Esztergom és Vidéke, 2002

2002-06-20 / 24-25. szám

4 Esztergom és Vidéke 2002. március 20. / * Az egyetlen magyar HOPARDUC a világ tetején! - Gondolatok Erőss Zsolt és te ljesítmé ny e okán ­„Kell nekem az Everest, mert hegymászó vagyok és mert minden csúcs kell nekem, amelyik csak megtetszik!" A 2002-es Magyar Mount Everest Expedíció tagjai, balról jobbra: Várkonyi László, Erőss Zsolt, Ács Zoltán, Mécs László, Mezey László így történt. „ Erőss Zsolt, a Mount Everest Expedíció 2002 csapatának egyik legtapasz­taltabb mászója május 25-én délelőtt fél 11-kor feljutott a világ legmagasabb pontjára! Mászótársa, Várkonyi László körülbelül 8750 méterig, a Déli csúcsig ért el oxigén palack nélkül, míg Erőss a fő csúcsra oxigén palackkal mászott. Az oxigén használatát az indokolta, hogy Erőss a másfél héttel ko­rábbi sikertelen kíséret után - amikor oxigén palack nélkül 8700 méterig ju­tott - az alaptáborban nem volt képes oly mértékig regenerálódni, hogy na­gyobb kockázat nélkül vállalhatta volna a csúcskísérletet. A Déli csúcs meg­mászása egyébként, amely magaslatig Várkonyi felért oxigén palack nélkül, szakmai megítélés szerint szinte azonos értékű a fő csúcs megmászásával. Május 11-én a magyar csapat két völgyben pihenő tagja, Ács és Mezey is visszaérkeztek az alaptáborba. Á mászok egyeztetve a terveket, 13-án indulnak az első csúcstámadási kí­sérletükre. Ha az idő kitart, akkor négy nap múlva, tehát 16-án léphet­nek a legmagasabb pontra - gondol­ták. Ha az első kísérletet meghiúsít­ja az időjárás, a hónap végéig van még lehetőségük próbálkozni. Az alaptábort június 3-án kezdik majd bontani, hiszen utána már a mon­szun havazásai veszik át az irányító szerepet a régióban. A magyar csapat május 13-án el­indult az alaptáborból, hogy felérjen a csúcsra. Május 16-án már a közelé­ben tartózkodtak, és csúcstámadás­ra készültek fel - a mászáshoz nem használnak oxigén palackot - ter­vezték el. Május 15-én délután négyen (Várkonyi László ugyanis torokgyul­ladás miatt visszafordult az alaptá­borba) felértek a Déli nyeregbe, ahol hűlt helyét találták az Erőss Zsolt ál­tal előzőleg fölvitt sátornak. De nemcsak a sátor tűnt el, hanem ben­ne egy vízmelegítésre alkalmas lá­bos, az étel, és az italpor is. Május 15-én este tehát csak üres tea volt a vacsorájuk, ami nyilvánvalóan nem a legmegfelelőbb táplálék egy hosszú, megerőltető mászás után. Á nyeregben eldőlt, hogy másnap, 16-án csak hárman vágnak neki a csúcsnak, mert Mezey Lászlót has­menés kínozta, amitől már a nyereg­be is meglehetősen gyenge állapot­ban érkezett fel. Aznapi élelem híján és kevés folyadékkal elindultak a csúcsra. Május 16-án 23 órakor Ács Zol­tán, éjjel 1-kor Erőss Zsolt, 4:30-kor pedig Mécs László elkezdte a má­szást. A nyeregben a többiekre váró Mezey először Mécs Lászlót látta visszatérni, ő 8350 méterről fordult vissza. Erőss Zsolt 16 óra körül érke­zett, ő 8700 méterig jutott, és sötéte­dés előtt megérkezett Ács Zoltán is, őt a visszafelé megtett utolsó né­hány száz méteren már két sherpa segítette, mert súlyos légzési nehéz­ségei voltak és így alig tudott menni. Amikor visszafordult 8600 méterről, még semmilyen jele nem volt a baj­nak, ő is csak azért jött vissza, mert az étel és ital hiánya miatt nem érez­te magát elég erősnek ahhoz, hogy a csúcsról biztonságban vissza is tud­jon térni. A 17-ei éjszakán a legyengült Mezey és a mászástól végletesen el­csigázott Erőss ápolták az életveszé­lyes állapotban lévő Ács Zoltánt. Hajnalban Erőss és Mezey