Esztergom és Vidéke, 2001

2001-12-20 / 50-52. szám

10 2001. október 18. MUNKÁCSY KALMAN (1866-1901) A család a következő gyászjelentést adta ki: Munkácsy Károly és neje, Deszáth Lajka mint szülők, fájdalomtól megtört szívvel tudatják, a maguk, valamint gyermekeik, Mária férjezett Büttner Róbertné, Sarolta férjezett Etter Gyuláné, ezek férjei, valamint unokáik Büttner Irma, Büttner Károly és az összes rokonság nevében, hogy felejthetetlen, forrón szeretett fiuk, Munkácsy Kálmán f hó 28-án reggel 2 és fél órakora halotti szentségekben részesülve, hosszas fájdalmas szenvedés után életének 36-ik évében az Úrban elhunyt. A drága halott hűlt teteme a kir. városi sírkert kápolnájában fog ravatalra helyeztetni és ugyanonnan e hó 29-én du. 4 órakor a róm. kath. szertartás szerint a sírkertben örök nyugalomra tétetni. Az engesztelő szent áldozat f. hó 30-án reggeli 9 órakor fog a belvárosi plébániatemplomban a Mindenhatónak bemutattatni. Esztergom, 1901. október 28-án. Legyen áldott emléke! Rövid volt az út a sírig, mint rövid volt a költő egész élete. A főút mellett ásták meg a sírját, susogó lombok és egymásra boruló fűzek között. (...) sőt kisebb színdarabokat is írt mint az önképzőkör legtehetségesebb tagja. A Pesti Hírlap kebelében érvényesült az irodalom és újságolvasó közönség előtt legelőször, s e lap szerkesztőségének lett beltagja. Azonban, mivel mindig külföldre vágyott ismeretszerzés végett, a lap előbb Párizsba küldötte ki az 1889-iki világkiállítás idejére levelezőül, majd hasonló megbízással Londonba és Amsterdamba ment. Külföldi missziói bevégzésével hazatért s a fővárosban a Pesti Hírlapnál, később a Hét s hosszú ideig a Budapesti Napló hasábjain gyönyörködtette hangulatos, vonzó tárcáival az olvasóközönséget. 1894-ben búcsúzott el a fővárostól, mely gyenge egészségi állapotára veszedelmessé kezdett válni, és orvosai tanácsára Olaszország búvös ege alatt keresett üdülést, s hosszabb ideig Gardone Riviérán tartózkodott; de beutazta Itália legnagyobb részét is. Az 1895-ik évben tért vissza Esztergomba, és itt lapunk szerkesztését vette át, mely idő óta ő adta meg értékét lapunknak, helyezvén azt eddigelé soha el nem ért irodalmi nívóra. Az ő finom, poétikus lelkének vezérlő ereje hatotta át e lap minden számának hasábjait, míg csak végleg ki nem ejtette kezéből a mindenható tollat... Dolgozott az utolsó estéig s az ő kedves lapjának szelleme, minden apró-cseprő gondja volt az ő vívódó lelkének utolsó fellobbanása is. Munkácsy Kálmán nincs többé! Mikor az ő olvasóközönsége, mellyel 6 év óta szellemi kapocs fűzte össze, e gyászhírt olvassa, visszadtuk hűlt tetemét az anyaföldnek, s ő, aki oly szépen leírta sokszor a halottak estéje kegyeletes ünnepét, a frissen hantolt sír fényes gyertyái alatt alussza örök álmát. O benne ez a lap szellemi vezérét, fáradhatlan, buzgó szerkesztőjét vesztette el, aki ennek színvonalát emelte s teljes odaadással szolgálta; de elvesztette nemcsak a sajtó, hanem a közügy, minden szép eszme, derék törekvés is önzetlen harcosát, akinek szelíd, fogékony lelkében minden jó ügy élénk visszhangra lelt s aki azért mindig kész volt küzdeni. Elete Munkácsy Kálmán író és hírlapíró született Esztergomban 1866. évi július hó 31-én, hol atyja a székesfőkáptalan főszámvevője volt ezidőben. Szülei maguk is ideális, minden szép és nemesért rajongó lelkületű emberek lévén, fiuknak már a családi élet vonzó légköre adta meg az irányt, melyen haláláig haladt. Középiskoláit a kalocsai kollégiumban kitűnő sikerrel végezvén, Esztergomban tette le a gimnáziumi érettségi vizsgát, azután a jogi pályára lépett s előbb mint jogszigorló a kultuszminisztériumban segédfogalmazóként szolgált, utóbb pedig a m.kir. vallás és közalapítványi uradalomban vállalt tisztviselői állást. Ideális, hangulatkereső és magasba törő