Esztergom és Vidéke, 2002
2002-04-25 / 16. szám
12 Esztergom és Vidéke 2002. március 15. Egy sírfelirat nyo máb an BEAUJEUI RICHÁRD SÍRFELIRATA E kemény kő alatt van nyughelye Egy lovagnak, aki szerette az igazságot: Richárd de Beaujeu en Beauplois Aki a franciák nemes véréből származott. Eletében sokat harcolt Urunk Jézus Krisztus nevében. Szerencsésnek érezte magát, hogy Magyarországot szolgálhatta Szép zászlajának címere alatt, Amely oroszlánját ábrázolta. A nemes királytól szerezte e kitüntetését. Imádkozzunk, hogy lelke nyugodjék felesége mellett, akit Bascai Szabinának hívtak. Édes Jézus, te adj nekik nyugodalmat! Testüket őrizze a Boldogasszony esztergomi házában. Az 1210-ik esztendőben. Jó Isten, nyisd meg nekik a mennyországot. Közel harmadfél évszázada nagyszombati közvetítéssel egy Bécsben fogalmazott kérelmet kézbesítettek Széless György, az esztergomi Várhegyen viszonylagos épségben omladozó Bakócz-kápolna „őrtálló javadalmasa" remetelakának deszkákból tákolt asztalára. Az „ügyiratot" XIII. Kelemen pápa külön gráciájából 1758 óta „apostoli király", Mária Terézia nevében főkancellárja, gróf erdődi Pálffy Miklós írta alá, így gyors válasz nélkül aligha maradhatott. A Burgban reménykedtek: a rommá lett színhelyen a térben és időben egyaránt messziről indított kérdéscsokor régmúltba mélyedő talánya, akár megoldása feltárható. A családtörténeti érdeklődésre a bécsi levéltár fogyatékos iratanyaga választ aligha adhatott. A szolgálatkész főkancellár így elsősorban az akkor Nagyszombatban működő Esztergomi Érseki Főkáptalan hivatalnokainak tájékozottságában bizakodott. Személyes címre nem küldhette levelét, hiszen gróf Csáky Miklós hercegprímás halála óta (1757. május 31.) a főpásztori szék üresen áll, „a prímás jogkörét" ez a hivatal látja el, a világiakat a kancellária irányítása alatt. A magyar katolikus egyház teljes jogú vezetését gróf Barkóczy Ferenc egri püspök csupán 1761-ben vehette át. 1693 óta a királyi helyőrség állomásozik a Várhegy romjai között, az egyház egyedüli képviselője itt a „javadalmas", aki a Bakócz-kápolna megtöretett oltára mellől látja el szolgálatát. Egyben „tevékeny mindentudó" a történelmi múlt omladékainak históriája és jelenkora körül. Beszámolója részletező alapossággal jegyzi a meredek várfalak ölelésében megbúvó emlékek elmúlt fényeit, méginkább a kietlen kisvilág jelenének fénytelen köznapjait. Elsősorban azt, hogy a 12. század végén újra pompára emelt, majd három évszázadon át folyamatosan bővülő főszékesegyházi épületegyüttes a sorozatos ostromok és a változatos idejű megszállások folyamataiban 1750-re milyen állapotra ju-. tott. A „távoli érdeklődő" XV. Lajos király szolgálatában álló francia gróf, akinek a családi múlt iránti figyelme bármely diplomáciai érdekből válaszra érdemes. Ősének sorsáról bizonyára a familiáris krónikákból értesült. Azt, hogy mennyire tájékozott, bizonyítja levelének francia nyelvű záradéka: itt közli az általa fellelhetőnek remélt faragott sírtábla epitáfiumának pontos szövegét. Avval a további reménykedéssel talán, hogy akár síremlék templomát, akár a távoli ivadékokat felkeresheti. A „záradék" textusait Széless György feltehetően többszörös másolatban vehette át, a latin nyelvű főkancellári levél pontos idézése után kézirata lapjára ragasztja a franciául olvasható, eredetileg nyilván szintúgy latin nyelvű epitáfium versbe