elindul­tak segítségért. Himalayan Guides csapatának egyik tagja, Miké Morris tudomására jutott, hogy Ácsnak két erős sherpára és oxigénre van szük­sége ahhoz, hogy leereszkedjen ala­csonyabb területre. Úgy tűnt, min­den rendben lesz, kora délután azonban kiderült, hogy a sherpák helyett Morris egyedül mentette Ácsot, viszont a beteg állapotának stabilizáslásához újabb oxigénre lett szükség. Egy sherpa is elindult Ácsékhoz egy palackkal, így estére elérték a hármas tábort, ahol Ács újabb gyógyszer- és oxigénadaghoz juthatott. Május 18-án a kettes és a hármas tábor között újabb segítség érkezett Jeffry Stanford brit mászó szemé­lyében. Ács délutánra szerencsésen megérkezett a kettes táborba és et­től kezdve már Várkonyi viselte a gondját. Az életveszélyes állapot el­múlt, de a folyadék és az élelmiszer­pótlás továbbra is komoly feladatot jelentett, különösen azért, mert másnap át kellett kelni a jégesésen is, hogy eljussanak az alaptáborba. Május 19-én Erőss és Mécs a jégesés tetejéig kapaszkodott és egyesült erővel kísérték le társukat az alaptá­borig. Mezey nem tudott részt venni a közvetlen mentésben, mert csúcs­támadás közben a szeme erősen be­vérzett, így ő az alaptáborból nem indulhatott vissza. A sikertelen kísérlet után, Mezey és Ács kiesésével megfogyatkozott csapat úgy döntött, hogy még egy csúcskísérletet tesz a rossz idő beáll­ta előtt. A pihent és tapasztalt Várkonyi, valamint az egyelőre fá­radt, de motivált Mécs és Erőss nem adták fel a küzdelmet. (Megjegyez­zük, hogy a tavaszi szezonban a Déli oldalon senkinek sem sikerült olyan magasságokat elérni oxigén nélkül, mint a magyar mászóknak.) Az alaptábor egyébként szép las­san kiürült, már csak három társa­ság próbálkozott elérni az Everest csúcsát a még rendelkezésre álló jó időben. A magyarokon kívül ott volt a National Geographic csapata, amely egész idő alatt filmet forgatott a tábor életéről, így gyűjtve anyagot a csúcs meghódításának 50. évfordu­lójára, amely jövő évben lesz esedé­kes. Velük indult el Mécs László is, aki úgy döntött, hogy lekíséri a hosszú gyalogúton társait. * Az alaptáborban maradt Erőss Zsolt és Várkonyi László, akik úgy gondolták: még egyszer megpróbál­ják... Mount Everest, Chomolungma, Sagarmatha - ezek a nevek ugyan­azon hatalmas hegyóriást, a Himalá­ját és Földünk legmagasabb pontját, egyben minden hegymászó álmát je­lentik! Edmund Hillary és Tenzig Norgay neve is ismerősen cseng mindannyiunknak, hisz ők voltak a világon az elsők, akik 1953. má­jus 29-én feljutottak a Mount Eve­rest csúcsára. 2002. május 25-én délelőtt fél 11-kor megvalósult ez a magyar hegymászók által is régóta dédel­getett álom: egy 34 éves csíkszere­dai születésű férfi, Erőss Zsolt, ki­tűzte a magyar zászlót 8850 méte­ren, a csúcson! Csodálatos nap volt ez, és marad mindörökre, mind­annyiunk és a magyar hegymá­szó-történelem számára! Jómagam is hegymászó - és er­délyi születésű - lévén, kezdetek­től fogva kötődöm névrokonom­hoz, mi több: csodálom Zsolt telje­sítményeit. Pedig tudom, ő is hús-vér ember, akinek vannak ér­zései, fájdalmai, félelmei épp úgy mint bármelyikünknek, de mégis azt hiszem: akaratereje és rendkí­vüli állóképessége miatt ő mégis más, mint mi, a többiek! Számomra még elérhetetlen magasságokban járja a hegyeket, ahol csak a legjobbak, a legráter­mettebbek taposhatják a havat. Eleddig nem találkoztam vele, mégis szinte mindent tudtam róla, és titkon mindig arra vágytam, hogy kezet szorítsunk, elkísérhes­sem valamelyik túrájára és egy­szer a barátja, lehessek! Az én álmom teljesült: találkoz­tunk, kezet fogtunk, beszélgettem vele és azóta ... mégjobban tiszte­lem! „1968-ban egyenesen beleszület­tem a csíkszeredai hegyek közé, nem is lehetett kétséges, hogy hegy­mászó lesz belőlem!" - mondotta volt. 13 éves kora óta mászik, kez­detben a Békás-szoros lélegzetel­állító sziklafalait ostromolta, ké­sőbb részt vett új sziklamászóutak kiépítésében a Békásban és az Enyedi szorosban. 