Esztergom és Vidéke, 2002

2002-10-17 / 42. szám

4 Esztergom és Vidéke 2002. szeptember 4. Emeljük fel tehát fejünket, és emlékezzünk, mert aki nem tiszteli a múltját, az nem érdemli meg a jövőt. 1956-ra, a forradalom, majd az azt követő szabadságharc kezdetére emlékezünk október 23-án. Nemcsak mi, magyarok, hanem azok a nem magyar emberek is, akik fel tudták, fel tudják mérni forradalmunk világtörténelmi jelentőségét. Akármennyire is andalított a puha diktatúra jó 30 éven keresztül, nem volt képes kioltani azt a lángot, ami 1956 októberében a szívekben, lelkekben, agyakban gyúlt. Nem akarok ünneprontó lenni, hanem csak a tényeket alapul véve kifejteni azt, hogy nekünk 1945 után - sajnos - állandó függőségben kellett lennünk, és csak a „gyeplő" lazítása esetén iramodhattunk meg. A gyeplőt pedig Moszkva tartotta szorosan, sokáigSztálin 1953-ban halt meg, és Hruscsov csak 1956-ban merte elmondani a XX. pártkongresszuson — immár híres — titkos, detronizáló beszédét. Ekkor indulhatott meg fokozatosan a kemény diktatúrának némi enyhülése. Ez kiszélesedve torkollott Magyarországon a Petőfi-körrel, Rajk újratemetésével a forradalom kitöréséhez. A változás iránti igény elementáris volt a társadalom minden rétegében. Nem lenne teljes a megemlékezés, ha ebből kimaradnának a poznani, wroclawi és a potsdami munkások vérbefojtott megmozdulásai. A forradalom - külső erővel történő - vérbefojtása még az oly eltespedt nyugatot is felrázta. A megtorlás évei alatt a fejlett világ már nem a magyar üggyel volt elfoglalva. 1963-ban az ENSZ is „megette" Kádár „hatalmas" amnesztiáját, és mintha mi sem történt volna, hívogatták a „menő politikust" jobbra - balra. Még a konzervativizmusáról híres II. Erzsébet brit királynő is vendégül E

mlékezni csak felemelt fejjel szab

ad! látta. Pedig még 1964-ben is végeztek ki embereket forradalmi cselekményeik miatt, és hányan sínylődtek börtönben? Jött Brezsnyev elvtárs, majd Andropov, utána Csernyenko, míg végül, és tényleg végül Gorbacsov, aki Rejkjavikban - sportosan szólva - bedobta a törölközőt Donald Reagan amerikai elnöknek, (1985. november) és ezzel kezdetét vette egy világbirodalom egyre gyorsuló összeomlása: a monolitikus bolsevista rendszer szétesése. Cinikus teóriám az volt, hogy a szocializmusban megszűnt embernek ember által való kizsákmányolása, (ezt tanultuk!) de az egyén mérhetetlen kiszolgáltatottsága nagyobb volt, mint a rabszolgatartó rendszerben. A Gorbacsov által meghirdetett peresztrojka (átépítés) és a glasznoszty (nyilvánosság) folyama begyűrűzött a marxista-leninista pártunk Központi Bizottságába, és lazult a gyeplő. Csak 1989 februárjában jelent meg a Társadalmi Szemle XLIV évf. 89. (külön) száma, melyben - Grósz Károly pártfőtitkár távollétében (!) - a Pozsgay Imre vezette munkacsoport közzétette véleményét: 1956-ban népfelkelés volt! Nem ellenforradalom, ahogy azt Kádárék 1956 karácsonyától folyamatosan szajkózták, hanem népfelkelés. Grósz még azt nyilatkozta az USA-ban, a nagynénikéjénél tett látogatás alkalmával a News Week-nek, hogy a történelem kerekét nem lehet visszaforgatni, nincs szándékában a magyar vezetésnek 1956-ot revideálni, főleg Nagy Imrét rehabilitálni. Nem volt megállás! Nagy Imre miniszterelnököt rehabilitálták, bűncselekmény híján felmentették - aznap mikor Kádár János meghalt. Még megérte. 