Esztergom és Vidéke, 2002
2002-09-26 / 39. szám
2002. szeptember 19. Esztergom és Vidéke 5 A ki rályi vá rostól a megyei jogú városig KOSSUTHI HIT ÉS ERŐ SZÜKSÉGELTETETT Meggyes Tamás polgármester ünnepi beszéd e Kossuth Lajos születésének 200*. évfordulója tiszteletére Esztergom polgárai szeptember 21-én 10 órakor a volt kompkikötőnél - ahol annak idején Kossuth partra szállt - megemlékezést tartottak, amelyen MEGGYES TAMÁS polgármester az alábbi ünnepi beszédben méltatta az egykori nagy államférfi tetteit. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Ünneplő Közösség! „Esik eső karikára, Kossuth Lajos kalapjára..." - a híres nóta dallamait kisgyermekkorunk óta ismerjük, s mi, esztergomiak azt is tudjuk, hogy e dal itt született, városunkban, amikor Kossuth Lajos 1848. október 19-én hajóval Esztergomba érkezett. A korabeli krónikás így emlékezik a jeles napról: „Tegnap futárunk kedves hírrel villanyozta át városunkat, hogy délután az országos honvédelmi választmány elnökét a gőzös partjainkra szállítandja, és lőn nagy izgalom, és a hon emberét tisztelők serege érkezésének feszült kebellel nézett elébe. Délután két órakor esztergomvárosi és megyei nemzetőrök mintegy másfélezer főre menő csapatban fegyverrel és zene kísérettel nyomultak a Duna partra, Besze János őrnagy vezérlete alatt (...) 5 óra után megdördültek a várfoki ágyúk, jelt adandók a fellobogózott gőzös közeledtéről, és 6 órakor a népnek harsány éljenzései közt közénk lépett Kossuth Lajos, a hon kedveltje, hol őt Andrássy Mihály első alispánunk s a város főpolgármestere derék szózattal igaz szívvel üdvözlék, s ő a lángnyelvű, ki ide sem jött örvendeni, hanem harcra lelkesíteni, szokott erély-, szívély- és hatállyal viszonzá azt, egyetértés és lankadatlan honszerelemre híván fel a harczszomjas népet, és a benne honszerelmet és polgári erényeket koszorúkkal kitüntetett lelkes honleányokat, egyszersmind kedvesen köszönvén meg az iránta kijelentett magasztos figyelmet: s midőn így ágyúmoraj, éljen és zene riadal között a vitéz sor előtt gyalog indulna kísértésül szállására, a fürdő vendéglőbe, megzendült az ég is - való hát, hogy Kossuth villámokkal jár! - és lőn iszonyú égi háború, vidéken a sűrűn zuhanó menykövek gyújtottak, a város pedig nagyszerűen ki lőn világítva égi tűz és házi tüzek által." Ma jelképes tüzekkel a lelkünkben, de éppoly erős és őszinte, igazi hazaszeretettel és lelkesedéssel fogadjuk az emlékeket, itt, ahol annak idején Kossuth partra szállt. Túl a pákozdi diadalon, az első nyertes ütközeten, az ország népe, színe-java, a legjobb emberek készek voltak, hogy fegyverrel is védjék a szabadságot és a függetlenséget. Kossuth nagysága, államférfiú tehetsége épp abban nyilvánult meg, hogy képes volt egységbe kovácsolni a nemzet polgárait, hogy egy emberként álljanak hazánk szabadságának zászlaja alá. Jobbágy és nemes, egyszerű városi ember és tehetős polgár vállalkozott önként a harcra, az áldozatra. A történelemkönyvekből tudjuk: a szabadságharcot az elnyomók külső erővel leverték, de annak szellemiségét nem tudták megsemmisíteni. Az tovább élt az 1867-es esztendőt követő polgári aranykorban éppúgy, mint a most eltelt négy esztendő páratlan fejlődésében, gyarapodásában. Mindez hőseink nélkül nem lett volna lehetséges. Szerencsés «történelmi helyzetben vagyunk, számunkra megadatott a békés és biztonságos fejlődés lehetősége. A mi napi harcaink, amelyeket közösen vívunk a város és az ország nemes ügyeiért, felemelkedéséért, korántsem olyan vészterhesek, mint egykoron voltak. De éppúgy megkövetelik a kitartást, a becsületet, az őszinteséget, a pártatlanságot, a maguk módján a hősiességet és az egységet. Hogy azokat a terveinket, amelyeket régóta csiszoltunk és tökéletesítettünk: azokat az álmainkat, amelyeket régóta álmodtunk, s a keserű diktatúra negyven és a zsibbasztó pangás tíz esztendeje alatt nem tudtunk valóra váltani, mégis valóra váltsunk, kossuthi hit és erő szükségeltetett