Esztergom és Vidéke, 2004

2004-07-22 / 29-30. szám

8 esztEReqp es vid6^€ 2004. július 22. Antik tanulmány párhuzamokkal Schrank Ödön likörgyáros, 1939 - Martsa Alajos felvétele Bözsike Kissé kacsázva járt, ahogy mindkét kezében állandóan degeszre tömött kosarait cipelte. Télen hosszú, majdnem földigérő sötét kabátot viselt. Nyáron mindig ugyanazt a fekete szoknyát hordta: deréktól a bokájáig ért, a sok használattól, vasalástól kifényesedett. Blúza szintén sötét volt, sűrű, apró fehér pöttyökkel teleszőve... és az elmaradhatatlan, álla alatt megkötött fejkendő. Hosszúszárú cipője fényesre bokszolva... Ez volt Bözsike ruhatára. Mire elért a város végére, ahol a kisváros népességének szegényebb rétege lakott, legtöbbször a delet is elharangozták. Házról, házra járt; uraságtól levetett holmikat árult. Kívülről tudta, hol mit kell kínálni. Ahol sok gyerek volt, ott a cipő számított kelendőbbnek. Jöttét mindannyiszor hangos kutya ugatás jelezte. Félénken kopogott, mielőtt belépett a házba. Ha fogadták legtöbbször a konyhában -, két nehéz kézikosarát maga mellé tette, és ha rákérdeztek, hogy no, mit hozott Bözsike, szótlanul kipakolt. Előkerültek a széttaposott, elnyűtt, laposra töppedt, de fényesre bokszolt lábbelik, melyek jobb házaknál csak a helyet foglalták. Ám tekintettel a körülményekre, vagyis az éppen befejeződött háborúra, az a pár pengő is jól jött bárkinek, amit Bözsitől kaptak érte. A másik kosár ruhával volt megrakva. Volt ott minden: használt, pecsétes frakktól kezdve a kinőtt térdnadrágig: válogatni lehetett a sok kacat közt... Mi, gyerekek, boldogan belekotortunk volna a holmijába, de Bözsike soha nem engedte. Tőle szokatlanul, szigorú tekintettel és méltósággal úgy ügyelt ócskaságaira, mintha ez lenne a hozománya. Vagy mintha titkos és tekintélyes megbízók valamilyen láthatatlan szemüvegen keresztül figyelték volna a ténykedését. Közben a ruhája zsebéből kenyérfalatokat csempészett a szájába; mindahányat finoman, szinte kérődzve addig rágcsálta, míg csak észrevétlenül le nem nyelte. Korát megítélni aligha lehetett. Nézhette valaki középkorúnak, de annál jóval idősebbnek is. Biztos, hogy a divatjamúlt öltözéke megtévesztett mindenkit. Apját sosem látta, anyja tüdőbajban halt meg, amikor ő még csak elkezdte volna az iskolát. Rokonai nem lévén, árvaházban nevelkedett. Felnőve, volt mosónő, majd egy úriháznál cseléd, de onnan mennie kellett, mert az úrfi szemet vetett rá. A nagysága busásan kifizette, csak kerülje el a házat, hogy botrány ne kerekedjen. Sajnálta a helyét, mert jó dolga volt. Hogy az úrfinak mi tetszett meg rajta, maga sem értette, hiszen mikor a tükörbe nézett, ő is jól látta, hogy szépség dolgában meglehetősen mostohán bánt vele a sors. Hogy ez mennyire bántotta, nem tudni, mindenesetre mosolyogni sem látta soha senki, mindig egykedvű volt, mintha álarcot viselt volna. Emlékszem a kezére, elegáns, vékony és hosszú ujjai voltak, melyekkel alkalmanként visszatűzködte a halántékánál kibomlott haját a kendője alá. Néha, talán unalmában, vagy elrejtett türelmetlenségében, mert a vevő nem mutatott komoly vételi szándékot, tenyerébe temette az arcát, de soha nem sürgetett senkit. Ha nem is vettek tőle semmit, zokszó nélkül, türelmesen visszapakolta a holmiját, aztán próbálkozott máshol ugyanúgy, alázattal. Vajon akad-e még valaki, aki emlékszik rá? Nem hiszem. Talán még azok sem, akik valaha vevői voltak. (Valószínűleg ők a legkevésbé, hiszen