Esztergom és Vidéke, 2002
2002-07-04 / 26-27. szám
8 200 Esztergom és Vidéke 2002. július 18. Avatásán kalappal itták a bort fV Történetünk 1860 áprilisában, húsvét második napján kezdődik, amikor a döblingi elmegyógyintézetben eldördült egy azóta is sokat vitatott lövés. Éppen akkor, amikor a magyarság számára '48 után ismét felcsillant a remény. Mert nézzük csak, mi is zajlott akkor körülöttünk? Közép-Európában az olasz-francia csapatok - soraikban a magyar szabadsághős, de akkor már olasz altábornagy, s Garibaldi vezérkari főnöke, Türr István - a Garda-tó közelében súlyos csapást mérnek az osztrákokra. Poroszország szintén leszámolni készül délkeleti szomszédjával. A másik zsandár, Oroszország, a Krímben elszenvedett vereség és a belső lázongások terhét cipeli, nem tud segíteni az osztrákoknak. Elég oka van hát a császárnak, hogy a magyarokkal keresse a megbékélést és visszavonja a nyílt paranccsal, vagy ahogy akkoriba mondták, a pátenssel való kormányzást. Az se mellékes ebben, hogy az osztrákoknak egyre nagyobb szükségük van a magyar búzára, a szarvasmarhára, s persze, a magyar katonára. A döblingi pisztolylövés híre aránylag hamar eljut Szatmár megyébe is. Az emlékezet számon tartja, hogy a hazafias érzelmű urak és polgárok - a Legnagyobb Magyar emlékét megőrzendő - mindjárt utcát, intézményt akarnak elnevezni gróf Széchenyi Istvánról. Mi több, felvetődik egy emlékmű felállításának a gondolata is. Ám a forradalom véres leverése kiváltotta félsz még ott lappang a fejekben, hisz alig egy évtized telt el. A tavasz viszont növelte a reményt, olyannyira, hogy 1861 nyarán már a szépjövő-várás Jegyében" ültek össze a megye vezető urai az avasi (A Partiumban Szatmárnémeti és Máramarossziget közötti terület egy nagy részét nevezik így) Bikszád-fürdőn. A kiegyezéssel kapcsolatos témák mellett Széchenyi neve is többször szóba jön. Elhatározzák: mindenképpen állítanak neki valamilyen emléket, Szatmáron azonban még nem mernek. Valaki megpillantja a szemközti dombon fehérlő kőszegremetei templomtornyot és így szól: „Jó magyarok élnek ott, Isten bizony, jártam köztük!" A következő vasárnap többszörösére duzzad a kis falu lakossága, sokan eljönnek a szomszédos román településekről is. Ünnepi istentiszteletet tartanak Széchenyi emlékére, a vendégek nagy része nem fér a templomba, előtte hallgatja, énekli a zsoltárokat. A felemelő prédikáció után egy itt rekedt kuruc-kapitány sarja, Bodoki Henter Ferenc lép a gyülekezet elé: SZÉCHENYI BÉCSBEN Bécs Döbling nevű kerületében a nagycenki Széchenyi kör avatta fel gróf Széchenyi István mellszobrát a legnagyobb magyar halálának 130. évfordulója alkalmából. - Nemes nagyurak és kőszegremetei atyámfiai! Ne teljen el ez (a nap) nyomtalanul, ezért javasolnám, menjünk most mi mindnyájan a temetőbe, emeljünk ott egy halmot és nevezzük el Széchenyi-dombnak, hadd tudja meg az utókor ezen ünnep jelentőségét! A hatás a vártnál is nagyobb, nyomban ásóra-kapára kapott a férfinép, s nem sokra már állt is Széchenyi dombja. A derék kurátor körülnézett, s úgy tetszett neki, mintha az avasi bérc lemosolyogná a szegény halmot. Ekkor Henter Ferenc újfent megszólalt: - Atyámfiai, nemes nagy urak! Isten műve mellett mily hitvány az ember alkotása. Mi ez a dombocska? Zápor elmossa, fagy szétmállasztja, szél elhordja! Volt és nincs. Dicső nagyoknak, dicső emléket! Kőoszlopot hát gróf Széchenyi Istvánnak, a nagyok közt a legnagyobb magyarnak! Aztán a nagy éljenzés közepette levette kalapját és maga tette bele az első aranyforintot. Sokan követték a székely származású (miként erre a Bodoki előnév is utal) kurátor példáját. Ott a helyszínen kétszáz forint gyűlt össze, a vendégek mindjárt lementek a parókiára, hogy a további teendőket megbeszéljék. Példás összefogással és igyekezettel dolgoztak: alig egy hónap múlva már állt a hat méter magas kőobeliszk Remete fölött, a Domokos dombon. Állítói nem