Esztergom és Vidéke, 2004

2004-07-08 / 27-28. szám

8 esztHRjsqjB <as viDé^e 2004. július 8. Arany a Dunában, avagy aranyászok a régi Magyarországon Az aranymosó szó a vadnyugati filmek kalandorait, szerencsevadászait idézi, esetleg Jack London regényei jutnak az ember eszébe, ám a Kárpát-medence aranyászainak semmi közük ezekhez a kalandorokhoz. Nálunk az aranymosás nem szerencsevadászat, nem a gyors meggazdagodás lehetősége volt, hanem teljes ezer esztendeig apáról fiúra öröklődő ősi mesterség. Az aranyász nem kereste, hanem apjától, nagyapjától tudta, hol van az arany, de azt is, mi árulja el csalhatatlanul az arany Jelenlétét" a folyópart egyes részein vagy a zátonyokon. A halász és a vadász a szerencsére hagyatkozott, de az aranyász úgy járt ki mosóhelyére, mint földműves a földjére, hiszen azt ősi jogon a sajátjának tartotta. Hogy aztán mennyi aranyat mosott ki naponta vagy évente, az nem a szerencséjétől, hanem a szorgalmától, a kitartásától függött, ahogy ezt a daltöredék is megfogalmazza: „Mosom az aranyat / reggeltől napestig, / tellik is az acskó / negyedig vagy félig". Az arany az emberiség történelmének mindig is egyik motorja volt, és az is maradt. A történelmi Magyarország területe pedig Európa aranyországa volt évezredeken keresztül. Földrészünk aranyának 75-80 százalékát a Kárpát-medence folyóinak fövényéből és bányáiból termelték ki. A történelmi Magyarország területén ugyanis nem csupán a hegyek méhe, hanem a folyóvizek ős- és élő-hordaléka is aranyat rejtett. Az ember természetesen először nem a föld belsejében rejtőzködő sárga fémet találta meg, hanem a hordalékban önmagát meg is mutató sáraranyat. Az örökké sóvárgott arany kinyerésének három módozata sok-sok ezeréves múltra tekinthet vissza. Az ember először a folyók élő hordalékában lévő aranyat kezdte gyűjtögetni. Az alkalomszerű gyűjtögetésből fejlődött ki az aranymosás ősi mestersége. Később az ember rábukkant az őshordalék, a torlatok aranykincsére, s kezdetét vehette az aranyásás, majd bizonyára évezredekkel később az aranybányászat. Az élelmes föníciai és görög kereskedők már jóval időszámításunk előtt tudtak a Kárpát-medence aranykincséről. Később az örökké aranyéhes rómaiak egyszerre mosatták, ásatták és bányásztatták országunk aranyát. Pannónia szakaszos meghódítása után rabszolgák ezreivel mosatták az aranyat a Dráva és a Mura folyó fövényéből, s később valószínűleg a Dunából is. Ezt az aranyat dolgozták fel, verették pénzzé Siscia és Sirmium pénzverdéiben. Mint Kiss János professzor írja: „A Mura Muravid, Szentmária, Alsómihályovec és a Dráva ártéri területének, Vihenye, Légrád stb. aranymosóit a rómaiak is hasznosították, Siscia és Sirmium aranyverőinek nyersanyaga feltehetően innen származott". Századunk elején pedig Rákóczy Sámuel bányamérnök feltételezi, hogy „bizonyára több száz kg lett itt évente akkor kimosva, mert a rómaiak bányavállalataiknál rabszolgákat alkalmaztak, amelyeknek ezreivel rendelkeztek, s ez igen olcsó munkaerő volt. (...) Hogy mind a két pénzverőt elegendő mennyiségű arannyal ellássák, mindenesetre több ezer rabszolgával mosatták az aranyhordalékot". Valóban, miért is szállították volna ide az aranyat a távoli provinciákból, hiszen a Római Birodalomban, általában az aranylelőhelyek közelében, tizennyolc pénzverde működött, amelyekről ma is tudunk. Éppen azért, hogy az aranyat ne kelljen nagy távolságra szállítaniuk. A rómaiak feltehetően tehát csak itt, Pannóniában termeltették ki a sirmiumi és a sisciai pénzverdébe szállított aranyat. S hogy egymáshoz aránylag közel két pénzverdét is működtettek, az azt igazolja, hogy a pannóniai aranymosás révén jelentős mennyiségű aranyhoz jutottak. Róma hatalmának hanyatlását követően a népvándorlás újabb és újabb hullámai csaptak át a Kárpát-medencén, s