Esztergom és Vidéke, 2003

2003-07-10 / 26-27. szám

2003. július 10. Esztergom és Vidéke 9 Elátkozott városom? Egyre többen vannak, akik „városkapun innen"-ről óvják városunkat az elátkozottságtól. Noha sok éven át a nyugati gyepükön túlról szorítottam szűkebb pátriám sikereiért - itt születtem és éltem vagy fél emberöltőnyit - nem csoda, hogy felvetődik bennem a kérdés: szabad-e, hogy elhatalmasodjon rajtunk a kishitűség, a pesszimizmus mételye? Valószínű a néhai Barkóczy érsek sem úgy hitte, hogy Esztergom királyi rangjához méltó újbóli egyházi központtá emeléséért tett küzdelmei felemésztik majd energiáit; de azt végképp nem, hogy egy kétes „legendává" minősült anyai átok terhelje városunk erőfeszítéseit. Annál is inkább, mert éppen az egyik fő erénye minden keresztyén embernek, hogy legyőzze a legenda és a babona szűk mezsgyéjén megbújó csábítást. Bár az átkot - ahogy beszélik - Barkóczy érsek édesanyja, Zichy Julianna tette városunkra, de nem higgyünk az átok erejében, hisz a mi hidunkat éppen a hitünk építette föl. Villányi Zsolt Arany János: Híd-avatás (Illusztrálta: Zichy Mihály) V > m '•i í mm I 1 r** íff, ; . * frfVillányiné Böszörményi Mária: Vallomás Szeretem ezt a várost. Részévé lettem. Hozzánőttem. Nem is itt születtem. Enyéimnek érzem ósdi tornyait, kövét. Amerre járok, Lélegző új szívét. 1977. Az Érmelléktől Esztergomig „Erdélyország üzenetét hoztam... 99 Kiss József Erdélyből Esztergomba települt írót évek óta ismerem. A jelenleg Romániához tartozó patriumból, Ady Endre szülőföldjéről, az Érmeilékről származó írót gyakran látni, amint kerékpárral vagy gyalogszerrel végigmegy a Kis-Duna parton, mindenkit üdvözöl, és még alkalmi ismerőseivel is barátságosan elbeszélget. Sokszor és sokat ültünk együtt a Kis-Duna parti árnyas fák alatt, és Józsi bácsi órákig mesélte rendkívül érdekes, színes és tanulságos anekdotáit, írói, újságírói élményeit. Van miről beszélni, hiszen Kiss József 43 éven keresztül volt újságíró, 1989-ig, áttelepüléséig, Romániában, nagyrészt a bukaresti magyar nyelvű újságokban (Romániai Magyar Szó, Előre) publikált, majd évekig szülőföldjén, Szatmárnémetiben forgatta a tollat. 1989 óta pedig több magyarországi napilapban, folyóiratban jelentek meg írásai. Többek között lapunknak, az Esztergom és Vidékének is egyik rovatvezető szerkesztője volt a kilencvenes évek elején. 1992-ben a Laki telek Alapítvány és az Esztergom Barátainak Köre támogatásával megjelent az "így éltünk az Érmelléken" című könyve, melyben rendkívül olvasmányos formában, irodalmi szempontból is értékes anekdoták segítségével mondja el hosszú, kalandokban gazdag életét, bemutatva szülőfaluját - Ersár-Gencset -, az ottani gazdag néphagyományokat, az Ady Endrével kapcsolatos népmese-szerű legendákat és igaz történeteket, a bukaresti, majd szatmári újságírói éveket. Elolvasása által hiteles képet nyerhetünk az erdélyi magyarság küzdelmes életéről, de az író sok román barátjáról is szeretettel emlékezik. - Józsi bátyám - szólítottam meg valamelyik nyári délutánon a magányosan sétáló írót. - Régóta nem olvastam már cikkeidet. Most éppen min dolgozol ? - Valóban visszavonultam az utóbbi időkben, de ez nem jelenti azt, hogy nem dolgozom. „Evek a magányban" címmel írom emlékirataimat, melyek főleg az utóbbi 14 évben, Esztergomban eltöltött időszakkal foglalkoznak. Feleségem már régen meghalt, három gyermekem „kirepült" a szülői házból, valamennyinek jó állása és családja van. Öt unokám van, a legidősebb fiú 25 éves. Egyedül maradtam, de nem keserű, hanem inkább alkotói magány ez. Hiszen felnőtt gyermekeim is gyakran látogatnak, én is sokszor felkeresem őket, és itt Esztergomban is sok barátom, ismerősöm van. Amikor 1989-ben feleségem gyógykezelése miatt átszöktem ide az anyaországba, nagyon sok támogatást, szeretetet kaptam. Főleg Lezsák Sándoréktól, a Lakitelek Alapítványtól, aztán Bodor Pál újságírótól, az esztergomiak közül főleg Koditek Pált és Nagyfalusi Tibort említeném... - Mikor„ voltál utoljára szülőföldeden, az Érmelléken ? - Tavasszal jártam szülőfalumban, Ersáron és Szatmárnémetiben. Mert ha beköszönt a