mindannyiunktól. Esztergom számára ezt hagyta örökül Kossuth. Köszönöm Önöknek, tisztelt ünneplő közösség, hogy számos elképzelésünk immár kézzel fogható valóság, vagy tántoríthatatlanul és minden akadályt leküzdve halad a megvalósulás felé. Egy olyan várost teremtünk együtt, amely a Kossuth korabeli polgári időkben virágzott, s olyan reményteljes fejlődésnek nézett elébe, amely valóban méltó ezer esztendős múltjához, rangjához, lehetőségeihez és képességeihez. Ami megszakadt a második világháborúval, most folytatódik Esztergomban, s ehhez, Tisztelt Hölgyeim és Uraim az Önök kitartása, áldozatvállalása és hősiessége volt szükséges. 1848, Széchenyi és Kossuth szelleme velünk él, mint ahogy mindig is velünk volt, tartotta bennünk a lelket, erőt és hitet adott. Szép, reményteli, biztató és gazdagodó jövő elé tekintünk. Itt, a tavaly újjáépített Mária Valéria híd tövében pontosan érezzük, hogy minden jó megtörténhet velünk, és szabadságunkat, hitünket semmilyen ártó szándék, gonosz erő meg nem törheti. Azt javaslom, hálából Kossuthnak, a „hon kedveltjének" itt, az egykori partraszállás helyén állítsunk szobrot, méltó emléket, mire a régi-új hajóállomás megépül! Az eljövendő idő rólunk, emberi kapcsolatainkról fog szólni. Közvetlenül, lakóhelyünk környékén s tágabban, a régióban. Szentül hiszem, hogy a maguk hétköznapi módján, de mégis: daliás idők várnak ránk. Arcunkat a szélnek feszíthetjük, elfújni már úgysem tud. Együtt vagyunk, és az erő velünk van! Horn Károlynak, a Városi Kör titkárának indítványából. Elhangzott a Kossuth születésének centenáriumán tartott díszközgyűlésen, 1902. szeptember 19-én. Az alábbi hasonmás az Esztergom és Vidéke 1902. szept. 21-ei számából való. Bizonyosra vehetjük, hogy a legrégibb vármegye és várispánság Szent István koráig nyúlik vissza, s Esztergom vármegye az elsők között volt Magyarországon, hiszen, mint az ország fővárosa királyi és érseki székhely működött. I. István ezt a katonai és bírói szervezetet a királyi birtokok és az azon élő népek, várjobbágyok irányítására hozta létre. Esztergomban a megyét a várispán vezette, majd az egyházi befolyás növekedésével 1270-től a Tűrje nembéli Szentgróti Fülöp esztergomi érsek lett a vármegye örökös főispánja, s e tisztét éppen 600 évig meg is tartotta. A nemesi vármegyék megerősödése ellenére nálunk megmaradt az egyház vezető szerepe. A vár alatti apróbb szórt településekből a királyi város volt a legjelentősebb. A 13. század elejére a Flandriából, valamint Franciaországból, Itáliából származó kereskedők - középkori gyűjtőnevükön a „latinusok" - telepedtek le itt, a mai Széchenyi tér déli felében, az északi részt pedig a királyi udvarnokok és szolgálónépek lakták. Hogy mi mindennel kereskedtek, azt jól szemléltetik az esztergomi káptalan tarifa-kimutatásai. Disznó, juh ökör és bárány voltak a vevők által legkedveltebb élőállatok. A szerémségi és környékbeli borok, orosz prémek, posztók, viasz, nyúl, mókusbőr ugyancsak a vásárok kedvelt portékái voltak. Az élénk kereskedelem folyamatossága érdekében kiváltságokra és szabadságjogokra volt szükség, aminek feltétele az önálló városi önkormányzat volt. Maguk választották a bírót és esküdteket, s ők ítélkeztek a polgárok felett. Esztergom a 15. századra már személynöki város lett, tehát a peres ügyekben a tárnokmestert kihagyva egyenesen a királyi személynökhöz fellebbezhetett. A várost egyéb jogok is megillették. Polgárai maguk választottak plébánost. Országos és területi vámmentességet élvezett. Országos és heti vásárokat tarthatott. Többek között marhatartási, hús és italmérési jogot is kapott. Saját árui után rév-, vám- és barmincad-mentes volt. A királyi hadseregbe meghatározott számú katonát állított ki. 1445-től a rendi országgyűlésre követeket küldött, s az ideköltözők polgárjogot kaptak. Városaink többsége a szabad királyi kiváltságokat II. András és IV Béla idején kapta (például Pest 1231-ben, Zólyom 1243-ban, Nyitra 