Esztergom és Vidéke, 2004

2004-10-14 / 41. szám

4 eSZtHR6QiD es 2004. október 14. Csorba Géza emlékirataiból (2.) (Folytatás a 2004. augusztus 19-ei számból) „A nyilasok s a német tábori csendőrség sokszor végigfésülték a várost, az utcai igazoltatások, a katonai szökevények utáni hajszák mind gyakoribbakká lettek, a totális mozgósítás jegyében. Ez még karácsony előtt volt, s ezek a nyilasok még a papi intézményeket sem kímélték meg. Elrettentő például több szerencsétlen honvédet végeztek ki a laktanyában, hullájukat azután a város piacán, a Központi Kávéház egyik lámpavasára húzták fel, s ilyen feliratot függesztettek föléje: Így jár egy aljas hazaáruló, gyáva katonaszökevényl'Eppen a nyilasok bélyegezték meg így hazaárulással, gyávasággal azokat a magyar katonákat, kik nem voltak hajlandók idegen érdekek szolgálatában elpusztulni. A közszemlére kitett hullák nem félemlítették meg a lakosságot, inkább megvetést és undort ébresztettek a nyilasok iránt. Serédi prímás megsokallta ezt a gyáva halottgyalázást s felszólította a nyilasokat, hogy a szerencsétlen katonák holttestét távolítsák el az utcáról." „Karácsony előtt azon tanakodtunk Pinyegével, itt maradjunk Esztergomban, vagy Pestre menjünk vissza, mert a főváros rövid ostromában bizakodtunk. Dönteni nem tudtunk, elhatároztuk azonban, hogy az ünnepeket még Esztergomban töltjük, bár Pinyege ezt sem akarta bevárni. December 22-én már le kellett vonulnunk a pincébe, mert a támadások egyre hevesebbek, gyakoribbak lettek. A vendéglők elpusztultak, vagy beszüntették üzemüket, az emberek sem merték megkockáztatni, hogy otthonaikat elhagyják, sőt a lakosság egy része a'hegyekbe vájt borpincékben keresett menedéket." Csorba Géza Esztergomban Martsa Alajos Lőrinc utca 6. szám alatti lakásában bujkált, majd karácsony után a Meszes Gyula asztalosmester pincéjében 11-12 hetet töltött. „Tizenegy vagy tizenkét hétig tartott a pinceéletünk. Gátlástalanul, szeméremérzet nélkül éltünk itt, míg az emelkedő Duna átszivárgott vize ki nem űzött innen. Egymást követték az egyforma napok és éjszakák, és amilyen hosszúnak tűnt az ostrom hónapokig tartó változatlansága, úgy nőtt elkeseredésünk is." „Karácsony előtt volt, mikor szorult a kapca, s az óvatos félelem pincékbe kényszerítette Esztergomot. Huszonnegyedike és huszonötödike táján, mind lármásabb dübörgés verte fel a Lőrinc utcát: éjjel-nappal robogtak a hídon át a német csapatok. Itt semmit sem tudtunk a közelítő hadi helyzetről, épp oly tömegek vonultak át a Dunán Párkány felől, mint innen a túloldalra. Hogy a város veszélyben van, onnan sejtettük, hogy ritkult a nyilasok száma, hogy a rendőrség is beszűntette működését, a közhivatalok csomagoltak. December 26-ára virradóra szokatlanul élénk volt a harci tevékenység. Nem aludtunk azon az éjszakán, megfeszülve figyeltük a kívülről jövő hangokat. Hajnaltájt nagy némaság ült a városra. Lélegzetelállító csend. Úgy 7 óra felé egymás után három robbanás rázkódtatta meg a falakat: kívülről üvegcserepek zápora, kőtörmelékek zuhanása hallatszott. Felöltözködtünk, majd kíváncsi óvatossággal a kapualjba lopakodtunk. Néhány szovjet tank gázolt keresztül a Lőrinc utcán, néhány fát gyűrt maga alá, megtorpant a kis híd roncsainál, s vörös katonák ugrottak le az ijesztő vasszörnyekről. ... Germanszki szoldát? - ordították. Németeket kerestek. Tudtukra adtuk, hogy itt már nincsenek germánok. A katonák előbb óvatosan, egyenként, majd csoportosan nyomultak be a házakba. - Vino! Vino! Óra, óra! Davaj! Davaj! - kiáltozták. Voltak köztünk, kik nem merték elhagyni a bunkert, de sokan felismerték, hogy jobb ilyenkor otthon tartózkodni, s nem magára hagyni a házat." „Esztergom megszállását a Hősök terén kemény harcok előzték meg, a rövid páncélos csata végül is a szovjet csapatok győzelmével végződött. Tíz nap a rendcsinálás jegyében