1988-ban a magyar hegymászó­közösség egy új és nagyon ígéretes fiatal tehetséggel lett gazdagabb: Zsolt elköltözött a Csíki hegyek közül, hogy álmait megvalósíthas­sa, de - mint minden erdélyi - erős szálakkal kötődik ma is szülőföld­jéhez, ezért feltöltődni, új erőre kapni vissza-visszatér gyermekko­ra és mászásai színhelyére. Magyarország - mint mondja ­megnyitotta számára a vízszintes és a függőleges határokat, és ő be­léphetett a magashegyek birodal­mába, ahol igazi és jelenleg egyet­len magyar hópárdúcként hódít­hatja és hódítja is szépen sorba a kiszemelt csúcsokat. Közbevetésként: aki a „hópár­duc" elnevezést szeretné kiérde­melni, nem kevesebbet kell ten­nie, mint feljutni a volt Szovjet­unió öt legmagasabb hegycsúcs­ára. Ez rajta kívül eddig egyetlen magyar hegymászónak sem sike­rült. Neki azért, mert nagyon akarta, bár néha keservesen meg is szenvedett érte... A Tien-Shan-beli Han Tengri (6995 m) és a Győzelem, vagy Po­beda csúcs (7439 m) 1991-ben adta meg magát, majd következett a Pamír három hétezrese: a Lenin (7134 m), a Korzsenyevszkaja (7105 m), és végül a Kommuniz­mus csúcs (7495m). Sokszor eltűnődtem azon, va­jon mi hajt minket az ilyen égbe­szökő hegyekre, ahol az oxigén már csak fele-harmada a tenger­szintihez képest, ahol akárhogyan veszed a levegőt, úgy érzed, soha nem telik meg a tüdőd ezzel a fé­mes ízű micsodával. Sokan meg is kérdezték tőlem a Mont Blanc megmászása után: miért teszem, de igazi, és számukra érthető vá­laszt sosem tudtam adni. Egyszer csak meglátom a hegyet és valami belső, akár ösztönös kényszer is le­hetne, azt súgja nekem: - Menj oda és mászd meg! És akkor már nincs visszaút, hisz ha nem tehetem azt, amit a világon a legjobban szere­tek, hogyan lehetnék igazán boldog ember?! Most beszélgetek Zsolttal és közben egy dolog foglalkoztat iga­zán: szeretném megkérdezni tőle: őt mi hajtja, mi az, ami a hegyhez, a hegyre húzza? De hamar lete­szek róla, hisz én is annyiszor átél­tem már ezt, mégsem tudnám sza­vakba önteni. Valószínű, a mi­ért-re neki sincs válasza. Csak érezni és átélni lehet, megmagya­rázni soha. így nyugtatom saját kí­váncsiságomat: maradjon ez az ő és a mi titkunk! Legyünk büszkék rá és figyel­jük: hol bukkan fel legközelebb párduc módjára fennséges és tisz­teletre méltó hegyei között, tud­ván most már azt is: a "hópárduc" nem mást takar, mint nemzetünk egy tagját, aki történetesen szé­kely-magyarnak született. S mint ilyen: szabadságra, mint egykoron minden őse a csíki hegyek között! * „Lehet, hogy majd jó öreg ko­romban csak az én szép hegyeimről mesélek majd unokáimnak ? Ne­kem szükségem van rájuk, nem hétköznapi érzéseim támadnak ott fent!". * Büszke vagyok rád Zsolt, nem csak azért mert földim vagy, ha­nem legfőképpen mert te - Te vagy! Bencze Zsolt Két erdélyi születésű hegymászó: Erőss Zsolt és munkatársunk, Bencze Zsolt, akiket nem csak a Békás-szoros sziklafala, hanem más-más csa­pattal bár, de a Mont Blanc megmászásának élménye is összeköt. u J* üu i ^ a n J^eto

Next

/
Thumbnails
Contents