1248-ban). Esztergom kiváltságlevele - noha a város valószínűleg az elsők között kapta meg - nem maradt fenn az utókorra. A „latin városnak" 1255-ben már önálló pecsétje volt, így kiváltságokkal is bizonyosan rendelkezett. Ismert az 1239. szeptember 29-én IV Béla által kiállított oklevél, amelyben Róbert, majd Mátyás érseknek engedélyezte, hogy a szolgálatukban lévő népeknek várost építsenek a Víziváros területén. Vám-mentességet élvezzenek, s szombatonként vásárt tartsanak A kiváltságok közül a legfontosabb az volt, hogy a város és lakói a királyi fennhatóság alá tartoztak. Ez az évszázadok során többször csorbát szenvedett, mert itt a király, az érsekség és a káptalan szoros kölcsönhatásban éltek egymás mellett. Már III. Béla 1174-ben a piacvám kétharmadát az esztergomi káptalannak adta, s később a maradék hányadot is. Imre király a vásárteret és Hévíz településrészt adományozta a káptalannak, amely a későbbiek során a párkányi kikötő vámját, a piactéren álló Szennye-palotát is megszerezte, úgyszintén egyéb házakat és telkeket. Ez a gyarapodási folyamat sokszor a polgárság elégedetlenségét váltotta ki, s évszázadokig tartó pereskedések melegágya lett. 1502. szeptember 14-én - nemrég múlt éppen ötszáz esztendeje a pénzzavarral küzdő II. Ulászló Bakócz Tamás érseknek 2400 forintért zálogba adta a királyi várost, amely csak 1518-ban került vissza a koronához. A 140 éves török uralom idején a budai beglerbég fennhatósága alá 20 szandzsák tartozott, köztük az esztergomi szandzsák is, amelynek a bég volt a vezetője. A hódoltsági terület határai gyakran változtak, tíz évre (1595 - 1605) város is visszakerült a királyi fennhatóság alá; a falvakban pedig főként az adók behajtását illetően - mindkét hatalom igyekezett jogait érvényesíteni. Mire a felszabadító harcok a vármegye területén befejeződtek (1685), a város teljesen elpusztult, alig maradt 400 lakosa. Csak az újratelepülés után indulhatott meg az élet és állhatott helyre a közigazgatás rendje. A vármegyét kezdetben a Duna túlsó partjáról, Érsekújvárról igazgatták, s az örökös főispánok: az érsekek is Nagyszombatban vagy Pozsonyban tartózkodtak. 1691. januárjában Búcson megtartották a megye tisztújító közgyűlését, majd két hónap múltán Esztergomban is megyegyűlés volt. 1696-ban a közbiztonság védelmére megszervezték az úgynevezett parasztvármegyét, amely a rendőrhatóságot jelentette. Kerületeket alakítottak ki, élükön hadnagyokkal. Esztergomban külön kapitányt választottak, aki alá még négy község tartozott. Esztergom városa 1686-tól a Budai Kamara igazgatása alá került, majd visszakövetelte ősi jogait, amelyekkel a török uralom idején nem élhetett. I. Lipót kancelláriája 1703. október 23-án Bécsben ki is állította a kiváltságlevelet. Mivel ez a Rákóczi-szabadságharc alatt elveszett, I. József 1708. február 8-ai keltezésű újabb okirattal erősítette meg Esztergom - mint szabad királyi város - kiváltságait. (Ennek a latin nyelvű, kézzel írt oklevélnek a hasonmását és újrafordított teljes szövegét tartalmazza a legutóbbi, millenniumi díszkiadás.) A városi önkormányzat minden fontos területét átfogó privilégiumok (iparűzési, kereskedelemi, vám- és polgárjog, törvénykezési és pallosjog stb.) két további megerősítés (1725, 1807) után a 19. sz. közepéig - lényegben változatlanul - érvényben maradtak. Még II. József nagyszabású reformtörekvései sem érintették a gazdasági és igazságszolgáltatási ügyeket, amikor a közigazgatás egységesítése érdekében elrendelte, hogy „a szabad királyi városok politikai tekintetben alatta álljanak a megyéknek, amelyeknek területén feküsznek". A vármegyei rendszert - amelyet a „kalapos király" joggal tekintett a nemesi ellenállás legerősebb támaszának - jóval keményebb kézzel próbálta meg átalakítani. 