1989. június 16-án megtörtént az újrateme„Hol sírjaink domborulnak..." (II.) A szentgyörgymezői temetőrész központjában áll a kápolna, melyet 1835-ben csikvatsártsi Miklósffy Endre káptalani ügyvéd építtetett. Gondoskodott a kápolna alatti kriptában a maga és családja temetkezési helyéről. A kápolnában a családtagokon kívül csak egy-két esetben engedélyezték idegen - leginkább máshonnan hozott - halottak ravatalozását. A helybeliek ugyanis a szokásokhoz híven az elhunyt családtagot otthon az asztalra helyezték - kiterítették -, majd a temetés napján a közeli házakból a „Szent Mihály lován" vitték vállukon a halottvivők a temetőbe. Távolabbról halottas kocsin, vagy díszes halottas hintón szállították oda. Később egy rendelet megtiltotta az otthoni ravatalozást, ezért ma már a kápolnában ravatalozzák fel az elhunytakat. A kriptában a négy égtájnak megfelelően csápszerűen nyúlnak szét a fülkék. Három oldalon három sorban 9-9 fülke, míg egy oldalon három sorban két-két fülke. Itt porladnak a kápolna építtetőjének és népes családjának csontjai. Sajnos, jelenleg a kápolna és a kripta igen leromlott állapotban van, ráférne egy alapos felújítás. Ebben az évben a templom tetőfödém cseréje történt meg, a következő években - reméljük - sor kerül a temetőkápolnára is. Nem messze innen találjuk az 1891-ben a három község részére épült halottasházat, a bonctermet. Napjainkban a boncolásokat a kórházban végzik, ezért a helyiségben egy egyszemélyes, két kétszemélyes és egy háromszemélyes hűtőkamra került felállításra. Erre az épületre is ráférne egy alapos felújítás. Összeállításomban a sírról-sírra járva összegyűjtött neveket, síremlékeket fejezetekbe csoportosítottam. Az életrajzi adatokat a szentgyörgymezői plébánia anyakönyvéből, a Babits könyvtár Esztergom és Vidéke bekötött példányaiból és a még élő hozzátartozók adatközléséből vettem. Az első fejezetben a megyei és városi vezetőket sorolom fel. A III/5-6/14-es „Szabó" kripta hatalmas hársfa árnyékában található. A kripta egész fedlap-mezője fehérmárvány Anjou-liliomos faragás. A nyílásborító zárlapon fehérmárványból faragott családi címer. A címerpajzson álló medve, felette lovagi páncél, rostélyos sisakkal. A kriptán sem álló kereszt, sem obeliszk nincs. Műkőkereten liliomos kovácsoltvas kerítés veszi körül. Itt nyugszik Szabó Mihály Nyug. Főispán 1858 - 1940 Esztergom vármegye főjegyzője Hont és Beszterce vármegyék, valamint Selmecbánya főispánja volt. Mint Esztergom vármegye főjegyzője összeállította Esztergom vármegye szabályrendeleteit. Egyenes jellemével és meleg szívével nemcsak a vármegye tisztikarának szeretetét bírta, hanem élénk mozgatója is volt a helyi társadalmi életnek. Esztergomból elköltözve előbb únyi birtokán, majd óbudai otthonában teljesen visszavonultan élt és csak nagy ritkán látogatott el régi pátriájába, melynek egykor vezető személyisége volt. A temetőkápolna kriptájának „C" oldalán a 2. sor l-es számú fülkéjének zárlapján látható a család címerének domborműve. A zárlapon: csikvatsártsi Miklósffy Imre 1777 - 1827 tés, a Nemzeti Egyeztető Tárgyalás (NET), melyen a Nemzeti Kerekasztal volt az egyik oldalon, vele szemben a hatalom akkori birtokosai. 1990-ben szabad választás volt, elkezdődhetett a parlamenti demokrácia. Megemlékezni szent kötelesség, elmélyedve visszatekinteni a múltban érdemes, hogy teljes legyen a megemlékezés. Mi most a tűz körül ülünk, de nemcsak azokra kell emlékezni, akik a tüzet csiholták, hanem arra is, hogy voltak, akik el akarták taposni, de voltak, akik ezt nem engedték, sőt élesztették a parazsat - talán akkor is, ha feléjük szállt a füst, vagy szikra pattant rájuk. Akadnak még mindig olyanok, akinek most is csípi a szemét a füst, akinek , a forradalom csak „buli" volt. Ok abból a közegből valók, ahova minket be akartak gyömöszölni. Azt már nem gondolták végig, hogy Európában akkor miért csak nálunk zajlott ez a „buli"? Albert Camus 1957. március 15-én mondta el gondqlatait a Magyarok vére