tiltja a büszkeségük...) Én még ma is emlékszem a két számmal nagyobb cipőkre, és a kinőtt, bokán felül érő nadrágszárra, melyet a szegénység diktálta kényszer adatott rám általa. Jól emlékszem, anyám rejtett, elnéző mosolyára, mikor öltözködéskor végignézett rajtam... De hát az már régen volt, talán igaz sem volt, mint a mesében. Bizonyos dolgokban nem sokat változott a világ; igaz, Bözsikék talán már nincsenek, de vannak még bőven olyanok ma is, akik elhordják a két számmal nagyobb cipőket, és nem zavarja őket az sem, ha a nadrág szára rövidebb a kelleténél. Nem egyszer láttam ilyeneket a kukák körül: ők vezettek vissza emlékezetemben - Bözsikéig. Szirmai Károly Megszerettem ezt az új áramvonalas, kompjuterizált, kondicionált, halkjárású motorvonatot. „Siemens", „Hájtek!"-hallom az utasoktól. Valójában nem is egészen új, de nekünk, kik a MAV szolgáltatásaitól idáig nem voltunk túlságosan elkényeztetve, különösen újnak tűnik. A pályaudvarelső vágányainak valamelyikéről szokott indulni. Odamegyek időben, látom ott áll már pompásan, elől a digitális kijelzőjén sárgával a felirat: „Nem lehet beszállni". Vagyis ez a vége, de ez itt egyre megy, mert ha megy, ez a vége, ha jön, akkor az eleje. Míg várom, hogy Esztergomra váltson, töprengek a színén: meggypiros, vagy vérvörös ? Váltott. Előremegyek a hatalmas ablakok mentén. Megnyomok egy zöld gombot, kitárul az ajtó. Belépek, friss levegő, tisztaság. Még egyedül vagyok, érzem: a vonatnak atmoszférája van. A vezetőfülke üvegfala elé ülök. A látvány a sínekre az oldalkilátással együtt panorámává szélesül, ami itt a Pilisben nem lebecsülendő. De most olvasnivalót hoztam magammal. Jócskán belemerülök, mire szinte észrevétlenül kihúz a jármű a Nyugati-pályaudvarról. Magával ragad, mint a vonat Mócsy András régészprofesszor műve: „Pannónia a korai császárság idején"... Úgy tűnik, a Római Birodalom előterében haladunk, ez a széles síntér előttünk a szarmata-jazzig síkság. Rákosrendező? Itt búvik alattunk a Rákos-patak, melynek torkolatánál a rómaiak hidat vertek az Óbudai-szigetre, ahol is pontosan a Birodalom határvonalán állott Pannónia Inferior császári helytartójának mozaikokkal, stukkókkal, falfestményekkel díszített palotája és - olvasom - az impozáns épület homlokzata a barbarikum felé nézett, demonstrálva a magabiztosságot, melyet a provinciában első sorban a helytartónak kellett megtestesíteni. De honnan vette a magabiztosságot Rómától 1600 kilométerre, idegen földön, ellenséggel a szomszédságban? Átrobogunk a vasúti hídon és a limeszen. Hopp! Már Pannóniában is vagyunk. Aquincum-felső. Épp erről olvasok. Ez itt a municípium, a polgárváros, amfiteátrummal, lejjebb (Árpád-híd környéke) a katonai tábor - szintén amfiteátrummal. Jönnek-mennek a légiók, a Claudiák, Geminák, Ulpia Victrixek. A bennszülött lakosság: eraviszkuszok, azálok, kotinuszok, boiók kolonizálódnak, romanizálódnak, alakulnak a civitas peregrinák. Megtudom, hogy már a Flaviusok és Trajanus alatt a bennszülöttek és sok bevándorolt idegen is polgárjogot, sőt autonómiát kaptak. Megszüntették a katonai felügyeletet és a törzsi arisztokrácia soraiból választott prefektusok alá helyezték őket. így könnyű magabiztosnak lenni! Ezek az ókori császárok rájöttek: nem nyomorgatni, szutyongatni kell a népet, hanem önkormányzatot, autonómiát kell adni nekik, hadd éljen, dolgozzon, kereskedjen, boldoguljon nyugodtan, legyen kedve színházba járni, a