ezek a népek lehettek barbárok, félvadak vagy egészen vadak, az aranyat már régen nagyon jól ismerték, s a Kárpát-medence aranyban való gazdagsága sem volt előttük titok. Mosatták itt szolganépeikkel az aranyat a hunok csakúgy, mint a pompakedvelő avarok, s őket követően honfoglaló őseink is. Anonymus krónikájából is kitűnik, hogy Erdélybe küldött kémeik nyomban felfigyeltek az aranymosásra. Igaz, hogy az aranybányászat a rómaiak távozása után Erdélyben talán egészen alárendelt szerepet játszott csupán, de azért az aranymosás folyamatos volt egészen Trianonig. A fejedelmeknek, királyoknak gondja volt arra, hogy a föveny kincse ne menjen veszendőbe. Ezt igazolják a királyi és fejedelmi ajándékozó oklevelek, engedélyek, rendeletek, előírások és pátenslevelek. A Kárpát-medence területén legalább ezerre, tehető azoknak a helyeknek a száma, ahol egykor rendszeresen mostak aranyat. Az idők folyamán azonban négy igazán jelentős aranymosó centrum alakult ki. Nevezetesen a Duna Pozsonytól Esztergomig terjedő szakasza; a Dráva és a Mura melléke Barcsig; a Felső-Tisza vidéke és az Erdélyi-érchegység tája. Ezeken a területeken lakott az igazi aranyásznép túlnyomó többsége. Valódi aranyász-települések alakultak ki, melyek lakossága szinte kizárólag aranymosással foglalkozott. A Kárpát-medencében ezrekre tehető azoknak a családoknak száma, akiknek mindennapi biztos kenyerét jelentette a hordalékból mosott arany. Közvetlenül Trianon előtt is még sok-sok olyan helység volt az országban, ahol száznál több aranyász munkálkodott. Ezek az aranyászok azonban nem csupán lakóhelyük közvetlen közelében mostak aranyat, hanem az egész Monarchia területét bebarangolták a vizek örök vándorai, csak akkor irányították hazafelé ladikjuk orrát, amikor a folyókon megjelent a tél közeledtét jelző gallérjég. Az aranymosásra jogosító engedélyek közül a legalaposabb tájékoztatást Mária Terézia pátenslevelei nyújtják. Megtudhatjuk belőlük, menynyire szorgalmazta a királynő az aranymosást birodalma egész területén, pedig Európa leggazdagabb aranybányái is itt voltak. E pátenslevelek rögzítik azt is, hogy milyen előjogaik és kötelességeik voltak az aranyászoknak, hogyan védte őket a királynő a hatalmaskodó urak túlkapásai ellen, hogy mi volt akkor az arany hivatalos felvásárlási ára, s hogy milyen különbséget tettek arany és arany között. Ugyanis a mosott vagy szebbik nevén sárarany is igen sokféle lehet. Az első két aranymosó centrum, a Duna-, valamint a Dráva- és a Mura-mellék aranya döntő többségében alpi „illetőségű", a- ranyász mesterszóval „idegenbül gyütt, gyülevísz" arany. Neve ellenére épp ez a Kárpát-medence legtisztább aranya, 930-970 ezrelékes finomságú, tehát 22-23 karátos. Az aranyászok ezzel nagyon is tisztában voltak, s ezért „nímet" aranynak is nevezték egymás között, s azt mondogatták róla, hogy „onnan gyüssz oda mísz". A második két aranymosó centrum aranya hazai telérekből került a folyami hordalékba, tehát „honos vagy hazai" arany. Ez viszont általában „csak" 750 ezrelékes finomságú, 18 karátos arany, azaz egy negyedrész ezüst van benne. Ezért a felvásárlási ára mindig lényegesen alacsonyabb volt, mint a nyugati országrészben mosott aranyé. Már a görögök és a rómaiak is megkülönböztették a „színaranytól", s fehér aranynak (elektron, elektrum) nevezték el. Ugyanakkor a szigorú királyi rendeletek, s nemegyszer halálos ítéletet is kilátásba helyező parancsok ellenére is a mosott arany jelentős része, sőt egészen bizonyosra vehető, hogy a túlnyomó többsége a hivatalosnál lényegesen jobb árat fizető feketepiacon talált új gazdára. Az aranymosó Isten szabad ege alatt dolgozott, s nem ellenőrizte, nem sürgette senki. A vérében volt a munka minden ősi fogása. A parti hordalék színe elárulta neki az arany rejtekét. Ügyes