ambíciója itt nem találván megfelelő működési teret, az írói pályára lépett, lévén ez iránt már zsenge korában hajlama, olyannyira, hogy még mint diák lapot szerkesztett, apróbb novellákkal lepte meg a tehetségét éber figyelemmel kísérő tanárokat, • Betegsége, halála (...) A betegség, mely körülbelül egy év óta mindig láthatóbban nyilvánult, július 17-én ágyba döntötte, ahonnan többé nem kelt fel. A tüdő-exsudat átütötte a mellburkot és emésztette a tüdőt. Műtétet is végeztek rajta, először dr. Mátray és dr. Berényi, másodszor dr. Berényi és dr. Gönczy orvosok. Dr. Diaballa egy harmadik operációt is javasolt, de a beteg gyöngesége miatt a többi orvosok nem mertek belemenni. Betegsége lefolyása igen fájdalmas volt, (...) A legutolsó hét aztán teljesen megbénította testi-lelki erejét, de még a lap volt mindig gondjainak tárgya. Reszketeg kézírással ennyit írt hétfőn e sorok írójához: „Gondjaidra bízom a lapot, én már letettem a tollat, valószínűleg örökre." Úgy is lőn. A következő hétfőn a múlandó testből elszállt a poétikus, finom lélek, megszűnt dobogni az őszintén érző, igaz, baráti, nemes szív s az új magyar irodalom ege egy aránylag rövid ideig ragyogó csillaggal, előttünk oly drága csillaggal lett szegényebb. • A fővárosi sajtó halottunkról Az „Otthon, írók és hírlapírók köré"nek Dohány-utcai palotáján gyászlobogó hirdeti az író-kartársak gyászát és a fővárosi lapok kivétel nélkül a legőszintébb fájdalommal emlékeznek meg Munkácsy haláláról. Az a rajongó szeretet, amellyel életében iránta viseltettek, melegen árad ki azon sorokból, melyeket irodalmi érdemei elismerésére és emlékére szentelnek. Némely lap tárcát is közöl becses irodalmi hagyatékából. A Pesti Napló és a Budapesti Napló hasábokat áldoz egykori munkatársának és e közlemények értékes írói egyéniségének leghűbb méltatásai (...). Az 1892-ik év december hónapjában belépett a Pesti Napló újjászervezett szerkesztőségébe, amely friss, modern szellemben kezdte meg a külső formára is megváltoztatott újság vezetését. Munkácsy Kálmán ennek a lapnak tárca-rovatában folytatja szépirodalmi működését s egyúttal becses újságíró munkásságot is végez a legnagyobb buzgósággal. Kisebb-nagyobb közleményei, társadalmi cikkei, amelyeknek minden sorát ízlés és művészi lelkiismeretesség jellemzi, nap nap után jelentek meg. (...) Történetei nagyobb részt kedvesen romantikusak, hangjuk csupa nemesség, sítlusuk választékos, hőseik és hősnőik érdekes világból valók. Nagy szeretettel különösen a vidéki társadalom életéből szövi meséit, megrakva azokat ezer meleg intimitással. S amennyi finomság és lágyság árad ki ezekből az élvezetes elbeszélésekből, olyan gyöngéd és szép lelkületű volt maga szerzőjük is egész életében. Gondolkozásra komoly, érzésre szinte légies. (... - Budapesti Napló) (...) Gyermekként szerettük, dédelgettük őt s fájó szívvel látjuk, hogy az éjszakai munkanem az ő szervezetének való; néha sápadtan ült köztünk a kávéházban, szelíd mosollyal szögezve szemét az ablakra, melyen már áttört a hajnal violaszínű derengése. Küldtük, de nem ment: félt az éjszakától és a magányosságtól. Végre egy őszi napon végképp eltűnt a szerkesztőségből és a kávéházból; a szülői hazavitték Esztergomba. Ott lapot szerkesztett, nyárspolgári életet élt, - öt év alatt, ha egyszer bejött Budapestre. Sokáig, nagyon sokáig nem láttuk, de végképp nem felejtettük el; éjjel, a szerkesztőségi órák után gyakran szóba került köztünk a csöndes fiú s mélabús mosolyára, gyermekes vonzódására szeretettel és gyöngédséggel gondoltunk. (...) Halhatatlan művek nem fogják megőrizni emlékét, de mi. akik korai kidűlését siratjuk, emlékezésünkkel gyakran föl fogjuk keresni az esztergomi sírhalmot, mely alatt szegény barátunk pihen. Egy bájos akkord tűnt el vele a mai magyareibeszélő irodalom szimfóniájából, egy