rátermettből hadd legyen decurio, azaz tanácstag, az sem baj, ha meggazdagodott. (Bárha román szomszédaink követnék dicső példáját, és bőkezűen bánnának az autonómiával. Mondjuk: Dáciában. Trajanust ma is ismerjük, egy nemzetközi expressz viseli a nevét.) Római irányelv volt: a lojális, gazdag bennszülöttek érdekei egyenlők Róma érdekeivel. Amilyen ütemben váltak a gazdag, polgárjogot kapott princepszek a római uralom támaszaivá, olyan ütemben lehetett kivonni és átcsoportosítani a katonaságot. Szó van itt azután egy Antiochiából áttelepült szír kereskedőről, a carnuntumi (Hainburg mellett) ordó (városi tanács) tagjairól, aki olyan jómódú volt, hogy Carnuntum municípium amfiteátrumát egymaga, saját költségén felépíttette. Neve méltán maradt fenn: C. Domitius Zmaragdusnak hívták. (Eszembe jut, nekünk is van egy szírünk. Kettő volt, de az egyik megszökött. Kulcsár bróker üzletfele ez a szír, kiről Gyula sofőr Kulcsár alkalmazottja - rendőrségi vallomásában elmondta, hogy asztalán fél méter magasan állt a bankjegy, mikor ment a pénzt nejlonszatyorba porciózva széthordani az ügyfeleknek - írta még tavasszal az újság. Arról nem írt, hogy a szír bár egy pingpong-asztalt vett volna a fóti gyerekeknek.) A szírek mindig is értettek a pénz kezeléséhez, mosásához, nemhiába szomszéd tartományuk Fönícia, hol a pénzt, mint fizetőeszközt feltalálták. Ne feledjük, szír volt az a kereskedő is, ki az összedőlt rodoszi kolosszus évszázadok óta parton heverő bronzdarabjait megvásárolta, 900 tevén elszállíttatta, edényeket készíttetett és azokat jó áron eladta. Mikor a keleti tartományokban szolgálatot teljesítő kiváló katonát, M. Claudius Fronto-1 helytartónak nevezték ki Pannóniába, még megállapíthatta, hogy a szírek sokkal pallérozottabbak, mint a pannonok. Érdekes, régen más társadalmi rendszerekben, más erkölcsök, törvények között a lojális, a közéletben is jótékonyan közreműködő gazdagok iránt az emberek is lojálisabbak voltak, tisztelet, tekintély övezte őket. Ma sokuknak biztonsági őrrel, zárral, kutyával, kamerával kell védelmeznie magát. Szép a vidék. Erre vezethetett a Duna-könyököt átvágó római út is Aquincumból Crumerum (Tokod) és Brigetio (Szőny) felé. Már azt is tudom, hogy az akkoriban itt élők kelta, illyr-pannon nyelven beszéltek, görög, római és barbár pénzekkel fizettek a vásárhelyeken, vasárnapokon, hová békeidőben a Duna túloldalán élő „vadak" is átjöttek és bizony előfordult, hogy akkor is vettek, ha elfelejtettek pénzt magukkal hozni... Na! Ezt kerestem, itt van a 135. oldalon. így írja Mócsy professzor: „Könnyen lehetséges, hogy Hadrianus városalapításai 124-es látogatása idejére estek Pannóniában. A császár keletről, Trákián keresztül jött a Dunához, 124-ben Pannóniában volt. és Dalmácia irányában hagyta el a provinciát. A magas látogatás néhány epizódjáról feliratok tanúskodnak: így a kedvenc alán lova számára szerkesztett sírfelirat szerint Hadrianus vadkanvadászaton vett részt a pannóniai erdőkben, egy másik felirat szerint a cohors Batavorum egyik lovaskatonájával előadatta híres mutatványait. Egy Hadrianusnak állított szobor talapzatának felirata sejteni engedi, hogy Aquincum municípium alapítása a császár jelenlétében történt. Bizonyára ugyanígy alapították a másik Duna-parti municipiumot, Carnuntumot". Velem van ugyanis Vécs Ottó „Esztergomi útmutató"-ja 1929ből, melyben leírja, hogyan fejlődött Esztergom fürdővárossá, hogyan vált Budapest