szedett sorait. Közlése arra is alkalmas lehet, hogy munkája hírét megbecsülhessük, egyben arra, hogy „a végleges tisztázat" gyertyafényes robotja hol tartott 1760 nyarán. A kéziratot végül gróf Barkóczy Ferenc hercegprímás ünnepi miséjén, a Bakócz- kápolnában nyújtotta át. Jó érzés, hogy gróf Pálffy Miklós főkancellár átiratát Széless művének (Az esztergomi Szent Adalbert székesegyház) facsimile kiadásából (1998), egyben friss fordításban idézhetem: „... Egy levél jött Apostoli Felségétől, amelyben egy francia, grófBeau egy francia nyelvű feliratot keres, amelynek eredetijét Franciaországból kaptam meg. De semmi ilyesmit nem találtam. 'Tisztelendő Esztergomi Székes főkáptalan, igen tisztelt Uraim! Beaujeu gróf úr, aki a francia király szolgálatában áll, kérő levelet intézett a császárnőhöz, amelyben előadta: éltal2-ik században valaki az ő nemzetségéből, akit Beaujeu Richárdnak hívtak, és Magyarországon igen kedvelt embere volt a királynak, akinek a király javakat adományozott, és rokoni szálakkal Magyarországhoz fűzött. A pátriárkái kereszttel ékeskedő zöld halmot ábrázoltatta címerében, és sokféle kitüntetésben részesült. Ez a Beaujeu Richárd Baskai Szabinát vette feleséül, majd itt Esztergomban is halt meg. Sírfelirata is volt, amelynek szövegét csatolom. Tudni szeretné Beaujeu gróf, hogy vannak-e hiteles okmányok a fent mondottakról és az illetőről, nemkülönben, hogy a mondott házasságból születtek-e gyermekek, és vajon leszármazottaik vannak-e? Milyen jogai voltak a Baskai családnak? Vizsgálják meg, hogy kifelé milyen bizonyító formában lehet ezeket közölni. Ezt a levelet Uraságaitoktól hivatalos formában kérem, amennyiben Esztergomban ez a sírfelirat még megvolna, vagy ha a levéltárban az előbbiekre vonatkozólag valamit fel lehet kutatni. Fia találnak valamit, szíveskedjenek ezt velem hivatalos formában tudatni. Egyebekben vagyok mély tisztelettel. Uraságaitok levelét készséges hálával várom. Pálfy Miklós gróf. Bécs, 1760 május 16-án.' /Kívül:/ A Tisztelendő Esztergomi Érseki Főkáptalannak, Nagyszombatban. Mély tisztelettel. f Úgy tűnik, az 1543-ban, Várday Pál érseksége idejében Nagyszombatba költöztetett esztergomi egyházi levéltár Beaujeu gróf kérdéseire válasszal szolgáló adatok irataival nem rendelkezett. így került „az ügyirat" Széless György elé abban a reményben, hogy legalább a sírtábla megtalálható. Az esztergomi Várhegy múltját, főképpen az 1750 körüli állapotát illetően „a javadalmas" kéziratát sokan és sokféle indítékokból forgathatták, hiszen egyetlen alapmű lett a különféle szándékú érdeklődés előtt. A főkáptalan hivatalnokai mégis csupán a történelmi végzetre utaló választ küldhettek a kancelláriára, akár „hivatalos formában" is. Később eltűntek a hegytetőről az omladékok is. Az elveszett sírtábla emlékét újra a III. Béla király emlékezete című dísz albumban (1900) Békefi Rémig idézte fel, értékes összefoglalást nyújtva a régmúlt kor szellemi- és jogéletéről, még „nemzetgazdaságáról" is. Bár „Beaujeu-i Richárd" egykori jelenlétének nyomait nem keresi, magyarra fordítja mégis az epitáfiumot, részleteiben ismerteti a főkancellár Szélesstől idézett levelét. így az 1848 decemberében Székesfehérváron feltárt királyi maradványok budavári elhelyezése ünnepének alkalmából megjelent emlékalbum tanulmánya tette szélesebb körben ismertté az Esztergomban megtelepedett francia lovag emlékét