Esztergom és Vidéke, 2004
2004-05-27 / 21-22. szám
6 2004. május 27. SZERETEM A MAGYAR NÓTÁT KERESZTUS MihAly miéjr ifj. SZABÓ AndrAs ««vege Miilluoi6 f Fit" Gm t LKII uin r i* |a — m fm^m i Síerctcm a magyar mi • tál, nd ku le mir nem it (uJník íf Gm B *»"•^wHiíiV 1*^ cv,kJ i' ld u $ i-elcwi .dü.lS ilal-la inában ál »» «m hol dnj - U - gat Akkor én a nagy ye - icl - mri t gye dulit«k fi.ben-ne re kem, F li. lem. m m s 4 fMÜl Hírek. JeffuUktJ* \ Tartalom fcgy/rk Pilismaróti Hírek Orikormlnyí-aj turci ftalftitfe * anévrjiteó t|YUU iHja au ufl t ffl dr *Brcr HMM Foci KiéayUri lérui ,Előtted a küzdés, előtted a pálya..." Válogatott dalszövegeit Nem élhetek wsihsw néftiil i ' Aki a címlapjával itt szereplő könyvet eddig soha sem látta, többnyire az is ráismer a címére. Olyan szállóige-félének tűnik: „mintha hallottuk volna már valahol". De mi köze ennek a kotta-részlethez? Kezdjük el olvasni a szövegét: mintha szerzője az előbbi dalt írná újjá „a maga képére és hasonlatosságára". „Szeretem a magyar nótát, nélküle már nem is tudnék élni, / Felcsendülő dallamában árva szívem boldogságát véli". Lapozzuk fel a könyvet, ezt az idén, húsvét előtt megjelent gyűjteményt: mindkét nóta teljes szövegére rálelhetünk benne. Már csak egy kérdés marad: mi köti a nótákat Pilismaróthoz? A válasz, amellyel az összefüggések nyitjához is elérkeztünk: Szabó András. A szomszéd-község lakosa, az ottani önkormányzat havi lapjánál végezte első szerkesztői munkáját. A másodikból született a fenti kötet, benne 315 dalszöveggel. A válogatás, szerkesztés alapja a saját sokezres gyűjteménye - és egész élete. O tényleg nem élhetne „muzsikaszó nélkül"... (Lehet, hogy már testi valójában sem...) A 60-as évek közepétől ő maga is írt úgy száz nótát, jónéhánynak a zenéjét is ő szerezte. A Szeretem a magyar nótát az első, kottával együtt megjelent műve, 1982-ben adták ki. A neve előtti megkülönböztető „ifj." rövidítés időközben, sajnos, elévült. Édesapja ugyanis az „id." András 1994-ben elhunyt. Köznapi hősünk - akivel tavaly és idén jónéhány beszélgetésre nyílott alkalmam - persze, nem csupán névleg fogyatkozott meg ifjúságában: éppen egy hónapja töltötte be 60. életévét. Bár nagyritkán és véletlenül azelőtt is „összefutottunk" Esztergomban, - 32 év elteltével tavaly ültünk le először egy asztalhoz. Pilismaróton, egy kiállítás-megnyitó után adódott az alkalom, amit akár kétszemélyes érettségi találkozónak is mondhatnék. Az egykori ifj. Szabó András ugyanis tanítványom volt: az Esztergomi Dolgozók Gimnáziu1 mának levelező tagozatán, 1971-ben én érettségiztettem magyar nyelv- és irodalomból. Feltűnően eleven érdeklődésű „öreg diák" volt, és úgy emlékszem, a többi tantárgyat is komolyan vette: példás szorgalommal, nagyon jó eredményekkel vált - 27 évesen - „éretté". Márhogy így, „papírforma" szerint is, mert valójában jóval előbb. A maga erejéből, amit persze az „ősforrás" is táplált: a földműves felmenőitől átvett gyakorlati és erkölcsi örökség. Egyszerű útravalók - munkáról, tisztességről, helytállásról „minden körülményben". (Ahogy Arany János fogalmazta.) Először az ipari szakmunkásképzőt végezte el Esztergomban; és rögtön, 