1785-ben Magyarországot tíz kerületre osztotta fel, ezek mindegyikébe több vármegyét sorolva. Esztergom vármegye - Komárommal egyesítve - a győri kerülethez tartozott. A főispáni tisztséget megszüntették, a közigazgatás élére kerületi biztosokat nevezek ki. Az önállóságát ily módon elvesztett Esztergom vármegye tisztikarát és levéltárát Komáromba költöztették; a kerületi rendszerben egyesített megyék első közgyűlését 1786 májusában Tatán tartották meg. II. József halálát (1790) követően a régi rend hamarosan visszaállt. Az ősi vármegye másodszor mindjárt az 1848-49-es szabadságharc bukása után esett áldozatul a Habsburg központosító törekvéseknek. Előbb - a katonai uralom idején - a pest-budai kerületnek rendelték alá, majd 1853-tól területileg is teljesen átszervezték. A Duna bal partján fekvő községeket - a muzslai járást - Komárom vármegyéhez, a kocsi és tatai járásokat viszont Esztergom vármegyéhez csatolták, amelyet a budai cs. és kir. helytartósághoz osztottak be. 1854-ben a Helytartótanács egy várossá egyesítette, ugyanakkor a megyefőnökség alá tartozó járássá nyilvánította a négy ősi - már régen összeépült, de addig közigazgatásilag önálló - települést: a szabad királyi Esztergomot, továbbá Vízivárost, Szenttamást és Szentgyörgymezőt. Bár 1860 végén, a Bach-rendszer bukásával a vármegyét érintő abszolutista szabályozások hatályukat vesztették, az erőszakos városegyesítés egészen 1868-ig fennállt, amikor a vármegye és a királyi város közös óhajára visszaállították az eredeti állapotot. A kiegyezést követő polgári korban ismét új rendelkezések irányították a várost és a vármegyét. 1867-től megszűnt a hercegprímás örökös főispánsága, s helyére helytartóul Forgách Ágoston került, majd 1871-től valóságos főispánnak nevezték ki. A közigazgatás és a bíráskodás is szétvált, s a megyét a törvényhatósági bizottság, az alispán, a főjegyző és a főügyész irányította. Áz 1923-as kisebb módosításokat leszámítva ez maradt érvényben 1950-ig, a tanácsrendszer létrejöttéig. A legnagyobb változást a vármegye életében Trianon hozta, amelynek következményeként közel 25 községét csatolták Csehszlovákiához. 1923-ban Komárom-Esztergom vármegyét közigazgatásilag egyesítették Esztergom székhellyel. A végső tragédiája az lett Esztergomnak, amikor megszűnt megyeszékhely lenni és a hivatal 1950-52 között Tatabányára költözött. Esztergom királyi város hasonlóképp a sorvadás állapotába jutott. Áz ún. községi törvények (XX. tc.) értelmében 1876-ban - királyi városi címét megtartva - megszűnt törvényhatósági joga és rendezett tanácsú város lett. Ezt azzal indokolták, hogy lélekszáma nem érte el a 15 ezer főt, s gazdasági ereje sem volt megfelelő. Hiába hivatkozott a város évtizedeken keresztül ősi múltjára, jogaira, az érseki székhelyre, hiába egyesült immár önkéntesen - a négy testvérváros 1895-ben és érte el lélekszáma 18 ezer főt, törvényhatósági jogát mégsem kapta vissza. A községek első csoportjába „lefokozva" - élén a városi tanáccsal, a polgármesterrel - a vármegye fennhatósága alá került. Csupán 1929-ben kapott megyei városi elnevezést. Ekkor a városi tanácsot a polgármesteri hivatal váltotta fel. A szocialista korban a „klerikális" megbélyegzés csak tetézte a bajokat: 1950 után a járási székhely rangját is Dorognak adták, Esztergom pedig örülhetett, hogy ősi nevét nem változtatták Dózsafalvára. Dr. Pifkó Péter Szobrot javasolnék, nagyot és hatalmasat, mely évezredek behatásával dacolna, avagy panfcheont egyedül és kizárólag Kossuth dicsőségének szentelve. Ám ha határt szab is hazafias felbuzdulásunknak a szegénységünk, Esztergom polgárságának tiszta hazafisága és hilás kegyelete nem lett fölülmúlva és nem leszen fölülmúlva soha! Mélyen tisztelt polgártársaimnak ezeti általánosan tudott és elismert érzelmeire hivatkozom, midőn- azon tiszteletteljes iuditványnyal járulok a tek. díszközgyűlés eló : Méltóztassék, elhatározni, hogy Esztergom szab. kir. város legjelentékenyebb és legforgalmasabb utcája, a Buda-utca hallhatatlan hazánk fia örök emlékére, örök időkig „Kossuth Lajos" utcának neveztessék. Az indítvány lelkes elfogadása után, polgármesterünk bezárta az ülést.
