Esztergom és Vidéke, 2003

2003-07-24 / 28-29. szám

2003. augusztus 14. Esztergom és Vidéke 7 Zászló Egy esztergomi Fülig Jimmy nyomán, Kínában A közelmúlt eseményeit figyelve erős hittel vallom, hogy a természet és a társadalom erői szoros kölcsönhatásban vannak egymással. Itt most nem a globális környezetszennyezés okozta felmelegedésre és hasonló általános környezeti bántalmakra gondolok, hanem közvetlen környezetünkben, hazánkban történő figyelemre méltó eseményekre. Emlékezzünk csak a tavalyi országgyűlési választások első napjára! Aznap bolond egy szél fújt. De gondoljunk csak vissza a dísztéri események, az összefogás napjának időjárására, vagy a margitszigeti első polgári körös megmozdulásra, vagy az október 23-i Andrássy úton történt megemlékezésre! Ugye milyen szép idő volt? Városunkban a tavaly őszi önkormányzati választások előtti polgári rendezvényen a himnusz eléneklése után szemtanúi lehettünk a fejünk fölött, a körölöttünk mindenhol beborult égből kirajzolódott szivárványnak. Megemlíthetnénk még március 25-ét, a Gyümölcsoltó Boldogasszony napján megrendezett Szent Korona Szertartás gyönyörű csillagfényes estéjét is. Olyan gyönyörű csillagos éjszakát nagyon ritkán látni! Kertünkben is tanúja lehettünk egy ádáz csatának, amit a természet és a társadalom szimbólumai vívtak egymással. Nevezetesen a kerítésünk oszlopára kiakasztott koronás címeres zászlónk és a szomszédból átnyúló akácfa szúrós, agresszívan növő ágai. Nemzeti trikolórunk a szél járásának megfelelően vígan lengedezett, lobogtatva büszkén - többek között - keresztényi államunk legszebb szimbólumát, a Magyar Szent Koronát. Az akácfa - mely tudvalevően nem magyar őshonos fajta, csak úgy betelepítették - pedig csak nőtt, nőtt, egyre gyakrabban gátolva zászlónk szabadságát. Egy ideig még el tudtam érni és le tudtam vágni az egyre agresszívabb szúrós ágakat, de egy idő múlva kicsi lett a létrám. Ekkor kezdődött az igazi harc. Az akácfa ágai vadul megrohamozták nemzetünk büszkeségét. Szegény zászlónk teljesen belegabalyodott az akácba. Egyszerűen megszűnt lobogni. Nemhogy a címert, már a színeket is alig lehetett kivenni. Gyakorlatilag nem lehetett észrevenni. Ekkor újra támadásba lendültek a természet erői. Szél úrfi megmutatta erejét, vad tombolás, orkánszerű széllökések és a magát még begubózva is szilajon tartó zászlónkkal együtt összefogva megtörték az akácfa erejét. De nem ám csak a zászlónkba kapaszkodó ágak törtek el, hanem a fa törzséből kinövő összes ág tőből kiszakadt, a fa kettéhasadt. A végén zászlónk tartotta a beléje kapaszkodott, letörött ágat. Szánalmas jelenség volt. A kiszabadítás maga volt a kegyelem. Lobogónk megtépázódott ugyan egy kicsit, de ma már újra büszkén hirdeti: Háromszínű magyar zászló, jaj de szép, Talán kisangyalok festették. Nap csókolja, tavaszi szél lengeti, Tudom, hogy a jó Isten is szereti. F. Zsolt, Esztergom Mottó: Napóleon azt mondta, hogy kenyérrel és vassal akár Kínáig is eljut. Az nem kunszt! Próbálja meg úgy, mint én: egy vas nélkül! (Rejtő Jenő) Kilenc év után, újra! Váratlanul ért ez az újabb meghívás: ha első látogatásom 9 évvel ezelőtt még tekinthető volt is félreértésnek - nem ismertek -, most maguktól hívtak! Pedig közben megtanulhatták volna! Délután 4 felé indul a Boeing 767-es Párizsból; Amsterdam, Stockholm után már Szentpétervár fölött járunk. A kétféle menü közül a kínait választom: jó lesz gyakorolni pálcikázást, kést-villát nem sokat látok az elkövetkező 3 hét során! Lassan lerepülünk a megszokott Európa-térképről. Mire alkonyodik, már átléptük az Uralt; de alig pár óra, és már újra pirkad. Alattunk Szibéria végtelen folyói, majd a Bajkál-tó. Mongólia fölött már bizsereg az ember feneke: elég volt a repülésből! 