címmel. (O a XX. század kiemelkedő francia gondolkodója, írója volt.): - Nem tartozom azok közé, akik azt kívánják, hogy a magyar nép újra fegyvert fogjon, bevesse magát egy eltiprásra ítélt felkelésbe - a nyugati világ szeme láttára, amely nem takarékoskodnék sem tapssal, sem keresztényi könnyel, hanem hazamenne, felvenné házipapucsát, mint a futballszurkolók a vasárnapi kupamérkőzés után. Túl sok a halott már a stadionban, s az ember csak saját vérével gavalléroskodhat. A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét. Azok közé sem tartozom, akik úgy hiszik, alkalmazkodni kell, ha átmenetileg is bele kell törődni a rémuralomba. Ez a rémuralom szocialistának nevezi magát, nem több jogon, mint ahogyan az inkvizíció hóhérai kereszténynek mondták magukat. A szabadság mai évfordulóján szívemből kívánom, hogy a magyar nép néma ellenállása megmaradjon, erősödjön és mindenünnen támadó kiáltásainak visszhangjával elérje a nemzetközi közvélemény egyhangú bojkottját az elnyomókkal szemben. És ha ez a közvélemény nagyon is erőtlen és önző ahhoz, hogy igazságot szolgáltasson egy vértanú népnek, ha a mi hangunk túlságosan gyenge, kívánom, hogy a magyar ellenállás megmaradjon addig a pillanatig, amíg keleten az ellenforradalmi állam mindenütt összeomlik ellentmondásainak és hazugságainak súlya alatt. A leigázott, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét betakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kell kellett elhullania - s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol - még közvetve sem - igazoljuk a gyilkosokat. Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra. De meg kell kísérelnünk, feledve vitánkat, revideálva tévedéseinket, megsokszorozva erőfeszítéseinket, szolidaritásunkat egy végre egyesülő Európában. Hisszük, hogy valami bontakozik a világban, párhuzamosan az ellentmondás és a halál erőivel, amelyek elhomályosítják a történelmet — bontakozik az élet és a Miklósffy 1801-ben vette fel a csikvatsártsi előnevet. A jeles államférfi és emberbarát Esztergomban született. Hét országgyűlésen volt a megye követe, s 1801-1828 között Esztergom első alispánja. Ugyanebben a sorban, a 3. fülkében nyugszik felesége, Miklósffy Imréné Szentgáli Anna Apollónia, aki lelkes honleány és jótevő úrhölgy volt. Mindegyikőjüknek külön családi címerük volt, ezért mindkettőt felvésték a fülke zárlapjának felső részére. A kriptában a „C" oldal felső sor 3. fülkéjének zárkövére ovális családi címert véstek, alatta: Nemesapáti gyöngyöshalászi Hamar Pál M. kir. és miniszteri tanácsos, közalapítványi ügyigazgató, a jeles Lipót Rend lovagja 1817-1877 Hamar Pál városunkban született, a bencés gimnáziumban érettségizett. Esztergom város aljegyzője, 1846-ban hercegprímási uradalmi főügyész, majd 1864-1866 között a megye alispánja és több országgyűlésen tagja volt a képviselőháznak. Érdekes kézirata az „Esztergomi nemesek könyve" és a „Milypuszták vehetők vissza az uradalmak által a volt jobbágyoktól

1?". 1877-ben Budapesten halt meg, mint közalapítványi kir. ügyigazgató. A VIII/14/13-as kriptát magas tujafák veszik körül. A zárlapra a család címerét vésték. 