zajlott le. A világítást egy-két napra helyreállították, s a visszaszolgáltatás is megindult. A romtörmeléket elhordatták a lakossággal. Az előrelátók számítottak a németek visszajövetelére, s tartózkodtak az oroszokat túlságosan kiszolgálni, tartván a teuton bosszútól, a Gestapo kémjeitől, besúgóitól, hiszen akadt belőlük itt is. A rövid megszállás sem múlt el harci izgalmak nélkül. Most meg a német gépek támadtak, s egy légiakna csapott le a Lőrinc utca 8. elé, s a műhelyben alvó szíjgyártót kipenderítette az ágyból, de egyéb baja nem esett." „1945. január 6-án az oroszok észrevétlenül elhagyták a várost, de a Duna túlsó partján megtartották állásaikat, sőt Dorog is megmaradt birtokukban mindvégig. Párkányt hat hétig védték a szovjet csapatok, később a Garam mentén állt a harc. Párkány népe, kemény ellenállást tanúsított a németek kiürítési kísérleteivel szemben, s egy alkalommal formális ütközetet vívott velük. Mikor a németek a lakosság ingóságait teherkocsikra rakták, hogy a község elhagyására kényszerítsék, az asszonynép visszacipelte holmiját lakására. Többször egymás után folyt ez az ide-oda játék, majd az asszonyok nekiestek a németeknek, s kézzel-lábbal, minden kezükbe eső tárggyal védekeztek. A németek erre könnyfakasztó gázzal árasztották el a lakosságot, de a község megmenekült a kiürítéstől. Ezzel szemben az esztergomiak csupán passzív ellenállást tanúsítottak, tűrvén a német és nyilas erőszakot. Január 6-án délelőtt jelent meg az első német járőr a Kossuth Lajos utca torkolatánál, s a gyógyszertár előtt állt meg, kimerülten s riadtan nézett körül, szimatolva oroszok után. A németek foglyul is ejtettek néhány ottfelejtett oroszt: a fürdőnél s a Duna-parton. Ezeket a helyszínen felkoncolták. Az első németet, a város szégyenére, egyesek lelkesedéssel fogadták: omlós kaláccsal s teával, holott a város már kenyérhiányban szenvedett. A bevonuló oroszok hoztak lisztet, s a rövid megszállás alatt gondoskodtak a város ellátásáról, Az újabb nyilas invázió alatt ismét rossz volt az élelmezés. A megszálló német csapatok most már hozzáláttak a város kifosztásához, még a vízművek leszerelését is elhatározták. A mozik felszerelését elhurcolták, s a még megmaradt bőrkészletekre is rátették kezüket. Hét órakor, záróra után, mikor már civil személy az utcán neiji tartózkodott, az üzletekbe hatoltak be a nácik. így törtek be egy alkalommal Domonkos boltjába, az utcai kirakaton keresztül." „A nyilasok lassan szivárogtak vissza a városba. Egy ideig sem közhivatal, sem rendőrség nem működött, mikor erősítéseket kaptak Pest felől, a rendőrség régi legénységét, mely már első ízben sem volt hajlandó követni parancsaikat, s eltávozni Nyugatra, idegenekkel váltották fel. Az első napokban, egy szál nyilas terrorizálta a várost, egy ízben Czirok kocsmájában összeütközött egy nyugalmazott századossal, mindenkit lehordott, kijelentvén, hogy ő az állam! Megtudtam róla, hogy notorikus munkakerülő, börtöntöltelék volt, kit mindenki megvetett. Később letűnt a szereplés színpadáról, csak a pékek előtt tartotta a rendet." „Schuszter Antal, a városvezető testvér, visszatért, átvette régi munkakörét. Egy Markó nevű, szikár, magas, Hitler-bajuszú s fekete német esőköpenyes, rettenhetetlen szigort mutató alak pedig átvette a pártszolgálat irányítását. (Esztergomi építőmester volt különben.) A keletről megfutamodott nyilasok árasztották el a várost s felzabálták készleteit. Katonai alakulatok is jöttek, felállították a különböző parancsnokságot. Csőstől árasztották el a város bevonulási parancsokkal. 