9 órás út után, reggel 3/4 8 felé szállunk le az új pekingi repülőtéren. A változások első pillantásra szembeötlik: a régi lompos, koszos hodály helyett csillogó-villogó, csupa üveg, csupa reklám. A padló műmárvány. Ami viszont nem változott: az angol nem-tudás. „Elvisznek a vasútállomásra" - érdeklődöm. „Persze, persze" - bólogat az elém küldött „tolmács", beszállunk a hófehér Mondeoba. A repülőtérről kifelé se a régi a kép: a poros fák szegélyezte, gidres-gödrös, biciklikkel zsúfolt országút helyett autósztráda, vadonatúj, német és japán autócsodákkal. A vezetési stílus viszont a régi. Előttünk egy megrakott, ponyvázott teherautó. Két dudálás, egy reflektor-villanás, de hiába: a teherautó továbbra is békésen pöfög a belső sávban. Sebaj! Újabb duda-rikkantás, és már meg is előztük -jobbról! A közlekedés szabályai egyszerűek errefelé: akinek jobb kocsija van, annak mindent szabad. Csak figyeljen, hátha mégjobb kocsi jön (lehetőleg szemben)! Ahogy - a 110-es korlátozó-táblákkal mit sem törődve - suhanunk, a várt városiasodás helyett inkább vidékiesedik a táj: learatott szántóföldek, csatornák. Szépen - de téliesen - süt a nap: október eleje itt már késő ősznek tűnik. Kinn 5 fok ha lehet, de a Ford műszertáblája 78° F-et mutat. A tolmács jóízűen horkol a hátsó ülésen. Feje hátrahanyatlik. Korán kelt ma, hogy reggel 7-re felérjen: Tianjin Pekingtől jó 150 km! Érdeklődéssel nézem az útjelző táblákat: a kijáratot jelző, két egymás fölé rakott orosz „S"-re emlékeztető hieroglifát már föl is ismerem! Egyre gyanúsabb a helyzet: egy fizetőállomás után jelzőtábla: Tianjin 80 km! Ezek képesek, és nem a vasúthoz visznek, hanem egyből haza?! S valóban: másfél órás szlalomozás után a városba érünk. A széles úton irdatlan forgalom: mintha Tianjin kilenc és fél millió lakosa mind biciklire pattant volna! (Később megtudom, hogy ez lehetetlen: a városban legfeljebb ha 3 millió bicikli van! Bár ki tudja: némelyiken ketten, sőt hárman is ülnek). Ez itt Amerika! Kilenc évvel ezelőtt a nyugati és kínai résztvevők külön teremben ettek. „Nem szabad külföldiekkel beszélnem!" - szabadkozott a hozzám kirendelt tolmácslány, mikor kértem, jöjjön velem a városba. (Vajon hogy képzelték akkor a tolmácsolást?!) Most ez föl se merülne: „Apámat a Kulturális Forradalom idején elvitték itthonról és egy ólba költöztették, ahol rövidesen meghalt. Bűne ? A háború előtt Japánban tanult, és külföldi nyelveket beszélt" - meséli vendéglátóm szabadon és félelem nélkül, az étteremben ülve. 9 éve még több hetes ismertség kellett egy ilyen vallomás megtételéhez. „Nagyon szeretjük Jian Zemin-t, a mostani elnököt. Félünk, mi lesz utána" vallja meg (mint mi a Kádár-korszak vége felé). A felnőttek nem beszélnek külföldi nyelveket. Angolul se tudnak, Kína-szerte dúl a Csinglis, a hajmeresztő szófacsarásaival. Országszerte angolnak hitt kiírásokon kacaghat a jámbor olvasó. A gyorsvonat WC-jén például az angol nyelvben ismeretlen szavakból álló tábla; megfejtése csak sokéves nemzetközi tapasztalat alapján képzelhető el. Az itt-ott látható no spitting (köpködni tilos) kiírások kínai olvasatával viszont - úgy tűnik - bajok vannak. Pedig a szintaxis tökéletes! Nincs mit tenni: alapvetően más a nyelv logikája, sőt, az egész gondolkodásmód. Ehhez jön a kapcsolatok ritka volta. 9 éve még a gimnáziumi angoltanár se beszélt angolul. Nem csoda: sose látott-hallott élő angolt vagy amerikait. Ehhez képest azért történt előrelépés. A fiatalok - még csinos, húszéves lányok is - úton-útfélen leszólítanak: „Gyakorolhatnám az angoltudásomat?" - kérdezik mosolyogva. (Nagylelkűségem bizonyítéka: általában hozzájárulok.) Az élet minden szektorát áthatja a nyugatizálódás. 