Esztergom és Vidéke, 2002

2002-03-28 / 12-13. szám

Esztergom és Vidéke 2002. március 28. * Három húsvét üzenete Útravaló Kund Ferenc műhelyéből Kund Ferenc életfája - 2000. március 17-én, az előző évezred utolsó húsvétja előtt, a városi könyvtárban (Esztergomi műhelyek és Esztergomi útravaló sorozatcímmel rendezett) találkozók egyikén senki nem sejthette, hogy másként kellene gondolnia a „megörökítésre", mint ahogy egy pillanatfelvétel alkalmával szokás... Természetesen a fénykép szereplői sem: az építész és lányai. (Balra Eszter, jobbszélen Réka, mindketten textiles iparművészek; középen pedig Ágota, aki éppen az egyik alkotást mutatja be a szintén „gyanútlan" közönségnek...) Elmúlt az a húsvét, a test növekvő fájdalmakkal üzent, - de hogy miféle tragikus passióról, az csak június elején vált bizonyossá. A gerincet megtámadó rákos daganat operációja után az orvosi jóslat egy-két hetes túlélésre szólt... Kund Ferenc mintegy hat hónapot töltött fővárosi kórházakban, majd több mint egy esztendőt újra itthon. Válltól lefelé teljes bénaságban - a tetőtéri ablakból híres platánjainkra látva. „(...) az élet örömeiből apró falatkák eljutnak hozzánk is. Örömmel nézem szobánk ablakából a havas vagy éppen hótalan háztetőket. Gyönyörködöm a Duna-parti lombtalan vagy éppen lombosodó fák grafikájában. Csodálom az ablakunkra szálló madarakat" - mondta tollba egy rokonainak szóló levél kezdetéül. Sokan látogatták: barátok, kollégák - és nemcsak Esztergomból. A legrendszeresebben Benedek Katalin néprajztudós („Elek apó" dédunokája) kereste fel, akivel valaha a Leányfalun eltelt gyermekkor sok élményével is osztoztak. Az ő emlékezéséből idézünk: „(...) néhány nagy örömmel megtűzdelt keserves vergődése idején, az életben maradásért való küzdelemben, bátor, fegyelmezett harca közepette is mindig markában tartotta a kétségbeesés, hogy a betegsége feltartóztathatatlan, nyomul előre és legyőzi őt. (...) ő is hinni akarta velünk együtt, hogy megáll, visszafordul a baj, bízott kivételesen erős szervezetében, elszánt akaraterejében (.:.) Bár húsvétkor már folyamatosan búcsúzott az égtől, a domboktól, a mezőktől, a családtól, barátoktól, nem akart meghalni, még ha volt, hogy kilátástalan gödörbe csúszván magát barlangjába elsáncolván ezt mondta is (...)" Jómagam - a fenti nyilvános beszélgetés „házigazdája" - kétszer voltam vendége a betegség stációi során. Tavaly ősszel a kórházi ágynál, másodszor - és utoljára - pedig otthonában, a platánfák fölött, 2001 nagyhetében, április 10-én, amikor interjúkészítés szándékával látogattam meg. „Az élet olyan maratoni pálya, amelynek távját a sors az embereknek nem egyforma hosszúra mérte ki (...)A két héthez képest bőven kaptam időt, hogy a nekem kimért rövidebb távon közeledő finisre is felkészüljek (...) A keresztre függesztett tekintettel a kínos utolsó lépéseket is könnyebb megtenni, mert ez az állapot a keresztre feszítéshez képest még mindig istenes" - idézhetem most szavait, egy akkor magnóra vett, majdnem egyórás beszélgetés részleteként. „Ostobaságnak tartotta a kincstári optimizmus felhőtlenségét, önáltatásnak, hazugságnak, rossz helyzetfelismerésnek, tudálékos okoskodásnak a lépéshátrányban megtett ellenlépéseket (...) Húsvétkor is bele kellett gyomrozni a mély, alapvető meggyőződésével szembeni optimizmus eshetőségét. Akkor még orvosilag jogos volt a bizakodás. (...) Felejthetetlen, hogy mekkora örömét lelte a huncut kalandokban, tolószékes hegyi, erdei, hídavató kirándulásokban. Szerette, hogy szerettem, sokra becsültem építészetét, látni tudását, fotóművészetét." (Benedek Katalin emlékezéséből.) „Ami a helyzetemet illeti, az a furcsa kettősség jellemzi, hogy egyfelől a lelki és szellemi tartalmat illetően frissnek, hogy ne mondjam, talán egészségesnek érzem magam, csak a karosszériám szemétre való. (...) Hogy ebben a furcsa és lehetetlen küzdelemben még mindig van erőm, ez bizonyosan annak köszönhető, hogy szeretet övez. (...)A világot figyelve úgy tűnik, hogy a felelősségérzet, a kötelesség-vállalás, a másik ember irányában történő elkötelezettség egyre értéktelenebb portékának számít. Nekünk talán nagy segítség, hogy bennünket még arra neveltek, hogy a fentiek valóságos, nagy súlyú értékek. (...) Káron ladikjára a menetjegyet régóta markomban szorítom, de a révész nap mint nap visszaint: nem erre a járatra szól." (Kund Ferenc családi leveléből, 2002. január 3.) Az ő járata 15-én indult, temettük február 2-án. Az építész látható hagyatékát az olvashatóval kiegészítette 2002 Nagyhetében: rNauyiaiUHi nour Az építész-műhely eddig meg nem valósult terveiből (...) a műemlékvédelmi szakmérnöki képzés idején kellett rádöbbennem, hogy a műemléki szemlélet és a napi építészeti gyakorlatot meghatározó irányvonal meglehetősen