és sírfeliratát. „Itt nyugszik ezen kemény kő alatt egy lovag, aki szerette az egyenességet - magyarítja a latinból franciára váltott sorokat prózában Békefi Rémig -, Beaujeu-i Richárd Beauploisból, előkelő gall származású. Életében jó harczot harczolt Jézus Krisztus nevében. Mivel jól szolgálta Magyarországot, szép czimerű czímerpaizsot kapott ÍPair (?) le bouter (?) lés (?) son Lionl - (lesben álló főúr megsebzi az oroszlánját) - a nagylelkű királytól jutalmul. Imádkozzunk az ő és felesége lelki nyugalmáért, a fyit Bascay Szabinának hívnak. Édes Jézus légy irántuk kegyelmes! Testüket Szűz Mária befogadta házába Esztergomban az 1210-dik esztendőben. Jó Isten, nyisd meg nekik a mennyországot, a te paradicsomodat!" Az „eredetiben" ismeretlen egykori felirat történeti a adalékai azóta többeket sarkalltak „megoldásra", és mindannyian Imre király (1196-1204) a távoli Aragóniából 1198-1200 táján érkezett felesége, Konstancia hercegkisasszony (1180-1222) kíséretében szolgáló lovagnak vélték Richárd de Beaujeu-1. Tota udvarhölgy és testvérei, mellettük a nevezetes trubadúrok XPeire Vidal, Gaucelm Faidit) társának, akiknek sorsa ismeretes maradt. „... Konstanczia kíséretében volt egy nemes hölgy, Tota, 'a világ egyik legszebb leánya', s e tájt fordult meg Magyarországon 'és a jó Aimeric királynál jó fészket' talált Peire Vidal, e kiváló, de kalandos, sőt lehet mondani bolondnál bolondabb provencal troubadour, ki egy ideig II. Alfonz udvarában tartózkodott, a németeket különösen gyűlölte, őket gorombának, ha udvariasak, bosszantónak, nyelvüket kutyaugatásnak tartotta..." említi Pauler Gyula. A magyar-francia kapcsolatokról szóló könyvében (1946) Sőtér István „Franciás Esztergomról" ír, és ő is a Constance d'Aragon kíséretében érkezett Peire Vidalt ünnepli legelébb: Imrét, a 'jó magyar királyt' dicsőíti egyik itt szerzett verse s ez az emlék alig több valamivel annál a sírfeliratnál, amely az egyenes jellemű Richárd de Beaujeu de Beauplois lovagról szól. Felesége magyar nő, most Esztergom. földje öleli őket...". Sőtér szerint egy „... a XII. század vége felé /itt élt! Párizs nevű birtokosról és Hektor comesről /is/ tudunk, a Perjámos helynévben pedig nem nehéz felfedeznünk Priamost...". De nem említi pl. a Köbölkút melletti Párisi patakot és még néhány más Esztergom-környéki „franciás" földrajzi nevet a máig eleven emlékek között. Amennyiben a sírvers „bizonyítékaira" figyelünk, a leginkább szembetűnőek a helynevek, mondhatnánk, „a származás" adalékai. Burgundiában (Bourgogne), Dijon, Mácon és Besangon háromszögében két „Beaujeu" helységnév található az egykori Francé Comté nevű „királyi grófság" területén. Majd hasonlóképpen írva egy harmadik „a Beaujolais hegyének lábánál", Lyon fölött. Az előzők közelében Cluny és Citeaux, egykor ugyancsak nevezetes apátságok hegyvölgyei. Másfelől a francia történet nem kevés jeles emlékhelye. A „Beauplois" gyaníthatóan elvétett olvasat: vizsgáljuk meg Szélessnél a beragasztott kivágat „beaujeu" írásának j-betűjét, egyezik a „Beauplois" p-jével, a helynév így feltehetően „beaujolais". De ha bármely Beaujeu-ból indult is el Richárd lovag, mindenképpen francia királyi birtokról vagy „királyi grófságból" érkezett, így családja VII. Lajos, maga pedig II. Fülöp Ágost király környezetéből való, akár XV. Lajoséból a kései leszármazott. Ez okból valószínű, hogy Esztergomba