Esztergom és Vidéke, 2001

2001-12-20 / 50-52. szám

8 2001. november 22. EMLEK-MU-HELY • ELETFA Eggenhofer Jenó'né, Démusz Mária levele KOMÁROM ÉS ESZTERGOM KÖZIGAZGATÁSILAG EGYELŐRE EGYESÍTETT VÁR.MEGYÉK TÁRSADALMI ISMERTETŐJE Eggenhófer Dezső okleveles gépészmérnök, a Hercegprímási Mésztelepek és Terméskőbányák tulajdonosa, Süttö. 1900-ban Gyulafehérváron született. Középiskoláit Esztergomban, egyetemet Budapesten végzett, 1923-ban nyerte oklaveíét. A Schlick.Mxo-J f oJLmÍ H-trr U-IKÍ^ — kkrvw^Avm -H^^ l C Eggenhofer Jenő üveggyári igazg., Tokod. Garam-Mikolán született 1886-ban. Középiskoláit Nagyszombaton végezte, 1905 óta van az üveggyárnál, ahol mint gyakornok kezdte el pályafutását. Szaktudása és szorgalma csakhamar a gyár élére emelte és igazgatása alatt országos hírűvé fejlődött üzemet a modern üveggyártáshoz szükséges berendezéssel szerelte föl. Szociális érzékkel intézi .munkásainak ügyeit. Részt vett a világháborúban a 33. tüzérezred kötelékében és küzdött az összes frontokon, számos kitüntetés tulajdonosa. A keresk. és iparkamara tagja, valamint a község képvtestületének is. Az üveggyári sportklub, az iskolagondnokság, Levente és a Tűzoltó Testület elnöke, minden hazafias, jótékony és kultúregyesület támogatója. o^jbttsYv^ t h<y\rrt h*- 1. Démusz. János, Sátorkőpuszta birtokosa, az édesapám volt (1880 1967). A birtok 120 holdas volt, kúriával, belső kerttel, szántófölddel és szőlővel, továbbá halastóval. A majorban tehén- és lóistállók, sertésólak voltak és gépesített tyúktenyésztés folyt. A birtokot egy ispán vezette, az ispánlak felett a tetőtérben gabonatárolót alakítottak ki. A földművesek sorházszerűen épített, egy-egy család számára készült lakásokban laktak. Németh László, Ella nővérem férje az említett öt nyáron nyaralt a Démusz családdal. Nagyon sok író, színész látogatója volt (Babits Mihály, Szabó Lőrinc, Tőkés Anna stb.). Laci sógorom napi időbeosztása program-szerű volt: korai kelés, séta a hegyekben, délelőtt a családdal és a nálunk vendégeskedő fiatalsággal minden játékban, sportban részt vett. Délután dolgozott, saját írógépén egy ujjal pötyögtetve készültek szépirodalmi, kritikai, illetve pedagógiai célú munkái. Lányai Magda, Judit, Ágnes-velünk töltöttek a vidám nyarakat. Remélem, találok a régi fényképek között néhány sátorkői felvételt, és eljuttatom önnek. 2. Idősebb Eggenhofer Jenó' a férjem édesapja volt. Fiatalon került a Tokodra, az Üveggyár alkalmazásába, majd kitanulva az üveggyártás magasiskoláját, vezérigazgatója lett a cégnek. Gyártmányaikat, főként kristály pohárkészleteiket Európába és Amerikába exportálták. Három fia: László, Jenő és János közül férjem választotta ugyanezt a szakmát: mint tervező és programozó dolgozott. 1945-ben, a gyár újraindítása után a kommunisták letartóztatták apósomat és férjemet, „nemigazoltnak" nyilvánították őket, és mindkettőjüket elbocsátották. 3. Dr. Eggenhofer Béta kórházigazgató a férjem unokabátyja volt. Sebészfőorvosa az esztergomi kórháznak, fiatalon, 50 éves kora előtt szívroham következtében hunyt cl. Fiai Tamás és Balázs voltak. Tamás még egyetemi hallgató korában hall meg, Balázs pedig - a hévízi kórház igazgatójaként - két évvel ezelőtt. 