Badenjévé. A füzet végén miniatűröket közöl Esztergom történeti múltjából, íme az első: „Aelia. (Esztergom római neve volt.) ... Hadrián császár teljes hadi díszben várakozott a keleti torony alatt. A foglyok között fiatal mungur állt: - Miért hoztad ellenem népedet, Zull ? - Hogy visszavegyem apáim várát. - És a kincseket, ugye? Jól ösmerem titkodat, hős vitéz. Ha kedves az életed, áruld el a rejtekhelyet. Zull elsápadt. Kövess, Róma császára szólt csendesen. A nyugati bástya felé indult. - Hányjátok itt el a földet - mutatott egy sziklatömb tövébe. Nemsokára nagy kőlapra bukkantak. - Emeljétek fel a követ. Sötét nyílás támadt. Zull fáklyát kért. - Szellemek állnak itt őrt, mungur ősök szellemei. De tudd meg, Róma kevély császára, hogy nem fogod kincsünket elérni. Kiáltotta elszántan mungur, fáklyáját a földhöz vágta és eltűnt a nyílásban. Hét nap és hét éjjel kutattak Zull után a barlangban, a katonák nem akadtak nyomára. Dúlt-fúlt haragjában a császár, és mikor már látta, hogy a kutatás hiábavaló, a barlangot betömette. A lejáratához visszahengeríttette a követ, aztán annak közepére dicső őseinek nevét vésette: AELIA. (...) Esztergom vára büszkén néz a Dunára, sejtelmesen tükröződik a szürke vízben. A meredek sziklafal alatt, vadfű és bogáncs között otromba kő látszik ki. Moha lepi be. Az írást hiába keressük rajta. .. az idő, az idő letörölte." A történelmi és geológiai háttér tehát igazolt. Valóban járhatott itt Hadrianus császár, a barlangok is megvannak Esztergom alatt, de hogy ki volt Zull, a mungur és volt-e, van-e kincs, azt nem tudhatjuk. Tudjuk viszont, hogy az idő sokmindent eltöröl, de van, aminek egyáltalán nem árt. Ilyenek az emberi gonoszság, a hatalom kapzsisága, vagy a kapzsiság hatalma. Mert az idő meghozott 1820 év elmúltával ugyanezen a helyen egy hasonló esetet. Hatvan éve több szeszlepárló és likőrgyár működött Esztergomban. Áz Eckstein, a Brutsy, a Petz Testvérek, a legnevesebb talán Schrank Béla és Ödön likőrgyára mindközött. Béla a párkányi üzemegységet irányította, Vera lánya 1935-ben a Szent Imre Reálgimnáziumban érettségizett. Ödön, aki agglegény volt, az esztergomi részleget vezette. Ez a részleg ott állt, ahol az épületegyüttes ma is áll a Fürdő-kanyarban, az Imaház utca és a Madách tér között, az akkor még meglévő híres Szatzlauer cukrászdával srégvizavi. Egy földszintes és egy emeletes házban. (A földszintesre most emeletet húznak.) Még élnek Esztergomban idősebb emberek, kik emlékeznek a stílbútorral berendezett csinos üzlethelyiségre, ahol kóstolni lehetett a likőröket (ma is az idegenforgalom egyik fő attrakciója), a jellegzetes székekre, a fényes réz edényekre, tárolókra, rajtuk a kis csapocskákkal; a kirakatban a mindenféle színű italokra, a zöld mandulalikőrre, a mélysárgán aranyló császárkörtére, őszibarackra, narancsra, a barna dióra és a nevezetes, hasonlíthatatlan aromájú, átlátszóan rubinpiros, jellegzetes háromszögletű üvegekben forgalomba hozott „Meggyleikére", melyből nemcsak a budapesti lerakatba, de szerte Európába és a tengerentúli metropolisokba is szállított a cég. És emlékeznek a tulajdonos kötényes alakjára, amint a boltajtóban beszélget. A likőröket saját pincészetükben érlelt gyümölcslevekből készítették, a drogok (akkor még - boldog idők - patikaszert, ízesítőszert jelentett a szó) receptjének titkát féltve őrizték, azokat egyedül a tulajdonos adhatta hozzá a készítményekhez. (Folytatjuk) Olajos István