tavasz, akkor rám törnek a gyermekkori élmények és nincs mese, utazni kell, vissza a szülőföldre. Hiteles beszámolók szerint Ady Endre is állandóan visszavágyott szülőfalujába, Érmindszentre, még Budapestről és Párizsból is. - Könyvedben részletesen bemutatod gyermekkorod, ifjúságod földjét, az akkori szegénységet, a nehéz, de mégis élményekben gazdag falusi életet. Most milyennek látod szülőföldedet? - Teljesen megváltozott, fölbomlott a hagyományos paraszti élet. Eltűntek a népszokások, nagyon sokan, főleg a fiatalok közül elvándoroltak a faluból. Ugyanakkor sokan ide települtek a határszélre, szerencsét próbálni. Egyre több román szót lehet hallani már ebben a kicsiny, de valaha kilencven százalékban magyar községben is. - Ugorjunk egy nagyot ismét az időben. 1992-ben jelent meg a könyved, már nálunk, Magyarországon. Milyen, volt a fogadtatása ? - Őszintén mondom, nem számítottam ekkora sikerre. Országjárásra hívtak meg, ankétokra, Győrbe, Debrecenbe, Nyíregyházára, sőt külföldre, Bécsbe is. A németországi Ulmban pedig a magyarul kiválóan beszélő Romániából kitelepült sváboknak tartottam előadást. Olyan nagy volt a felbuzdulás, hogy Esztergomban három középiskolába is meghívtak, hogy tartsak előadást az erdélyi írókról, művészekről, a romániai magyar kultúráról és történelemről. A megyei lapban pedig hónapról hónapra közölték riport-sorozatomat, mely kivételesen nem erdélyi témájú, a címe „Tengizre magyar". „Esztergomi krónika" címmel pedig egy kiadványomat jelentetett meg az akkori városi önkormányzat. - Könyvedben részletesen írsz erdélyi íróbarátaidról: Sütő Andrásról, Beke Györgyről, Domokos Gézáról, Páskándi Gézáról és a többiekről. Esztergomból is tartod velük a kapcsolatot? - Egyik legjobb barátom, Páskándi Géza sajnos, néhány éve meghalt. Kányádi Sándor viszont néhány éve járt Esztergomban, a régi barátság alapján én mutattam be őt az esztergomi közönségnek, bár nem is kellett sokat beszélni róla, olyan sokan ismerik költészetét. Sütő Andrással Páskándi temetésén találkoztam utoljára, Beke Gyurival gyakrabban találkozunk vagy telefonon hívjuk egymást. - Végezetül hogyan látod két hazád, Románia, illetve Magyarország jövőjét ? - Kezdem az „anyaországgal". Én mindig felnéztem és „átnéztem" Magyarországon. Édesanyám szavait hallgatva, az ő szájából tanultam meg a himnuszt, pedig ő teljesen iskolázatlan volt. Mindig a szívemben hordtam és hordom Magyarországot. Én nem nézem és nem is követem figyelemmel a mostani politikai vitákat. Nekem és gyermekeimnek is jó megélhetést biztosított az anyaország. De a másik hazámat, Romániát sem nézem le, nem szidom a románságot. Szeretettel gondolok vissza a bukaresti évekre. Én tudom, milyen gazdag ország Románia, 43 éven át bejártam minden zegét-zugát. Bízom abban, hogy a határ, amit 1989. szeptember 12-én remegő lábakkal léptem át, még talán az én életemben megszűnik, és úgy mehetek át a szilágysági dombok alján pihenő szüleim sírjához, hogy senki sem kérdezi meg, ki voltam és hová megyek. Dezső László Kiss József: Magányban Bágyadt napfényben hunyorogva Szálfa-egyedül kémlelem az eget. Anyám szelíd természetét örököltem. Hát nem lázadozom, csak szótlan kérdezem: Miért? Ó miért? Feleljetek!... Válasz nem jön, s nem érzek kezeket. Hordom roskadozva a nehéz kereszteket. Esztergom, 1995 májusában A „Vidám temető" Az erdélyi Máramarosszigethez közeli Szaplonca temetőjét nem a komor ünnepélyesség hangulata hatja át: fából faragott, domborművű, a szivárvány minden színében pompázó fejfái mégis örök érvényű emlékek. A hajdan itt élők mindennapi életének és ünnepeinek, örömének és bánatának beszédes tanúi. A falu egykori cipészmestere eleinte szabad idejében kezdett fejfákat faragni, majd a kaptafáját szögre akasztván, sorra megörökítette a falu jellegzetes foglalkozásait, a helyi szokásokat, az emberélet fontos állomásait, míg aztán végül ő is nyugovóra lelt a maga faragta fejfa tövében. Dolányi Anna felvétele nemcsak az ő munkáinak állít emléket, hanem arról is beszél, hogy az egykori szaploncai mester különleges fejfái, e sajátos mementók a legkevésbé sem kegyeletsértők.