1961-ben, munkába is állt ugyanitt. Altalános lakatosként dolgozott a Sportáru- és a Kályhagyárban, majd legtovább a Volán vállalat karbantartó részlegében. Már 21 éves fejjel családot alapított; 1975-ben második lánya is megszületett. Mindig volt benne - ő mondja így - „egy kis irodalmi beütés, és evés közben jött meg az étvágy". Ezt úgy kell értenünk, hogy a gimnáziumi nyelvművelés és vers-tanulmányozás társult a magyar népdalok és nóták „hazulról hozott" szeretetével és András természetes muzikalitásával. Miközben Esztergomban dolgozott és végezte a levelezőt, Pilismaróton és a környékbeli falvakban néha-néha már nyilvánosan is fellépett énekesként, - a fővárosi Népzenei Stúdiót is gyakran látogatta. Itt Vörös Sári tanította, aki akkoriban a magyar nótaéneklés egyik legnagyobb, legendás „sztárja" volt. András hangbéli adottságai azonban - a saját mércéje szerint nem jobbak a jó közepesnél. Hosszú időn át rendszeres képzés javíthatta volna, erre viszont sem ideje, sem pénze nem futotta. Szerencséjére - meséli - találkozott egy zeneszerzővel, Keresztes Mihállyal, és megmutatta neki nótaszövegeit. (Merthogy mindeközben került már néhány a „tarsolyába" ezekből is.) Őtőle kapta az első szakértői buzdítást: érdemes komolyan folytatnia. O indította el a pályán, az első kinyomtatott szövegéhez ő kottázott dallamot, ösztönzése egy életre szólt. Ady (szálló)igéjét idézve: „Éhe a Szónak, Éhe a Szépnek" - az önkifejezés, önművelés szívbéli vágya hajtotta, hogy a nótaszerzésben amatőrként is szert tegyen a tőle telhető legtökéletesebb „profizmusra". Ami sokáig munka mellett folytatott nemes hobbi volt, az már több mint egy évtizede az egész életét betölti. 1993-ban ugyanis - két infarktus és egy „bájpássz" műtét után - leszázalékolták; 2000-ben pedig „teljes munkaképtelenségét" mondta ki az orvosi döntés. „Érettségi" találkozónkat, szívélyes meghívására, újabbak követték. Végigkalauzolt takaros portáján, házán, kertjén: tárgyi örökségén, melyet - amíg tehette a saját keze munkájával is bővített és gyarapított. Borral, szőlővel, dióval kínált: mindent a sajátjából. Gazdaként is jól sáfárkodott a rászállott javakkal. Hozzátanult, hogy hozzá tehessen ahhoz is. Kedélyesen-büszkén meséli, hogy még a súlyos műtét is hasznára vált. Agyszomszédja ugyanis a Budafoki Borgazdaság igazgatója volt: ingyen vehetett tőle főiskolai szintű órákat a szőlőmetszés és nevelés művészetéről. Maga most már alig-alig művelheti kertjét. Különösen azóta, hogy egy újabb betegség is rátámadt, a saját háza táján is amolyan „tanácsadói státuszba" kellett visszavonulnia. Legkevésbé viszont unatkozni szeret. Szerencsére minden érdekli: ebből bőven telik a passzív elfoglaltságra. Aktivitásának pedig - az „engedélyezett" mértékig - a család, a két kis unoka és persze a magyar nóta nyújt teret. Szavai szerint legkivált ez a „megszállott lefoglaltság, lelki könnyítés" segített neki, hogy feldolgozza a betegség traumáját. Már régen megtette, ami számára minden téren a legfontosabb: jól kitanulta a saját bizonytalan, sokszor napszakonként is ingadozó fizikai állapotának természetét is. Igazodik hozzá, együtt él vele - nincs róla mit beszélni. Annál