lapátpróbával, „aranynézéssel" állapította meg, mennyi ott az arany. Ha jó „kihozatallal" kecsegtette az a hely, az aranyászöntés, felállította ott posztóborítású mosópadját, a „saroglyába" aranyfövenyt lapátolt, azt a „köpőcéből" (meringülő, hörög) öntözött vízzel átmosta. A kavics fennmaradt a saroglya rácsán, a könnyű homok „leúszott" a posztóborításon, a nehéz aranyszemcsék viszont „beültek" a posztó likacsaiba. A posztóból a „zsajtárba" mosta bele az anyagot, majd többszöri dúsítás után, higany segítségével szedte össze az aranyszemcséket. Ebből a foncsorból szarvasbőrön keresztül préselte ki a higany többségét, a maradékát pedig kiégette az aranyból, azaz kisárgította. így születtek meg az aranycipócskák, melyekből tündérmeséink aranymogyorója, -diója, -almája lett. Ezeket az aranycipócskákat aztán beolvasztva értékesítette. Az ősi, ám mára már megszűnt aranyász mesterség még föllelhető, leírható, lefényképezhető emlékanyagából, szerszámaiból, eszközeiből a múlt század utolsó évtizedében megszületett Európa egyetlen igazi aranymosó múzeuma. A gyűjtemény egy része 1990-ben az esztergomi Vízügyi Múzeumban volt látható. N. László Endre A méhek rejtélyes tánca A függőlegesen járt ténc Az eddig ismert legfejlettebb állatnyelv a méheké. A gyűjtőútra indult méhek a kaptárba visszatérve képesek közölni társaikkal a táplálékhely irányát, a kaptártól való távolságát, a táplálék minőségét és mennyiségét. A méhek nyelvének megfejtéséért 1973ban Kari von Frisch német tudós Nobel-díjat kapott. Az éjszaka elmúlása, a levegő kellő felmelegedése után a méhlakás kijárójában elsőként megjelenő és kirepülő egyedek feladata a gyűjtési lehetőségek felmérése és társaik tájékoztatása tapasztalataikról. Mondhatjuk úgy is, hogy azoknak mozgósítása a munkára. Ezeket „felderítő" méheknek nevezzük. A méhek nyelvének egyik legfontosabb eszköze egy sajátos mozgás „tánc", amelyet a gyűjtőútról visszatérve társaik között végeznek. Ha a táplálék nagyon közel van a kaptárhoz (50-60 m), akkor a méh gyors kör alakú figurát táncol. A táncmozgás és a közben adott hangok felkeltik társaik érdeklődését, körülveszik és megtapogatják, valamint megkóstolják az általa gyűjtött terméket, nektárt, virágport. Közben az izgatottan táncoló felderítő izgalma rájuk is átragad, és egy idő után kirepülnek a kaptárból, és megkeresik a közelben lévő táplálék-forrást. Ha a táplálék távolabb van a kaptártól, akkor a felderítő méh újabb adatokat közül: a lelőhely irányát és távolságát. Ezt a „rezgő tánc" segítségével teszi. A rezgő tánc nyolcas alakú. A nyolcasban lévő egyenes szakaszt úgy járják, hogy közben potrohúkat sebesen rezegtetik, és erős zümmögő hangokat hallatnak. A nyolcasban lévő egyenest mindig pontosan a lelőhely irányában teszik meg, méghozzá úgy, hogy a Napot teszik meg irányító jelnek. Ha a toborzó táncot a sötét kaptár belsejében járják, akkor a Nap irányát a gravitáció irányával helyettesítik, és függőlegesen járják a táncot. A távolságot az egyenes darab hossza jelzi, minél hoszszabb az egyenes, annál távolabb található a lelőhely. Körülbelül 100 méter pontossággal képesek a méhek a távolságot megadni. A méhek hasznos röpkörzetét három kilométerre becsüljük. A táplálék mennyiségét is képesek közölni. Minél izgatottabbak, minél kitartóbban járják a táncot, annál gazdagabb a lelőhely. A kitartóan táncoló felderítő körbekóstolja a talált anyagot, az üzenetet átvevők pedig csak azt az anyagot, vagy azt a virágot keresik, amelyikről az üzenet szól. A leírt nektár- vagy virágpor-gyűjtő táncon kívül a méheknek más táncait is ismerjük. Ilyen: a vízgyűjtő méhek tánca: a „borbély tánc" (felhívás a méh testének tisztoga- tására); a rajzó méhek tánca és a herék tánca. Klotz József A KSzeli táplálék jelzésére 6 ffiéh gyors, IfBx fclelrú figurát tóccol.