távoli, legjobb esetben is párhuzamos vonalakként értelmezhető képlet, de az egymást metsző vonalakkal talán jobban jellemezhető (a '80-as évek első fele). Közben a posztmodern szellői meglebbentették még a vidéki avar porladt leveleit is. Az esztergomi kollégák többsége megrökönyödéssel fogadta a modernista felfogásban épülő városközpont másik térfalának tervem szerint való foghíjbeépítését. (Madách téri gyógyszertár és Állami Biztosító épülete.) Kontrasztot jelentett, hogy a meglévő épületek sorába, a meglévőkhöz igazodni kívánó megoldást kerestem, szemben a városközpont „szalagablakos" formálási gyakorlatával. Nem volt ez a próbálkozás világraszóló lépés, de megerősített abban, hogy építészeti alapszemléletemet korrigálni kell, és bizonyosan a keresett, de csak halványan tapintott nyomok irányában szabad és kell elmozdulnom. Ekkor szakítottam ki magam (néhány követővel) az állami tervezőgépezet légköréből. (...) Karácsony Tamással kezdtük el tudatos, elemző városszerkezeti vizsgálódásainkat, amihez a saját, választott életterünket biztosító város: Esztergom kínálta hihetetlen gazdagságával a modellt. Elemzéseinket az Esztergom város arculatának terve című kiadványban (1985), valamint ezt követően további, egyre mélyülő tanulmányokban tudtuk közreadni. Elemző vizsgálataink kontrolljaként született meg néhány foghíjbeépítés, épületfelújítás, átépítés. (In: Tíz éves a Kós Károly Egyesülés. Jubileumi Évkönyv. 1999.) 1990 változást hozott életünkv ben. Noha politikai szerepvállalásra nem volt ambíciónk, mégis, ekkor az alpolgármesterség terhét személyemben felvállalva, a négy év alatt műtermi létünk egzisztenciálisan elnehezült. Ez időben mint alpolgármestert - Makovecz Imrével közvetlenebb munkakapcsolat kötött össze. Pilisszentlélek rendezési terve ürügyén faluélesztési szándékokkal emésztettük energiánkat eredménytelenül. (...) 1993-ban Makovecz Imre meghívására kértük felvételünket az Egyesülésbe. Nem tartozunk tehát az alapító tagok sorába, és így természetesen nem tartoztunk Makovecz Imre kezdeti, szűkebb köréhez sem. Vele és körével, küzdelmes és megharcolt időszakok után, az erdőben magunknak saját csapást vágva, találkoztunk egy pilisi tisztáson... Természetes tehát, hogy Makovecz Imrét a megkülönböztethetőség mellett is formai sajátosságok kötik szűkebb köréhez (kik közvetlenül tanítványai voltak) így - ezt már csak magam rögzítem - engem a világlátás szemléletmódja köt Makoveczhez, köréhez, az Egyesüléshez, és a csillagokhoz, melyek Hazám fölött boltozzák az eget! (In: Tíz éves a Kós Károly Egyesülés. Jubileumi évkönyv 1999.) Szép-e a Mindszenty iskola? (...) A kritikát olvasva megnyugodtam! Erről a házról érdemes beszélni Megnyugodtam: ami kritikaként megfogalmazódott, az legfeljebb a szokatlanságra utal - itt Esztergomban, a templom e mai, felemás, falusias és városias környezetének keveredésében. Valljuk: kell, hogy legyen fejlődés. Fejlődés, ami a régit, és arra érdemeset befogadja, az avittat meghaladja. A fejlődés szerves kell hogy legyen - a természet mintájára. Mi ennél az új épületnél a városias fejlődést erősítettük, de végkifejletében ha az iskola egésze elkészül - érezhető lesz, hogy kapcsolatokat tartottunk a falusi környezettel is. „Elépítettük a templomot!" - mondják kritikusaink. Lehet, ugyanők baráti körben áradoznak a Rómában megcsodált Tempiettóról, amiről Pogány Frigyes építésztörténész az alábbiakat írja: „Itt is tétován keressük a rendet a térben, tekintetünk szinte izgalommaljár körbe az egymásba ütköző formák ritmikus váltásain. Azután ismét feltekintünk, és az architektúra felső zónája tudatosítja a teljes koncepció logikáját. (...) Szemben a reneszánsz statikus terek alkatával, mely az ember ünnepélyes kereteként szinte egy szempillantással áttekinthető, a barokk terekben az építész - s ez a fejlett barokk térművészetre általában is jellemző - mintegy gátat állít a szem elé, olyan mértékben, hogy a megfejtés izgalmával kéztessen a térbeli rend feltárására". A megszokottól való eltérés mindig meghökkent. De mint látjuk, gondolkodásra is serkent, „hogy a megfejtés izgalmával késztessen a térbeli rend feltárására". Reméljük, nagyhírű elődeinknek nyomdokain járva, jó úton haladunk egy minőségi környezet megteremtése felé. (EVID, 1994. okt. 27.) < Pilisjászfalu fejlesztési programjában: Fotóművészeti alkotóház és szállásépület - a felhagyott mészkőfejtés legkisebb kráterének rekultivációjával, napkollektoros energiahasznosítással. (2. lépés a jövőbe című országos design-pályázat, 1998. I. díj - Munkatárs: Gulybán Ede - számítógépes makett a főhomlokzat felől) Tanulmányterv a Sándor Palota (Jókai utca 1.) átalakítására - az Alkotmánybíróság nemcsak jelképes esztergomi letelepedéséhez... (1994 - Karácsony Tamással)