több a mondanivalója arról, ami nélkül nem élhet: a „muzsikaszóról". Nemcsak a nótának, a magyar és cigány népdaloknak is szerelmese. Ahogy a közösségi használatban - úgyszintén az általa szerkesztett kötetben is együtt szerepelnek, persze három külön csoportba sorolva. A magyar nóták „lassú" típusát én eleddig csak „hallgató" néven ismertem. O kétfelé osztva, „andalgókat" is megkülönböztet, és szenvedélyes szakértelemmel ecseteli a tartalomban és „dallamvitelben" kimutatható sajátos árnyalatokat. Nagyobb nyilvánosság előtt úgy 15 éve énekelt utoljára, de ez kevéssé hiányzik neki. Ami a legfontosabb, az igazán nélkülözhetetlen, hogy folyamatosan Jóváírja" a rosszat. Azt is, ami őt érte, meg azt is, amit a világban, szűkebb-tágabb körben tapasztalnia kell. Zenére verset és versre zenét - lehetőség szerint naponta. „Mikor egy dalt megírok, mindig egy életpillanat esik latba" - mondja, írt csárdásokat is, de szövegei és dallamai között jóval több „az eléggé őszbe fordult nóta". Azaz a hallgatókban erősebb, „a talentuma inkább lírai". Önmaga ilyetén megítélésére szó szerint őt idéztem. Ahogy a következő megállapítással is, amelyet ugyan általánosságban tett, de elég alkalmam volt meggyőződni arról, hogy őrá is igaz: „a jó magyarnóta-énekes vagy szerző beszélni is jóízűen tud magyarul". Nem véletlen, hogy falujában máig is sokat beszéltetik; bőven írt és ír alkalmi beszédeket, (fel)köszöntő verseket. Családilag - az 1700-as évekig visszanyúlóan tősgyökeres maróti; ismerőseinek, rokonainak se szeri, se száma. Természetesen ezért is, de főként a saját „szerzett jogán": népszerű ember. Közéleti szerepeket is vállalt: 1986-90 között tanácstag volt, rövidebb ideig a katolikus egyházközségben is képviselte a híveket. Mióta eszét tudja, folyton és következetesen tenni, javítani akart. Tavaly elköltözött a művelődési ház vezetője, aki a Pilismaróti Híreket is szerkesztette. Szabó András örömmel vállalkozott az utódlásra; a helyi nyilvánosság szolgálata mint „nemes cél és szülőfalujának szeretete" vezérelte. Márciustól kezdve öt számot szerkesztett, de egyre keserűbben tapasztalta, hogy a „faluújság" ahogy ő nevezi - nem jelenik meg időben, mert a hivatalban csak nagy késéssel állítják össze az önkormányzati híreket. Úgy látta: a kiadó és ő nem tisztelik egyformán a közös célt. így neki a kiszolgáltatottság marad, amit sosem tudott elviselni... A már 12 évfolyamot megélt havi tájékoztató 2003 augusztusa óta nem jelenik meg. (Én is úgy gondolom, hogy nagyon nagy kár érte.) - És a magyar nóta továbbélését vajon nem fenyegeti-e végzetes károsodás? - kérdezem. Hiszen olyan nemzedékek nőnek fel, amelyeknek már teljesen idegen. Megbeszéljük, és ő is belátja, hogy a magyar nótával aligha fogunk „Európához csatlakozni"... O azt is hozzáteszi, hogy „a szintetizátoros világ" sem használt a műfajnak, és az sem, hogy szülőhazájában is nagyon „megdrágult": élőzeneként már csak Még élni sem érte az életet, egy bátor pillantást ha vetett s az ég, a föld mind ránevetett de nem lesz birtoka semmi: a szépség, épség, ifjúi vér, tudás, tanulás, az isteni ér, nők biztató szeme - mind mit ér ha menni kell neki, menni? néhány sokcsillagos y étteremben lehet „fogyasztani". Am jövője legyen bármilyen szomorú, ez a verses muzsikaszó Szabó András számára az életkedv mindennapos bizonyosságát jelenti. Igazi „nótafa", aki - becslése szerint - mintegy 3-4 ezer dallamot szövegestül bármikor eldúdolni képes. 