Esztergom és Vidéke, 2002
2002-12-19 / 51-52. szám
10 Esztergom és Vidéke 2002. szeptember 19. Jancsó Béla: A halhatatlan gyermek - Pet őfi S án dor e ml ékére 180 éve született a „Halhatatlan gyermek" Akkoron ismét megjelent a gyermek. Az örök gyermek. A Názáreti szeretetmosolyában született meg, s az emberek megismerték a meleget. Eltűnt egyszer, mint este § nap, de akkor is, a sötétség hömpölygő folyamában, ott volt, csak várt. És megjelent megint és újra eltűnt, köd és kétségbeesésben az emberek, mámor, feledtető tiszta öröm csillog fel láttán. Megbújik a véres freskók és könyködök mögött és játékos kacajjal tépi szét szenvedések komor drapériáját, hogy pufók arcával lepillantson újra. A Názáreti elindított fény csapata - játékos koboldhad - bújósdit játszik az embernyomorúsággal, örömre csilingeli tépett, vénhedt magát. Ott van a dolgokban és mégis több mint azok, él és nő és öregszik és elpusztul, de újra él és újra nő és örök és halhatatlan ebben a folytonos levésben és örök és halhatatlan ifjúságában. Megvan mindig, csak mi nem látjuk, ha meglátjuk, legszebb csoda, minden valóságnál igazabb, szentebb valótlanság, örök tiszta, friss, üde, mosolyos, ember, termő, nyugtató ősanyag - a valótlanság végtelen élete. Örök levésben zuhog végtelenségekből mérhetetlen messze, mint az Időtlen Idő, zuhog nyomorúságok és kínok és céltalan, buta robotok és kínok és halál és halál szirtjei között, mosolyos arca fénykévével és holdselyemmel cirógat át, hideg és nyirkos az őt elkerülő élet, remény, éledés és vigasztalás veletalálkozás: Megjelent a gyermek. Az örök, a halhatatlan gyermek, utolsó, ki látni adatott, ki jött, hogy végigálmodja egy örökgyermek nép nem álmodott álmait; minden költő-gyermek közt a leggyermekibb. Látja is, láthatja is más ilyen üdén csobogónak, frissnek, ragyogónak, melegnek azt, ami van, mint az, akinek ez mind nincs, csak benne a fény, a meleg, az üdeség és a tisztaság. A végtelen vágyak és álmok nagy, szent gyermekseregéhez tartozik, a végtelen vágyakba, melyek túlélnek korokat és népeket túl és túl dolgokat ^is; vannak, miként a Tér s az Idő. O, kell e végtelen vágyakozás a véges élet nyűgöző bilincseiben, mar és éget a piszok és öl, öl a robot, szörnyű, vad kérlelhetetlen és megállíthatatlan a valóság, mi lesz a lelkünkkel? Kell a feledtető illúzió és a továbbléptető, kárpótló álom. És jaj annak, nincs élete annak, akinek nincsen álma. A költő gyermek. Nincs tragikusabb küzdelem, mint a gyermeké, aki illúzióit menti drága, legdrágább emberi juss! - a bitorló valóságtól. Omlik és csap és zúg a zápor és kell a meleg és kell a napfény, teste a valósághoz köti és naplelke szépség harangokat kongat a tragikus kettős ércből. Petőfi a magáraismert és az illúziómentő gyermek. Művészete az álmok tündérpalotája, élete az álmok átmentése minden valóságokon. Ványadt, vézna testét csontujja halálnak felkopogtatja, de döng a végzetszó komor boltívek alatt, ijesztően válik le a predesztináció kemény kontúrja a horizontról: meg kell mentenie az álmot, Petőfi álmát, az igazi Petőfit, mindenki álmát, valóságnál igazabb, valótlan szépségét gyermekhitnek, az igazságtalan életből. És megindul és folyik a tragikus harc. Mert a valóság is van, van és élni akar és küzd az életért, küzd az életért és beleszánt mélyen-mélyen a húsba. És felsikolt a lélek és fut-fut gyógyító álmokba, mert élni akar a lélek és élnie kell. Egészséges, az egyetlen egészséges költő századában. Egészséges, mert az akar lenni. Öntudatlan öntudattal, ösztönös sodródással egészséges a lelke. De a test, a valóság bilincs, fázik és nyomorog és követel és minél hidegebb és kopaszabb és sértőbb és idegenebb a valóság: annál melegebbet, dúsabbat, ölelőbbet, elpihentetőbbet álmodik. És minél szebbet álmodik, annál jobban beleváj vérző testébe az élet, még tisztább, még mélyebb hangok után. Keresi illúzióit az életben. Színész lesz. Csalódik. A festett világ a festetlennél is illúziótlanabb, idegenebb neki. Megsebezve, de jajt nem ejtve, csakazértis megy tovább. Népköltő, mert nagy egészség, őserő és termő illúzió a nép. De a valóság népe suta, piszkos és vak, mélyén eltemetve alighogy pislákol a láng. Elveti a nép, amelyből született, amelyért fáradott. És már verejtékesen üt ki a végzetlátás, de énekel délibábról csak, kell a verejték ebből ejt harmatgyémántot muskátlira, gyöngyvirágra a nap. Jön a szerelem, átömlő, jövőthozó, öntudatlan, boldog