9 év alatt például a lányok melle kétszeresére nőtt. Személy szerint nem hiszem, hogy a változás fiziológiai jellegű lenne: szerintem egyszerűen divatjelenség. A TV is tele van melltartóreklámokkal. Az egyik olyat mutat, melynek közepén gomb van. Mikor egy (rajzolt!) ujj azt megnyomja, az ábra szerint valamiféle hullámok sugározódnak a ruhaneműből, amitőlis az alatta tárolt testrész jelentősen megnövekszik, betöltve a rendelkezésre álló, addig üres térfogatot. Eszerint igazi légpárnások a kínai lányok! Sajnálatos módon, a kérdés kísérleti eldöntése nehéznek tűnik: még az is elképzelhetetlen, hogy a TV akár sejtessen egy léder női testet. „Viktoriánusok itt az erkölcsök " - konstatálja Allan szomorúan. Ugyanakkor a kínaiak végtelenül tiszták és gondozottak. A nőket mintha dobozból húzták volna ki. Csinosak is, karcsúak, kecsesek, jólöltözöttek. Hogy tudnak üdék maradni ennyi kosz és szemét közepette?! Ezt már 9 éve is csodáltam. Xi'ánban: Koordinátarendszer Kínában értelmét veszti s megszűnik még a történelem otthonos ókor-középkor-újkor fölosztása is: a históriát dinasztiákra osztva mérik. Xi'án bizonyos értelemben Esztergomra emlékeztet: az ország'első fővárosa volt, azóta pedig álmos kisvárossá töpörödött. De az arányok kissé mások: Xi'án annak az első kínai császárnak volt a fővárosa, akit (-207)-ben temettek el (s akinek sírja körül a szenzációs Agyaghadsereget találták a közelmúltban). Fénykorát a Tang dinasztia - Európában Nagy Károly s az avarok - korában élte: mikor mi még valahol a sztyeppéken nomadizáltunk, akkoriban Xi'án, kétmillió lakosával, a világ legnagyobb városa volt. A mi Honfoglalásunk idejére aztán elvesztette jelentőségét. Ma, a régi dicsőség elmúltával, már csak egy 35 milliós, Magyarországnál csak kétszer nagyobb tartomány alig 6 millió lakosú székvárosa. Az idő vacsoráig rendkívül rövid; térképemben bízva, gyors felfedezőútra indulok. Ráadásul eltévedek s így - szégyen-gyalázat taxiba kell szállnom. Végre előttem a régi városfal szürke vonala! Az eredeti, külső városfal eltűnt a századok során; a ma látható valójában a kormányhivatalokat védő fal volt csak. Magassága vagy 12 m, kerülete 14 km. Tornyokkal megerősített kapuk vezetnek a főbb égtájak (xi, dong, stb.) irányába. A Kapu-toronyban múzeum: ezeréves, kőbe vésett feliratok és rajzok papírlenyomatai; tipikus kínai falifestmények. Lemezeket is árulnak. Az egyiken tzin (citerára emlékeztető tradicionális pengetős hangszer), a másikon bambusz-furulya. „Ezt vegye meg, ezen több hangszer van, ugyanannyiért!" - kapacitál az eladólány. A város közepét jelző Harangtoronytól nyugat felé, a Dobtorony irányába indulok. Esteledik s a városra igazi egyiptomi sötétség száll. Közvilágítás gyakorlatilag nincs: alig-alig pislákol itt-ott egy-egy árva lámpa. Balkézről végképp teljes a sötétség: az egész városnegyedet bontják. Sok-sokezer ember nyomor lakása tűnik el, gyakorlatilag egyik napról a másikra. Árván meredeznek a füstös, feketére kormozódott elkoszolódott téglafalak a másfél-két méteres sikátorok oldalán. Itt-ott még benn él egy-egy lakó a kibelezett lakásokban. Az egyik rom falából a szemem láttára lopják a villanydrótot. A legutóbbi eső sártengerré változtatott mindent. A járda helyén fakerítés zárja el a bontást; mellette végig 5-6 centi mély pocsolya. A kocsiút szélén kivilágítatlan biciklik, háromkerekű targoncák jönnek-mennek. (Mert a közlekedés itt is kétirányú!) És persze a gyalogosok is itt botorkálnak. Beljebb zsúfolt buszok; pár autó - jórészt taxi - dudál és kacsázik. (...) A császár katonái A mai turista jórészt az agyaghadsereg miatt látogat Xi'ánba: az első kínai császár sírját őrző, 8000 életnagyságú terrakotta-harcos a hetvenes években került elő a föld alól. Képük - s pár példányuk - azóta bejárta a világot. (20 éve magam is láttam belőlük egy tucatot Dublinban.) Az óriási csarnokba lépve mellbevág a velünk szembe gyalogló, vérttel és harci kocsikkal felszerelt hadsereg. 