VII. Lajos 28 esztendősen megözvegyült leányát, Capet Margitot kísérhette, aki korábban Henrik angol trónörökös felesége volt, özvegyen utóbb bátyja, II. Fülöp Ágost udvarában élt. 1186 nyarán pedig III. Béla magyar király felesége lett. 1185. augusztus 25-én fényes kísérettel indult el Párizsból a Duna felé. A esküvőt nyilván a teljes pompában fénylő Boldogasszony-székesegyházban tartották, a „franciás" Jób érsek állt a főoltár előtt. Az új királyné francia lovagjainak többsége 1186 őszén bizonyára hazatért. Akik maradtak - közöttük Richárd - királyi adományokban részesültek hűségükért a korszokás szerint. Beaujeu lovag ekkor kaphatta „a pátriárkái kereszttel ékeskedő zöld halmot ábrázoló" címerzászlaját, valószínűleg birtokot is. A legnagyobb megbecsülésben a Margit királyné mellett rendületlenül kitartó és talán a király környezetében tevékeny magyar feleséget választó „Beaujeu-i Richárd" részesülhetett, hiszen János érsektől Bascai Szabinával együtt a várhegyi székesegyházban kapott sírhelyet, Imre királytól az oroszlános címert és zászlót előbb. Úrnőjét királyi férje halála (1196. ápr. 23.) után is szolgálta hűségesen. Akkor is, amikor 1197 nyarán az idő előtt elhunyt VI. Henrik német-római császár Dél-Olaszországból hajón induló keresztes serege oltalmában a Szentföldre távozott. Az innen behajózó lovagokhoz az édesapja fogadalmát átvállaló András herceg nem, „...fényes kísérettel csak az özvegy királyné, Margit csatlakozott, a ki ép abban a tájban érkezett Acconba, mikor unokaöccse, Henrik jeruzsálemi király az ablakból kiesett és agyonütötte magát (1197. szept. 10.), és maga is nemsokára befejezte pályafutását..." - Pauler pontos beszámolója szerint. Hozzátehetjük: alig negyven évesen. A „fényes kíséret" magyar-francia lovagjai „Jézus Krisztus nevében" a seregbe sorolva vállalták a harcot, majd néhány hónap múltán áz életben maradtak többsége egy-egy hajóval hazájába tért. Valamely adriai kikötőben ismét lóra szállva a magyarokkal Richárd is elindult az esztergomi családi otthon felé. Hazaérkezve kaphatta második címerét. Majd egy röpke évtized után „Boldogasszony esztergomi házában" feleségével együtt találta végsőnek remélt nyughelyét. További sorsuk felett a végzet ítélkezett. A nyughely templomát majd ágyúk szaggatják rommá, a közös sírtábla talán a két évszázadon át folyamatos „erősítések" sorozatában összetörve a várfal golyótépte résébe került. Vagy teljesen szétroncsolva a bazilika-építés alapzatába utóbb. A csontok közös sírgödrökbe a „tereprendezés" ismétlődő alkalmaiban. Minderről „kifelé" az érdeklődő leszármazottat tájékoztatni akár még kínos is lehetett. Eltűnődöm, miként sikerült „kifelé és hivatalos formában" diplomáciai szintre emelni Széless „semmi ilyesmit nem találtam" mondatát, a levéltárak tehetetlenségét ugyanígy. „A sírkő, vagy a családra vonatkozó történeti adat ma sem ismert" - olvasom a javadalmas művének kiadásában Horváth István más emlékek körül bőséges jegyzetei között. Magam is csupán azt foglaltam össze, ami a levél és a sírvers adatkái nyomán feltételezhető. És bizony érdeklődve olvasnám a főkancellár „diplomáciai szintű" válaszát fogalmazványa Bécsben talán fellelhető -, a francia grófnak az apostoli királynő nevében miként és mit írhatott. Egyben szívesen ajánlom ismételt közlésre az epitáfium korszerűbb fordításának változatát (keretben, fent). Bodri Ferenc
