébe akadt ronggyal lecsapkodta a fedeléről a port és ráült. Megpróbált szundikálni, hogy erőt gyűjtsön magának az esti viadalhoz. Otthon úgysem tehetné: Sára nem tűrte a tétlenséget. Menten kitalálna valami tennivalót neki, csak azt ne lássa, hogy a lábát lógatja. Máskor is itt szokta kipihenni magát, mert biztosra vette, hogy ide nem lép be csak úgy senki fia. Este, amikor Sára látta, hogy Ferdinánd készülődik a cirkuszba, odaállt elé, és megpróbálta visszafogni. Embere azonban hajthatatlan maradt, és csak úgy félkézzel önérzetesen félretolta az útjából, mint ahogy tette azt, mikor a frontra ment, és az asszony az ajtóban útját állta. Ferdinánd nagyjából most is úgy érezte magát, mint akkor, a háborúba menetelekor, hiszen ütközet volt az is, ahová a törvény vitte, meg ez is ahová ugyan most önként megy. Legfeljebb az a különbség, hogyha most engedne az asszony akaratának, nem akasztanák fel, de jogosan gyávának tartanák az emberek. Azt meg nehezen viselné. Inkább a halál..., de hol itt a halál? Itt és most csak győzni lehet, természetesen neki - próbálta visszanyerni az asszony által megingatott önbizalmát. (...) A cirkusz körül hatalmas tömeg tolongott. Mindenki be akart jutni, de már többen nem fértek be a nézőtérre. A forrongó ember-gyülekezetből valaki véletlenül észrevette Ferdinándot, ahogy a cirkuszhoz vezető utcasarkon éppen kibukkant. Megfontolt, súlyos léptekkel közeledett, mint aki nagy, sorsdöntő elszánásra adta a fejét. Többen elébe rohantak, vállukra emelve kórusban éljenezték. A bejárat előtt letették, szétvált a tömeg, és Ferdinánd kényszeredetten mosolyogva, de határozott léptekkel, meggyőzően, mint ahogy az ilyenkor, egy leendő bajnokhoz illik, haladt végig az ember-folyosón, amely addig ünnepelte, amíg el nem tűnt a függönyök közt, a cirkusz titokzatos világában. Ferdinánd nem volt vallásos ember. Életében voltak már nagyobb megpróbáltatásai is, mint ez a mostani, de ezúttal..., emlékezete óta talán először, keresztet vetett magára. A függöny mögötti várakozása közben valami furcsa szorongást kezdett érezni a szíve tájékán. A kedve sem volt éppen ragyogó, amolyan méla csend ülte meg a lekét, mintha tudat alatt megalkudott volna a bizonytalannal. Már nem jutott eszébe sem a pénz, sem az új ház. De még Sára ámuldozása sem a meggazdagodásuk láttán. Idefelé jövet már az is megfordult az agyában, hogy nem bánná, ha valami miatt elmaradna az összecsapás. Nem gyávaságból gondolta ezt, hanem csak úgy rosszkedvében... vagy másért-e, maga sem tudta volna megmondani. S az már csak mellékesen jutott az eszébe, hogy az egyik szomszédja a cirkusz tájékán járt délután, és úgy látta, hogy Herkules edzett: hatalmas súlyokat emelgetett könnyedén, mintha csak játszadozott volna velük. Neki nincsenek súlyzói, de ha kiáshatott volna egy-két sírgödröt, edzésnek megtette volna az is. De neki most még ez sem adatott meg, mert - mint ahogy a kocsmában mondani szokta - „szabadságra ment a halál". Bajában magára hagyta az is. Megszólaltak a harsonák, a nézőtér elcsendesült, s a reflektorok fényében két karját diadalmasan magasba emelve, megjelent Herkules. A hosszú, válláig érő, koromfekete haja befonva valahogy a fejéhez volt tűzve. Verejtékezve fénylett az arca, s mint valami türelmetlen oroszlán, leszegett fejjel le-föl járt a porond közepén. A második harsonaszó Ferdinándot szólította. Mély lélekzetet vett, s amikor rászegeződtek a fényszórók, ő is kilépett a porondra. Herkules súlyos, magabiztos léptekkel eléállt és kezet nyújtott. Szorítása kemény volt és nyers, érződött benne az erő. A bíró intésére elkezdődött a küzdelem. A nézőtér síri csendje egyszerre hatalmas hangorkánná változott, mintha az emberek csak egy láthatatlan karmester intésére vártak volna. Kórusban, megelőlegezett „bajnok" jelzővel biztatták Ferdinándot, aki jól hallotta a biztatást, és hogy ennek jelét is adja, minden erejét összeszedve egyre gyakrabban, meg-megújult erővel vetette bele magát a küzdelembe. Herkules azonban könnyedé hárította ezeket a támadásokat, nyoma sem volt rajta az előző napok megrendíthetőségének. Magabiztosan, játékosan sorra ártalmatlanná tette Ferdinánd egyre elszántabb próbálkozásait, mígnem megunva a játékot, megragadta ellenfelét, és mint egy husángot, gerincét kettétörte a térdén. Á közönség feljajdult, a fényszórok kialudtak, s csak néhány kis égő pislákolt a porond felett, de még így is látni lehetett az emberek arcára fagyott döbbenetet. Szótlanul menekültek a gyászos tett színhelyéről. Ki-ki lopva, mintha bűntudata lenne, szánakozó pillantást vetett a küzdelem helyére, ahol Ferdinánd élettelenül, sápadt arccal hevert Herkules oszlopos lába előtt. * Temetésekor a sírgödör két oldalán halmokban magasodott a föld. S mikor engedték le a mélybe, megdörrent az ég, s a szél süvítve, kacagva nyargalt és kutakodott a temető fái közt. Tudtul adta a halál, hogy visszatért a szabadságáról. Szirmai Károly