50 évig sorozták be az alkalmas férfiakat, s az est beálltával hurcolták el őket Komárom felé. Felállították az SS-toborzó irodáját, majd a leventékre vetették magukat. Tizenhat éves gyerekeket ragadtak el anyjuk szoknyája mellől. Mindenki igyekezett bújtatni övéit. A felhívások sovány eredményére, az utca és házi razziák követték egymást nap mint nap, sőt néha többször napjában. A rendőri karhatalom elnéző volt, de a nyilas pribékek annál kíméletlenebből fogdosták össze a szerencsétlen gyermekeket. A megmaradt alkalmatlanokból munkásalakulatokat szerveztek, s csoportonként vitték őket a környékbeli állások építésére. Magyar csapatok vették át a város védelmét, s németek kényszerítő felügyelete alatt. A honvédek tiltakoztak az ellen, mintha őszintén követnék Szálasit, szökni nem tudtak a német őrizet miatt. Formálisan éheztek, mikor a német konyhákban próbálkoztak, elzavarták őket! Ha néha mégis szereztek némi élelmet, sovány falatjukat is a német bajtársak szedték el! Magam láttam, a ferencesek rendháza előtt: egy magyar gulyáságyút rohammal vettek el a teutonok! A honvédség felszerelése is siralmas volt. Az egyik pékműhelyben megdöbbentő esetnek voltam tanúja. Egy német katona rontott be, míg künn éhező sokaság várt a kenyérosztásra. Több cipót ragadott el a polcról, természetesen fizetés nélkül. Kisvártatva két honvéd, koldusként könyörgött egy falat kenyérért. Meg akarták fizetni. A pék és az őrt álló nyilas könyörtelenül kijelentették, hogy csak jegy ellenében adnak kenyeret. A két honvéd kétségbeesetten magyarázta: honnan vegyenek kenyérjegyet? ... El kellett távozniuk. Lassan múltak az ostrom napjai. A németek és nyilasok folytonos zaklatásaikkal fokozták riadtságukat. Az élelemtartalékok szemlátomást fogytak. A németek lefoglalták a sziget zöldségkészleteit, a piaci forgalomba úgyszólván semmi sem szivárgott át a zárlaton. Naponta lehetett látni, hogy az ideiglenes fahídon át (melyet az ár sodort el később) németek hordják el-az elhagyott háztartások készleteit. Habár jól éltek, vajban, kakaóban dúskáltak, de telhetetlen bendőjüknek semmi sem volt elég! Ahol szállást csináltak, ott kő kövön nem maradt, feltüzelték a bútorokat is. Dolgoztatták az iparosokat, de a felhasznált anyagért sem fizettek, csupán ebédet adtak nekik. Úgy március elején megindult a roham a menekültek ellen, kik néhány ezerrel szaporították a várost. Meg akarták állapítani, hogy kik azok, s ürügyet kerestek lépre-csalásukhoz. Kihirdették: mindenki bélyegeztésse felül kenyérjegyét az élelmezési hivatalnál. Itt két csoportra osztották a jelentkezőket: őslakókra és menekültekre: '... A jelentkezők nevét, lakáscímét lajstromozták, hogy a helybelieknek is jelentkezniük kellett, csupán ködösítés volt, amint az később kitűnt'." (Folytatjuk) Vincze László kiállítása (sms) Vincze László festőművész újabb képeiből nyílt kiállítás a Szentgyörgymezői Olvasókör nagytermében október 7-én. A nagyszámú jelenlévő körében Kovács Ildikó, a Dobó Katalin Gimnázium tanára nyitotta meg a tárlatot, de az ismerősök, tisztelők és vásárlók köre - részben a megnyitót követő fogadásnak köszönhetően - az est folyamán később is csak lassan oszlott szét. A művész könnyed kézzel megfestett, üde színvilágú műveit (az esztergomi és szentgyörgymezői vedutákat, virágcsendéleteket, portrékat) október 28-áig tekinthetik meg az érdeklődők. Falevelek Találtam egy falevelet / Gesztenyefa levelét, / Mintha megtaláltam volna / Egy óriásnak tenyerét. Kószál a gondolatomban Nemes Nagy Ágnes verse. Találtam én is valamit, de nem tudok vele mit kezdeni. Görcsbe csavarodnak a gondolatok, mert megzavarta a nyugalmamat egy falevél. Egy szilvafalevél, ... vagy ötvenhét megélt ősz lehullott összes falevele. Három fiúcska nyaral nálam. Iskolába menőtől a hetedik osztályosig. Azt gondoltam, hogy ez így jó, mert mindegyik egyke lévén tanulhat társas viszonyt, alkalmazkodást, egymáshoz való igazodást. Hárman háromféle tudományt hoztak magukkal, megtűzdeljük mindezt a nagy szabadsággal, hiszen ahol én élek, ott fű, fa, bokor, patak, hegyoldal és kiserdő, minden van. Jaj de jó...! A fiúk ülnek a nyári