akkord, mely sokáig a fülében fog csengeni azoknak, akik finom zöngését hallották. (Pesti Napló) A temetés (...) Komor, őszi a hangulat. A természet nehéz harcot vív a párától ködös atmoszférával, amely oly intenzíven jelképezi az elmúlást. Lassan, ünnepélyesen gyülekezik a gyásznép, (...) Mély sóhajok rezegnek a légen át és mire a pap és kísérete megérkezik, megtelik a kis kápolna előtti tér. Ott látni Esztergom város és megye crémjét, képviselve vannak a bencések, a katonai tisztikar. Elöl, az éppen kihozott koporsó körül gyülekezik az „Esztergom és Vidéke" szerkesztősége (...) Most a szebbnél-szebb koszorúkat helyezik el az érckoporsóra. (... Ezek) után a temetési szertartás vette kezdetét, amelyet dr. Fehér Gyula belvárosi plébános, udvari káplán végzett fényes segédlettel. A komor csendben, mély áhitat és tömjénfüst közepette szállt fel a mindenség felé a szíveket ríkató „Circum dederunt", melynek elhangzása után előállott dr. Földváry István városi főügyész és költői gyászbeszéddel elbúcsúztatta a halottat. (...) Megindult a menet. Elöl a jó Csenke, a költő mindenese, kinek utolsó perceiben is utasításokat adott a kéziratokról, kezében a megkoszorúzott kereszttel, amelyen pár betűvel volt jelezve egy lángész elröppenése, majd az ifjúság három kiküldöttje következett koszorújukat tartva, a tetemet azok a nyomdászok vitték, akik évek hosszú során segítői voltak a sajtó megteremtésének szolgálatában, a tetem körül két oldalt a szerkesztőség vitte a szomorúan lobogófáklyákat és pedig: dr. Hulényi Győző, B. Szabó Mihály, dr. Földváry István, dr. Prokopp Gyula, Niedermann József és Brenner Ferenc. Utánuk következett a gyászoló család, a megtört szülők és testvérekkel. A Dunától a Donig Egy háborús dal születése „A Tiszától a Donig ": ez volt a címe annak a - két végzős ferences gimnazista fotóiból összeállított - tárlatnak, amellyel a József Attila Altalános Iskola galériája idei kiállítás-sorozatát január 23-án megnyitotta. Valószínűleg nem véletlenül, hiszen ez az év a 60. azóta, hogy a hitleri célok az első magyar katonavonatokat is Kelet felé indították. Június 22-én a német hadsereg - hadüzenet nélkül megtámadta a Szovjetuniót, amellyel 24-én a magyar kormány megszakította a diplomáciai kapcsolatot; 26-án hadat üzent, 27-én pedig honvédségünk csapatai átlépték a szovjet határt. Szeptember 7-én Horthy - a miniszterelnök és a vezérkari főnök kíséretében - Hitler főhadiszállására utazott, ahol megállapodtak a frontra küldött magyar csapatok kiegészítéséről. Hatvan esztendeje, október 2-án megkezdődött a moszkvai csata. November 1 -jén, Mindenszentek ünnepén antifasiszta tüntetést tartottak a budapesti Kerepesi temetőben Kossuth Lajos és Táncsics Mihály sírjánál... A következő év elején megkezdődött a II. magyar hadsereg kiszállítása későbbi tragédiájának Don menti helyszíne - jeltelen sírjai - irányában. Lapunk 2001. június 1-jei számában tettük közzé Fiivesi József írását (Hol vannak a katonák?...), amelyben a II. világháború esztergomi hőseinek, áldozatainak méltó emlékművét hiányolva, a döntéshozók felelősségére, „súlyos mulasztására" hívta fel a figyelmet. A szerző-aki az akkori világégés poklát magais a fronton járta meg- 1919-ben Esztergomban született. Városzerte igen sokan ismerik, a legtöbben valószínűleg a sporthorgászat nemes szenvedélyének legjelesebb helyi terjesztőjeként. Hajdan egyik alapítója volt a Vasas, nem is olyan régen pedig a Bottyán Horgász Egyletnek; ez. utóbbinak máig tiszteletbeli elnöke. Sokoldalú személyisége több pályamódosítási kényszerhelyzetnek is képes volt megfelelni. A bencés gimnáziumban tett érettségi vizsgája után hamarosan be kellett vonulnia. Katonaideje alatt, a doni frontról szerencsésen hátországi szolgálatba kcrülvq, 1943-tól a kassai zenekonzervatóriumban folytatta tanulmányait. A háború után városunk három gimnáziumában is énektanárként működött. 