2000-ben még egyszerű fakereszten fehérmárvány tábla, azon a családtagok neve volt. Azóta műkőtömbön, fehérmárvány táblán szerepelnek a nevek. Az első szenkviczi Palkovics László, aki 1877-ben született és 1933-ban halt meg. 1923-tól haláláig az egyesített Komárom-Esztergom vármegye alispánja volt. Halála után a szigeten műkő emlékpadot állítottak fel emlékére. Itt fordul el az út a 2002-ben felavatott Tabán-híd felé. Szentgyörgymezőn utca őrzi nevét. Az Esztergom és Vidéke több számában is méltatta életpályáját. (Folytatjuk) Bélay Iván meggyőzés ereje, az emberi felemelkedés hatalmas mozgalma, amelyet kultúrának nevezünk, s amely a szabad alkotás és a szabad munka terméke. Azóta sok minden történt és történik ma is Európában. Camus már nem él, és mintha kevesebben lennének a hozzá hasonlóan gondolkodó, szavukat hallató írástudók. John F. Kennedy, még szenátor korában, 1957. október 27-én így beszélt: „1956. október 23. olyan nap, amely örökké élni fog a szabad emberek a szabad nemzetek emlékezetében. A bátorság, az öntudat és a diadal napja volt ez..." Camus-nek igaza lett: „s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben." Azóta elalvadt, csak a heg látszik, de azt már kevesen veszik észre. Mint írtam, a főhóhért (Kádárt) is igazolták, keblükre ölelték, hiszen már régen nem a tisztesség dominál. Kennedyt és még jónéhány hozzá hasonló politikust is a nagytőke irányított, ma is ezt teszi. Sokakat a pénz, csakis a pénz, a profit érdekel. Ezzel szemben a magyarságunkat, vele a múltunkat, hagyományainkat, hőseink emlékét nekünk kell megőrizni, tovább adni. Ettől még lehetünk, sőt leszünk is európaiak, mint ahogy eddig is azok voltunk, de a beáramló tőkének a mi hazánkban mi mondjuk meg, hogy mit tehet. Szabadjon tennem egy személyes megjegyzést: boldog vagyok, hogy megérhettem, átélhettem annak a hazug, korrupt rendszernek a lebomlási folyamatát. Hálát adok Istennek, hogy láthattam a Terror Háza Múzeumot, ami megerősítette bennem az óhajt: Soha, de soha ne legyen idegennek hatalma Magyarországon! Legvégül álljon itt egy idézet a Bibliából, ami a keresztyén embernek parancs, de a nem hívőnek is útmutatás: „Émlékezz vissza az egész útra, melyen vezetett Istened..." 5 Móz.8;2 Kiss György Idősek Napja A velem egykorú öregek is emlékeznek még a háború előtti kukorica- és tollfosztásokra és fonókra, ahol szorgos munka, friss pogácsa, forralt bor jóízű fogyasztása mellett érdeklődve, olykor borzongva hallgattuk a mesélőket, regélőket, akik szájról-szájra adták a régi idők híres, olykor kísérteties mondáit, regéit. Ezek az összejövetelek kitűnő alkalmat adtak a félős leányzók hazakísérésére kézen fogva akár órákon át is - a szomszéd házig. Ma már nincs szükség a mesékre, sem a mesélő öregekre. Nincs szükség rájuk: a fiatal szülők dolgoznak, a kis gyermekek az óvodákban, iskolákban, a legkisebbek valahol szünet nélkül, megbabonázva nézik a tévé képernyőjén ugrabugráló kis valamiket, ami mindegy, hogy mi, csak csúnya és minél szörnyűbb legyen. A szép Hófehérke nyugodtan aludhat tovább, a királyfi továbbképzésen van, a hét törpe valamelyik Idősek Otthonában és nyugdíjban, a rab királylányka meg maradjon nyugodtan a sárkánynál, mert úgy sincs, aki jobban el tudná tartani őt, mint a sárkány. Pedig milyen jó is odabújni a Nagymama ölelő karjaiba és hallgatni az örök, tündérszép meséket, örülni a jónak, feledni a rosszat. Nézni a Nagyapót, ahogy munkában fáradt kezekkel éppen falovacskát vagy fűzfa sípot farag. De ha mesére nincs is igény, arra még azért nagyon jól, hogy a lakást rendbe tartsák, az egész családot gondozzák, ápolják, bevásároljanak, kertet, virágot, kutyát, macskát, a kalitkában lévő madarat ellássák. Ezt ők még saját maguktól is olyan szívesen teszik még mindig az örök ifjúság hitével, erejével, tudásával, fáradt, öreg szívük soha el nem fogyó örök szeretetével. És mert mégiscsak kellenek, hiányoznak! Minden idős ember pókháló-ránca ezernyi emléket őriz, a hófehér hajkorona minden ezüstszála küzdelmes, de hittel, bizalommal teli életről "mesél." Mert az Élet nem mese, nem mindig és nem mindenkinek szép és jó... Isten éltesse őket továbbra is! Trexlerné Z. Gizi