10-15 ezerre tehető a kottával lejegyzett, hangkazettákon 8 ezer körül van a számuk, videó felvételen pedig 4-5 ezret őriz. Erre a „nótatárra" majdnem olyan büszke, mint a gyermekeire is unokáira. Az előbbi a múlt felől, utóbbiak az utókor felé erősítik biztonságérzetét. Mindkét leánya - így van rendjén - több lett az apjuknál: diplomás tanárok. Ám az ő irányát követték: egyik szakként a magyar irodalmat választva. Lányunokája öt éves, a fiú tíz. O nagy focista, korosztályában megyei válogatott. Nótáskönyve - újságplta legutóbb telefonon - jól fogy, és szakmai körökben is elismeréssel fogadták. De nem a hírnévért, még kevésbé az anyagiakért csinálja ismételgeti többször is. Tudom, hogy őszinte: mint bármiben, ebben is a jól végzett munka öröme hozza meg számára az igazi fizetséget. Budapesti kiadója megbízásából már két új összeállítást is elkészített, az egyik anyák napjára, a másik ballagásra szól. Mindkettő jövőre fog megjelenni. Az utóbbiban helyet kapott Arany János verse is, amelyből Szabó Ándrás a Pilismaróti Hírek utolsó előtti számának címlapjára választott idézetet. Azt a szinte szállóigévé vált részletet, amellyel aztán én az ő portréját véltem megcímezhetőnek: „Előtted a küzdés, előtted a pálya". (A magyar nyelvközösségen belül remélhetőleg még elég sokan tudjuk a folytatást is:) „Az erőtlen csügged, az erős megállja". Amiben, neki - biztat tanári szívem - az a régi és kései érettségi is a hasznára vált valamelyest. Az utóirat tőle származik: egy csárdás és egy hallgató - ez utóbbit itt közöljük - szeretett felnevelő városának és lapunknak ajánlva. Végül még egy aforizma, szintén az ő tollából, mert ilyeneket is rendszeresen ír: „A tudás fája alatt sütkérezni sohasem haszontalan ". Igaza van - így hát nagyon sok napfényt kívánok neki 60. születésnapja alkalmából! Nagyfalusi Tibor De megy szívesen, nem alkuszik, anyjától könnytelen búcsúzik, bár lelke szeretetben úszik sohasem tanult gyűlölni. S ki gyűlölt minden gyűlöletet, s minden szeretetet szeretett, nem élhet, aminek született, mert ölni kell neki, ölni. Köszönjük, Esztergom A szívemben él egy város, hol először találkoztam véled. Ezüst platánok ölében ifjú szívünk szerelemre ébredt. Napról napra kéz a kézben, ölelkezve, csókolózva jártunk. Az estéli harangszónál, ránk mosolygó angyalokat láttunk. Mennyi kedves álmot szőttünk a legelső találkozás óta. Bazilika nagyharangja mintha most is boldogságról szólna. Mert az évek, úgy, mint régen, szeretetben szállnak el felettünk. Esztergom a lelkünk mélyén, köszönjük, hogy egymásé lehettünk! Ő nem gyűrűt gyűrűért cserélt, szívet cserélt aranyat vasért, oly kincse volt, ami többet ért, mihez e föld aranya talmi: arany szíve, arany mosolya mind értünk ingyen adja oda, s győzünk-e, meg sem tudja soha, mert halni kell neki, halni. 1914. augusztus Május utolsó vasárnapján: a magyar hősök napja Babits Mihály: Fiatal katona