tudták, hogy Erdély első, s a történelmi Magyarország második Széchenyi emlékoszlopát emelték. Hatalmas kőtömbjeit négyökrös szekerek szállították fel a Hajnal utcán. Piros márványtábláját Vécsey báró tétette, ő adott hízott ökröt az ünnepi lakomához, amire az avasi románokat is meghívták. Nekik Erdős László görög katolikus pap, a magyaroknak pedig Melegh Dániel avasújvárosi esperes tartott ünnepi igehirdetést. A nyárson sült ökörpecsenyéből mindenkinek jutott, s Mándy Bertalan szinérváraljai birtokos boradománya meg annyira bőséges volt, hogy a derék avasi román vendégek végül már a kalapjukból itták - miként ezt sok apró részlettel együtt Kovácsné Perecz Ilona tiszteletes asszony, a remeteiek költő-papnéja feljegyezte az utókornak. A cigánybanda a Rákóczi-indulót húzta, és az est beálltával az Avast koszorúzó hegyek legmagasabb pontján, a Mike-csúcson kigyúlt a máglya. Nagy erdőségük volt ott a remeteieknek, s az eseményre rengeteg fát kivágtak. Olyannyit, hogy a máglya fénye napokig világította az Avast. A Széchenyi-emlékoszlop ma is ott strázsál a Domokos-dombon. Mint a 87 esztendős Cseh Lajos bácsi mondta: őrzi a remeteiek magyarságát minden vésztől! Nem egyszer inkább maga az emlékmű volt nagyobb veszélyben. Csak pár kilométer innen az északnak vezető hadak útja (fel Márama- rosnak, onnan Galíciának), amelyen a történelem folyamán besenyők, kunok, magyarok, törökök, tatárok, csehek, osztrákok, oroszok, románok vonultak. Mindössze napi járás ide a Vereckei-szoros. Hogy mennyi vér folyt, hány lövedék csapódott be vagy robbant csak azon a földdarabon, amelyet a neves emlékmű talapzatára állva befoghat a tekintet, könnyű elképzelni! Mégis, vagy ennek ellenére, a remetei Széchenyi-oszlop ma is úgy áll, mint felavatása esztendejében. Csak márványtáblája cserélődött. Nem a vonuló hadak vagy bombarepeszek, hanem térségünk betegsége, a nemzeti türelmetlenség okán. 1938-ban le akarták dönteni az oszlopot magát. Több szemtanúja is volt az eseménynek. A krónikás az akkor kamasz, ma már nyugdíjas Dohi Károly („Sofőr" Károly) elbeszélését tartja hitelesebbnek, mindjárt kiderül, miért. - Nagyon háborús szaga volt már akkor a levegőnek, itt az északi végeken is megkezdődött a készülődés. Több századnyi katonaság szállta meg Kőszegremetét. Besztercéről jöttek, a l-es számú hegyivadász ezredtől vezetőjük Grácescu kapitány volt. Két szárnysegédje közül az egyiket Schmidtnek, a másikat pedig Csillagnak hívták, egy német és egy magyar. Ezzel a Csillaggal még az ötvenes években is találkozott szegény megboldogult apám, ha jól emlékszem, a dési állomáson futottunk össze. Nevüket azért jegyeztem meg ilyen jól, mert nálunk, a mi csűrünkben tanyáztak. A kapitány úr vagy három éjjel bent aludt a házban, de aztán kiment a többiekhez. Nem hiszem, hogy azért, mert félt volna egy magyar gazda házában éjszakázni, inkább, hogy jelenléte fegyelmezze a legénységet, nehogy elszökjenek, mert mind gyakrabban beszélték, hogy ilyen meg olyan változások lesznek, átszabják a határokat, meg minden... A hegyivadászok lényegében csak éjszaka tartózkodtak Remetén, reggel alig virradt, faltak valamit, felültek mokány lovaikra, a szekerekre és kimentek Lekencére, az országhatárhoz. Nem volt szabad elmondaniuk, de az egyik este, hogy beboroztak nálunk, kikotyogták: hadiutat építenek a hegyekben... Egyszer aztán mind idegesebbek lettek a mi derék katonáink, aminek okát csak később tudtuk meg. Már nem mentek ki Lekencére, csak a faluban és a környéken lötyögtek. Én akkor 11 éves voltam, s a többi fiúval együtt, amikor csak lehetett, a nyomukban lődörögtem. Ott voltam akkor is, amikor köteleket hozattak, ráakasztottak három pár lovat és le akarták r dönteni a Széchenyi-oszlopot. Am az minden kísérletnek ellenállt, hiába kínozták, verték a lovakat. Mintha a föld mélyéig gyökeret eresztett volna, vagy mintha az egész falu tartaná. Dühös volt Grácescu kapitány, majd