20 dollárért akár közéjük állva is fényképezheti magát a turista. Egy mellékteremben ez olcsóbban is megoldható: ha a falra ragasztott életnagyságú fényképek elé áll a dolgozó, a hatás majdnem ugyanaz! Az előtérben egy eredeti nagyságú baka-másolat; garanciával házhoz is szállítják! A hírveréshez képest, a kiállítás mégis kicsit csalódás. A központi sávban több száz katona, de a szélsők üresek. Persze az is igaz, kétséges, hogy mennyivel nyújtana többet az ezres mennyiség? tanakodom épp a halvány lámpa sötétjében, mikor mellém lép egy csinos fiatal lány. Kabátjára tűzve hivatalos igazolvány. „Gyakorolhatnám az angol nyelvtudásomat?" - érdeklődik. Mosolya megnyerő, de angoltudása bizony még kívánnivalót hagy maga után. „Hol a többi sok ezer harcos?" próbálkozom. „Igen" - bólint bűbájosán. „Hogy tetszik Kína?" darálja a nyelvkönyv idegávó leckéjét. A két kiállítási csarnok mellett - mert a közkatonák és tisztek már 2200 évvel ezelőtt is külön-külön teremben voltak - hatalmas múzeum is terpeszkedik. A vadonatúj, a moszkvai metróra emlékeztető, csupa (mű)márvány épületek azonban konganak az ürességtől! A sír mellett talált bronz lovak és a kocsi valóban lenyűgöző -, de az egész múzeumi kiállítás jó ha két terem! Igaz, van egy harmadik is, mely az UNESCO s egyéb intézmények diplomáit tárja az ámuló nagyközönség színe elé, valamint a kiállítást megtekinteni méltóztató különböző Főelvtársak művészi, színes fotói. Nem fér a fejembe: a kiírás szerint a katonák mellett vagy 80 000 műtárgyat is találtak. Az üvegszekrényben ugyan ott csillog egy-két fényes, rozsdamentes bronzkard, a terem közepén meg egy óriási üst is - de hol van a többi?! Még szerencse, hogy - a Múzeumon belül - a WC ingyenes és TISZTA! A közeli körmozi csak növeli a csalódást: hiába forgatom a fejem (pedig úgyis fáj már a nyakam), mindenütt csak haldokló harcosokat látok, a szájukon már a TV-ben látott módon kibukkanó vérrel. Hej, azok a régi szép idők...! A kiállítás előtti bódékban: „Mennyi az útikönyv ? A felét ajánlom!" Nem kell sokáig alkudozni, másodszorra odaadják. A falon gyönyörű vízfestmény-tekercsek lógnak. Tipikus kínai témák: hegy, vízesés. (Kínaiul azt, hogy „tájkép" úgy mondják: „hegy- és víz".) Pínea, zenészek. Jól mutatna a szobám falán! Csak az ára: az árcédula szerint 1200 yuan (150 dollár), mikor nekem kettőszázam van összesen. „Tetszik?" - lép mellém egy eladó. „Gyönyörű" - „Odaadom 1000ért". - „Nincs annyi pénzem" - rázom a fejem. „Legyen nyolcszáz! Na, hatszáz!" - „Nincs annyi pénzem" - ismétlem konok módon. Eszem ágában sincs alkudni. Hogy lerázzam magamról a pasit, kinyitom neki a bugyellárisomat. „Hát jó, akkor vigye kettőszázért!" Oldja meg a gordiuszi csomót az árus. Forog a fejem: vajon mennyi lehet a kép reális értéke, ha egy hatodáért odaadják?! Közben Carlos 1500-ról 350 dollárra alkudja le a Song-dinasztia kori (XII. sz.) festmény gyönyörű selyem-másolatát. Másnap a xi'áni „Kőerdő múzeum" valamennyire kárpótol. Ott végre van egy és más kiállítva. (Bár jórészt az Agyaghadsereg felfedezését megelőző időkből.) Például egy sűrűn telenyomtatott papírlap. Nagy Károly korából, jó 700 évvel Gutenberg előttről! A fő attrakció persze a névadó „kőerdő", vagyis az ezer-kétezer éves kőtábla-gyűjtemény. Az egyiken különböző kínai ABC-k. (így könnyű - irigykedek. Csak ne lenne 60 000 kacifánt!) A másikon kb. (+ 500)-ból - egy Indiát járt kínai szerzetes Buddhista tangyűjteménye, egy teljes kínai-szanszkrit szótárral. Amott egy pasi valami fekete festékkel kenegeti a kőtáblát, majd papírt klopfolgat rá. 5-10 perc, és kész az ős-litográfia; helyben megvásárolható. (Nem olcsó, és itt még alkudni se lehet!) Horváthy Péter