4. Eggenhofer Dezső, a süttői márványrészleg tulajdonosa apósom unokatestvére, anyósom sógora volt. Remélem, soraimból sikerül valamit felhasználnia készülő összeállításaihoz. Üdvözlettel: 2001. 05. 25. M. • 'ifc Fakász Tibor könyvéből (Folytatás az. 5. oldalról) Takacs Tibor visszaemlékezéséiből (Folytatás az. 5. oldalról) Ülök a vonaton, egyedül immár, nézem a tájat, soha nem hallott községeket érintünk, aztán alagút következik, bent járunk a Pilisben, színekben pompáznak a sziklák, nem, nem a fák adják a színt, rég lehullott az erdő lombkoronája, de színes a föld húsa, a kitüremkedő föld, s micsoda vonulatok játszanak velem. Jön a kalauz. Mutatom a behívóparancsot, látja a ládámat. Kérdezősködöm. - Messze van még Esztergom? -Talán Esztergom-tábor? - Az nem ugyanaz? - De nem ám! Az még a préri. Éppen félúton van Esztergom és Dorog között. A Strázsa aljában. Én naiv, és én azt hittem, hogy már az első nap áldozhatok majd Balassi Bálint emlékének. Hogy ott megyek el a várfal alatt, titokban abban reménykedtem, hogy talán a várban lakunk, hogy ott van a laktanya, vagy a vár alatt, s rálátunk az ősi falakra. Kétségek szorították szívemet. A magány különben is félelemkeltő. Amíg mellettem volt a lány, akit óvni kellett, persze hogy nagylegény voltam, én vigasztaltam, de most ki ki vigyasztal engemet? Most egyedül vagyok, egyedül a fülkében is, nincs egyetlen bevonuló társ, aki vigasztalna, viccelődne, erőt öntene belém. (...) - Készülődhet - nyitotta az ajtót a kalauz. Kinéztem az ablakon. Esztergomnak híre-hamva. Aztán a kalauz hangját hallottam: Esztergom-Kenyérmező. (...) Vállamra vettem a keresztemet, vagyis a zöld ládámat, s leléptem a vonatról. Én, egyes-egyedül én. Ott álltam magányosan, kővel a szívemben. Már eltűnt a hetykeségem, vígságom, bátorságom, merészségem. Hogy lám, lám, ki vagyok én! Hogy csak úgy fejest ugrok az. ismeretlenbe, odaadom a szabadságomat hat hónapra, amikor nem muszáj, hagytam is elmenni mellettem a vonalot. Talán 150-200 méterre a laktanya bejárata. A tábor bejárata. S mögötte a Strázsa. Jó név, illik a táborhoz, a katonákhoz. Strázsált is állandóan. Aztán valamit láttam Esztergomból is. A kupolát. Ismertem Babits versét, hogyne ismertem volna, nem, nem kívülről, csak éppen az. ideillő másfél sort. amely ekképpen szólt: hol óriás csija / kétszarvú-dómjával e bölcs bazilika ". (...) Hivatalosan megváltozott a hadsereg szelleme, dc valójában szinte a régi maradt. A nép fiai hatalmat kaptak, beosztást. sarzsit. csak éppen elfelejtették megtanítani a hatalommal való élés tudományát. Továbbra is nagy úr maradt az őrmester, netán a főtörzsőrmester, ezek zupások voltak, továbbszolgálók, ahogyan finoman mondták. Kemény hang. katonás magatartás, éles sarkon fordulás, egy picinyke politikai máz. aki ennyivel rendelkezett, máris alkalmas volt a kiképzésre. A politikái hivatalosan a politikai tisztekre hagyták. Balogh István más volt, mint a többi tiszt. Ember volt. Érdeklődő és értelmes. 