megpukkadt mérgében. Tehetetlenségében vett egy nagy kalapácsot és jól odasózott a márványtáblának, majd addig püfölte, amíg leverte. Néhány nap múlva új táblát hozatott, mely azt adta hírül, hogy itt járt a besztercei 7-es hegyivadász ezred. Ám a zivataros időben három évig sem hirdette *az új tábla Grácescu kapitány nem éppen tiszthez méltó tettét, mert 1940 őszén itt is változott a világ, és békésebb emberek jelentek meg az obeliszknél. Új táblát hoztak, a következő szöveggel: „Gróf Széchenyi István emlékére újra tette Kőszegremete református magyarsága ". A második világháború nyom• , mt A talanul vonult el fölötte, majd ismét a békeévekben került veszélybe, Ceausescu beolvasztási politikája okán. Tóth Miklós tanító mesélte: pár éve csapat idegen férfi jelent meg a szobor körül. Mivel közelben lakik, odahívták és faggatták: miféle népnyúzó és románellenes gróf volt ez a Secheni ? Minden bizonnyal valamilyen főbenjáró bűnt követett el, ha így, egy kicsiny faluban dugták el az emlékművét! mondták, miközben fényképeztek, helyszíneltek. Miklós hazaszaladt és hozott egy könyvet, melyben Széchenyi lovakról és gőzhajókról írt. Áztán mutatta fiúknak a benne lévő képeket: milyen bolondja volt a gróf a lovaknak! Nem tudni, ez hatott, vagy a közelgő vég szele csapta meg a szekusokat, s mással kellett foglalkozniuk, tény: a buldózer nem jelent meg a remetei határban. ...1988 nyarának egyik hűvös estéjén rövidnadrágos férfi jelent meg szatmári lakásomon. Szinte lábujjhegyen osont fel a IV. emeletre, s miután megkérdezte, hogy jó helyen jár-e, zajtalanul tette be az ajtót maga után. Filetóth István nyíregyházi számtantanár, a Széchenyi Kör tagja, Széchenyi születésének közelgő 200. (1991-es) évfordulójára készülődve jött megnézi a remetei emlékművet, s lejegyezni a vele kapcsolatos emlékeket. A szekuritáté kitüntető figyelmét elkerülendő, egy csapat diákot hozott „biciklis" kirándulásra. Ezért volt ő is rövidnadrágban. így szaladt fel hozzánk, a szürkület leple alatt, miközben diákjai a strandon sátoroztak. Másnap kimentünk Kőszegremetére. A tanár úr fényképezett, jegyzetelt. Amúgy tolvajnyelven, matematikus módra, hogy a szekus határőrök-vámosok ne tudjanak belekötni, ha megtalálják a jegyzeteit. Vala»• 0*0! JNitftft -v hogy így: „...ha a Domokos-domb kerülete 1861 méter (akkor állították az oszlopot!), akkor 1938 méter mérőszalagból a felesleg a domb kerületének hány százalékát fedi le..." Természetesen, számtanpéldákat is oldottak meg a strandon diákjai. Az előhívott fényképeket aztán Bukarestben tettem föl nekik Nyíregyházára. Megtévesztésül srácok ülték körül az oszlopot, s a fénykép hátára ilyeneket írtam: igaz, milyen jópofa Laci és Nelu, s milyen hercig Lena és Eme?... Két hét múlva jött a visszajelzés: a fénykép célbaért. Filetóth István és „széchenyis" csapata - Tóth Laci angoltanár, dr. Bacskay Éva iskolaigazgató, Pázmándi Katalin tanárnő és a többiek - azóta is „hazajárnak" Kőszegremetére. Soha nem felejtenek koszorút, virágcsokrot tenni az emlékoszlophoz. Tudva tudják, Széchenyinek is köze van ahhoz, hogy a magyarság egyik északi őrhelye napjainkig megmaradt itt! Ui: Mikor a román parlamentben, 1991 őszén a HarKov jelentés (a Hargita és Kovászna megyéből „elüldözött románok" csinált sérelme) ürügyén a „fajtiszta" honatyák habzó szájjal átkozták a magyarokat, a kőszegremetei Széchenyi-oszlopnál az avasi románokkal együtt ünnepeltük a nagy reformer születésének 200. évfordulóját. Tőkés püspök két nyelven hirdette az igét, s az ünnepi vacsorán a román rendőrök sort álltak nála, hogy dedikáljon nekik a találkozó emléklapján. Később eljött dr. Szentkuty Károly, a Széchenyi Kör elnöke is, és ellátogattak hozzánk a Tolna megyei Nagymányok széchenyisei. Péchy Mária budapesti tanárnő, az ifjúsági szárny vezetője pedig évente elzarándokol ide egy csapat diákkal. Másokat is várunk! Sike Lajos (Szatmárnémeti)