lélekmámor. És felvágja lelkét céda vágy és olcsó test, és senki nem írt tisztább szerelemről, mint ő. Szabadság - emberboldogítás? Megrúgták azok, akiket boldogítatni akart. De ő csak áll, csak áll a zuhogó árban. Minden életes illúziója omlik, elmossa az ár és ébred, ébred a gyermekben a lappangó férfi; jelenben élő, tudatos, valóságot látó. Fázik, didereg a gyermek, rettentő kétségei vannak, cél, hit már-már eltűnik, látom, látom sápadt arcát, amint a látó, a férfiszem a tragédia sötét vizeihez viszi, sírásra görbült gyermekarcát, vibrálva a fekete márványban. De fény már a látás, és lát a gyermek is: én vagyok az igazi Petőfi, az álom, feledtető illúzió, a gyermek, az örök, a halhatatlan mosoly, ezt kell adnom, ezt a mosolyt. Síró, fájó hang vissza, én vagyok Petőfi, az egyetlen, a hívő, szerető, délibábos, nagyálmú gyermek, örökéletű mosoly minden valóságsírásokon túl. Élek, hogy hangja legyek az álomnak, álmomnak, elvetélt magyar álmoknak, emberi nagy álmoknak. Zúg és süvölt a predesztináció, fanatizmusban lobog fel a gyermek, legyőzve szolgál férfilátás, férfiakarat gyermekhitnek. Építi most már acélosan belül, élettel leszámolva, tisztán, teljesen az álmot és ég-ég és melegít. Mindenét odadobja az üldöző, látó valóságnak, mikoron pedig már nem bír a tragikus férfival és már sírna, pusztulna a gyermek, halálos elszántsággal életét is, ott, Segesvár mellett. „Szerelmemért föláldozom Az életet, Szabadságért föláldozom Szerelmemet." Szabadságért, az álmok szabadságáért. A test csak valóság, csak táplálék a lángnak, minek az élet, ha nem lehet több álom... A test meghalt, de a lélek befejezetten, tökéletesen ért át az örökkévalóságba. Alom, vagy valóság? Neki az álopi az életesebb. Jött, hogy ezt az álmot, ezt a hangot, ezt a színt adja. És mert élt és kitartott és illúzióinak feláldozta minden valóságát, lett millió és múlhatatlan valóság, az örök emberi végtelenvágy álmodó hulláma, mint ama első és legnagyszerűbb Gyermek. Az örök gyermek, a halhatatlan gyermek pedig, minekutána ránksímogatott ennek a sovány ifjúnak égő szemeiben, eltűnt: - homály és rémek és nyúlós, tapadós, sűrű borzalom, de egyszer, szenvedések szakadékában újra felvillan örök arca, szétszakad a köd és a halhatatlan mosoly új virágba csókolja a sivár, fáradt földet. (1923) Szemléltető tábla Illyés Gyula pusztai iskolájából. Mint ő maga írja, ebben az iskolában szívta magába a „Petőfi-csodát" A Petőfiről szóló esszé szerzője, Jancsó Béla (Marosújvár, 1903. júl. 25. 1967. júl. 28. Kolozsvár) közíró, kritikus, orvosi szakíró születésének 100. évfordulójára is emlékezni kívántunk ezzel az írással, amely épp 80 évvel ezelőtt jelent meg; Jancsó Béla Budapesten, Kolozsvárt és Szegeden végzett egyetemi tanulmányai után orvosi pályára lép, fogorvosi gyakorlata és orvostörténeti kutatásai mellett azonban diákkorától kezdve író. Doktori tézise az 1742-43. évi erdélyi pestisjárvány adatait dolgozza fel (1933). Közlekedési baleset áldozata lett. Már mint a Gyulai Pál Önképzőkör elnöke szerkeszti a kollégisták Remény c. lapját. Berzsenyi-tanulmányának helyet ad a Budapesten a Nyugat (1926). írásait a Vasárnap, Ellenzék, Újság, Vasárnapi Újság, Brassói Lapok, Erdélyi Helikon, Erdélyi Fiatalok, Pásztortűz, Erdélyi Szemle, Keleti Újság, Ifjú Erdély, majd a Művelődés közli. Tagja a Tizenegyek írói csoportjának, maga is szerzőként szerepel e csoport úttörő jelentőségű antológiájában (1923) egy Petőfiről szóló esszével is. „Székely szívtől a világ szívéig: ez a mi utunk " ezzel a mottóval jelzi sajátos erdélyiségének nemzetközi humánumát és európaiságát. Tanulmányt ír az elfelejtett Kölcseyről, Kemény Zsigmondról, Vajda Jánosról, kritikusként a figyelem központjába emeli Nyírő József, Tamási Áron, Kacsó Sándor, Tompa László, Sipos Domokos eredeti színekkel és mélységekkel jelentkező írásait. Makkai Sándor oldalán harcol Adyért. Életrajzírója, Mikó Imre így jellemzi: a romániai magyar irodalom indulását és a nemzedéki őrségváltást a húszas-harmincas évek fordulóján Jancsó Béla írásainak ismerete nélkül megérteni nem lehet." Az irodalomtól közügyi szerepet, népszolgálatot vár, de a népi öntudat legfőbb műhelyének a népnevelést tekinti. Eszmei alakulására Szabó Dezső volt hatással. Filozófiai felfogásában inkább az ösztönösre hivatkozott mint a tudatosra, nem véletlenül szélesítve érdeklődési körét a festészet, színjátszás, zene esztétikuma felé.