asztalnál és kezeikkel nagyokat csapkodnak a levegőbe: dzsí-í-í, dzsú, láttad?... Apám!... Felrobbant, szétvitte, megölte, legyőzte, annak annyi, dzsí-í-í, láttad a bugyuta amerikait, ... dobtam egy hátast, puff... dzsí-í-í, dzsú-ú-ú. Hősködő önteltség sugárzik arcukról. Tudom, üres szavak puffognak a semmibe, mert a legkisebb erőfeszítést kívánó munkánál már kiderül, hogy csak ülve tud hős lenni. Futás játszani! - késztetem őket türelmesen. - Bújócskáznánk, de hova? ... Tessék? Ne mond, hogy nem találsz ezen a néhány holdnyi területen elég bokrot, fát zegzugot?... Alinak és néznek. Nem találnak. Átkínlódjuk a délelőttöt, pedig itt a patak, a hegyoldal, a mélyút, a sok fa, bokor, tücsök és bogár. Nem tudok helyettetek játszani - mondom én elképedve, mert látom, hogy megy a dzsí-dzsú hőzöngés tovább. Estefelé lemegyünk a Dunára. Vakmerő, magamutogató hősködések, nagyhangú ürességek sodorhatnák őket veszélybe, ha nem őrködnék szigorúan fölöttük. Készítsünk hajót! - kiált az egyik. Nem azt! Tutajt!... De miből? ... Játszunk túlélést, igazit!... Dzsí-í-í... mondjuk, hogy hajótöröttek vagyunk! ... Kell egy tutaj! - és csak néznek rám. Csak azt ne mondjátok, hogy azt is én csináljam meg?!... Dzsí-í-í-, fából kéne ... Valahogy úgy mondom én. - De hol a fa? - Kisfiam! Te vagy a túlélő, nem én. - Ja, ez igaz. - Mintha a Danapart tele lenne fával, bokorral, mondom óvatosan. Neki is rontanak dzsí-í-í-dzs-ú-ú-ú az ágas-bogas kinövéseknek, majd állnak a csokorba fogott gallyakkal és néznek a semmibe. Madzag kéne ... - Aki túlélő, annak meg kell tudnia oldani, mondom. - Ja, fűvel összekötjük! Egy egész szál fű látja kárát az alkotó indulatnak. El is szakad az első rántásra. - Edes fiam, mi lennek ha kötelet fonnátok fűből? - Tényleg! ... Tépik a füvet, illesztgetik, csavarját, nem áll össze. - Kedves túlélő, tudod-e, mi a hármas fonás? Bizony nem tudja a három fiú közül egy sem. A játék a szabadban másnap sem ment, később sem. Gondoltam, jót tesz egy kirándulás a sziklákhoz. A túlélés nagy ötlete azonnal szóba került. - Ha most eltévednénk, tudnánk miből kell teát főzni... A hegyoldal csupa virág, bokor, fa van bőven. - Mond, akkor melyik növényből lehet teát készíteni? Hát azt nem tudom, de tüzet gyújtani, azt igen. - Rajta, van időnk, rakj tüzet. - Két kő kellene, azt összeütném... - Tessék, itt van két kő. Összeüti, csattog a kavics, szikra sehol. - Pedig valahogy így kell, nem jó a kő. (!?) - Tudod-e, hogy hívják ezt a nagylevelű növényt? - mutatok egy megtermett, nagy lapura. Mindhárom gyerek megáll, mint a botanikus, aki új növényt fedezett fel és azon forgatja az esze kerekét, hogyan is nevezze el. Leszakítok egy nyárfa levelet. Egyszerű rezgőnyár. Csend ül a szelíd domb alján, nem tudja senki. Sorra szedegetem a bodzalevelet, a vadcseresznyét, a gesztenyét, rámutatok a bürökre, a cickafarkra, de itt egy mogyoróbokor. Na fiúk, ezt csak tudjátok? - Há-á-át,... van a kertünkben is. - Jól van, legalább azt mondjátok meg, hogy bokor-e vagy fa, mert megsúgom, hogy ez mogyoró. Té-é-ényleg! Hát fa. Fa, mert a fához hasonlít. Lassan felérünk a sziklához. Már csak úgy, hogy ne csak azt mondhassam, hogy kisfiam ezt sem tudod, leszakítok egy szilvafalevelet. A fán néhány szem szilva hamvasodik. Aki nézi, az meg is fogja látni... gondolom jólelkűen. -Az mászhat fel a sziklára legelőbb, aki megmondja, milyen levelet fogok. Állunk a szilvafa alatt, állunk legalább tíz percig, mert már kimondtam, hogy addig nem megyünk innen el, míg meg nem mondják. - Van a kertünkben ... a miénkben is... pont ilyen,... de a neve, az most nem jut az eszembe. Nekem se jut az eszembe semmi, mert mélységesen szégyenlem magamat. Mert valahol, valamit mi vétettünk gyermekeink ellen, akik a túlélés zűrzavarában csattanómaszlagból főzi majd magának, vagy nekünk a teát...dzsí-í-í... Berecz Jánosné