1949-ig. Ezután Budapesten gcpcsz-clektrotechnikusi képesítést szerzett. Leghosszabb ideig a SZIM Esztergomi Marógépgyárában, majd a megyei tervezőirodában dolgozott: az előbbi vállalatnál osztályvezetői tisztségig vitte, az. utóbbinak műszaki titkára volt nyugdíjba vonulásáig. 1982-ig. Két fontos helyi beruházásban volt igen jelentős része: ő vezette a távhőhálózat kiépítésének műszaki felügyeletét; a búbánatvölgyi három halastó létesítésének pedig kezdeményezője és a legtudatosabb, legkitartóbb szorgalmazója volt. N.T. A 2. hadsereg 6. könnyűhadosztályának 22/111. gyalogsági zászlóaljával mentünk ki a keleti frontra. 1942. március 2-án indultunk Léváról vonattal. Lgovnál vagoníroztunk ki és foglaltuk el a kijelölt frontszakaszt. Eleinte Kurszk környékén folytattunk a partizánok ellen kisebb-nagyobb harcokat, majd Kulikovka és Losowka falvaknál rendezkedtünk be állóháborúra, míg a támadásra fel nem vonult a német és magyar csapatokból a megfelelő haderő. Július 2-án indult meg ez a támadás, majd következett a timi áttörés, amelynek nyomán a Don folyónál fekvő Észak-Arhangelskojéba érkeztünk. Itt kiépítettük a védelmi állásokat. Zászlósként egy aknavető szakasz parancsnoka voltam; a Don partjához legközelebb álló házak egyikében szállásoltam be, Maros Jóska tüzér-felderítő tiszt barátommal együtt. (Gyermekkorunkat együtt töltöttük, egy iskolába, sőt egy osztályba jártunk, együtt érettségiztünk, a fronton is együtt voltunk 1943. január 12-éig. A doni katasztrófa, a szörnyű visszavonulás során elszakadtunk egymástól. Ő sajnos, fogságba került. Hazajövetele után a Marógépgyárban dolgoztunk, eleinte egy osztályon. Barátságunkat - amely ezen a földön hetven éven át tartott - a könyörtelen halál 1999. november 7-én megszakította, legalábbis fizikai értelemben...) 1942 októberében egyik bajtársammal a Don-parti ház előtt álltunk. Délután volt, már igencsak hűvös szél fújta ki a meleget a zubbonyunk alól. Ez már az ősz üzenete - szólalt meg bajtársam - vajon elmegy-e hazáig, a falumig? Szó szót követett: elmondta azt is, hogy van ott egy szőke kislány, akit majd feleségül vesz. Aki - a legutóbbi levele szerint - már nagyon-nagyon várja, hogy ő hazatérjen. Ez a vallomás adta az alapgondolatot, ami aztán több napon át foglalkoztatott, mígnem egyik este gyertyafény mellett megszületett a Don partján szövege és dallama. Egy kéthúrú hegedű pengetésére hagyatkozva, kottapapír hiányában a hangokat nevük szerint jegyeztem le. A papírt tárcámban hoztam haza. Mivel az 1945 utáni korszak nem kedvezett az ilyen érzelmű megnyilatkozásnak, eltettem az Összhangzattan című tankönyvem lapjai közé. 14K.. ^ <L 1 <\ <} t ca (L 1 c -fv i ps V* t^ y t d, Í 'b M oa íj I £> ckA fy U -JL c ^ CJ { eJ, ci <Á tIDorv. JzfrAj'í Cl*. -teJJo rrr^c^yŰJ" ^oAajáv^űi Vz^rnxtoU . » í KW a ÍM.<Csr-ita \áUr£{ ^ Második versszaka így szól: „Álmodj szőke kisleányka sokat, szépet, kedves álmot rólam. / Én itt vagyok a Don partján, hogy az álmod nyugalmát megóvjam. / Felvirrad még egy szép hajnal, nem lesz álom, eljőnemsokára:/Haza megyünk győzelmesen a hömpölygő kék Duna partjára. " Most, hogy életidőm órája már a vége felé ketyeg, úgy gondoltam, felajánlom a Balassa múzeumnak mint háborús emléket, bár nem tudom: érdemes-e a megőrzésre. Azt sem tudom, hogy bajtársam hazajutott-e a falujába. (Hogy mennyire nem „győzelmesen", azt mindnyájan tudjuk a történelemből...) Amiben biztos vagyok: az onnan hazatértek nem felejtik az ott pusztult százezreket. Életük végéig úgy gondolnak rájuk: a magyar nemzet egészének veszteségére mint a saját halottaikra. Akik mindnyájan helytálltak, és ezért - katonaként, emberként, magyarként egyaránt - méltók a mindenkori utódok tiszteletére. Fiivesi József