34 évével nagyon idősnek tűnt, nemcsak a rendfokozat választott el egymástól, hanem a megélt idő. Sokat tudott a múltról. Mindig beszélgettünk. Ez a mindig akkor következett el, amikor ripsz-ropsz már ki is emelt a zászlóaljirodából. Hogy haragudtam rá. De aztán megértettem: jót akart. És jót is cselekedett. Beszélgettünk. Alaki kiképzés közben is, mert amikor látta, hogy már tökéletesen meg tudom különböztetni a bal lábamat a jobb lábamtól, s tudok balra is, jobbra is fordulni, akkor hívatott. És a nagy kiképzőtér közepén beszélgettünk. - Most mintha a segédtisztem lennél - mondta. Volt, hogy engem beszéltetett, volt, hogy maga beszélt. Nagy élménye volt az irodalom. El nem árulta, hogy maga is írogatott volna, ezt csak sejtettem, szerette a verseket. Egyszer elmesélte, hogy ott volt a szárszói írótalálkozón! Veres Pétert nagyon szerette. Ismerte Szabó Pált. Volt élménye Rideg Sándorról. A népi írókat szerette, maga is népFi volt. Balogh István hadnagy védőszárnya alá vett, s ez jólesett. Es mindent meg tudtunk beszélni. Úgy láttam, mindig őszinte volt. Én is. Sinka-verseket tudott, kívülről. Én Juhász Gyulát szerettem akkor. És elmondtam, hogy őrzök a ládámban egy József Attila-kötetet. Kölcsönadtam. Legközelebb bátran megkérdeztem. - Nem vihetne ki Esztergomba? - És elmondtam, miért vágyom ki annyira. Mert még nem láttam a várost. Szeretném látni a várat, szeretném tudni, hogy hol halt meg Balassi Bálint. Át akarok nézni a Dunán. Párkányt szeretném látni. Egy másik ország határát. A válasz elkeserített. - Nem, én nem! Tilos az újoncnak eskütétel előtt elhagyni a laktanyát. Pedig szívesen kivinnélek. Innánk egy pohár bort. Elmondanám neked, hogy miért lettem katona. De az újoncidőt ki kell várni! (...) Balogh István hadnagy előtt is meg akartam mutatni igaz íróságomat. De mennyire, hogy meg akartam mutatni: ki vagyok és mit tudok. És nem azzal, hogy elmondom valamelyik tegnapi vagy tegnapelőtti szerelmes versemet, hanem azzal akartam kitűnni, amit már itt írtam. Az első vasárnap még nem, de a másodikon már elővettem a jegyzetfüzetemet. Felírtam a címet, mert azt tudtam először: ESZTERGOM-TÁBOR Vasárnap délelőtt volt. Úgy emlékszem, vasárnap tovább alhattunk. Kitűnő volt a reggeli is. de ez nem mond semmit, mert én úgy emlékszem a katonakosztra. hogy minden igen ízlett. Soha nem panaszkodtam, az aranytányérom mindig teli volt. még a brómos kávé is ízlett, a citrompótlós teáról nem is beszélve. S a kolbász, a katonakolbász volt az étkezések csúcsa! Máig számban az íze. De nem a konyháról akarok írni, hanem a költészetről. A lélek éhségéről, a szó hiányáról, arról, hogy bizony nagyon fájt, hogy nem tudtam félrehúzódni, magam maradni, egyedül lenni. Ezen a vasárnap délelőttön ez is sikerült. A körlet sarkába kuporodtam le, enyhe őszi napfény simogatott, mellettem a Strázsa, előttem az Előhegy, aztán a nagy csigakupola is felderengett. És írtam a verset: Körös-körül az őszi ég s a hegyek tört gerince, dérütött fák, holt venyigék, borral, musttal telt pincesor övezi a szemhatárt, gyöngy szürke köd a távol, mint katonák állnak áfák, ez itt: Esztergom-tábor. Nem kell e sorokat szégyellni ma sem, tökéletesen pontos kép a környezetről, jó versindítás, dicsérem magam most, persze azt az akkori magamat, aki voltam, igen erre gondolhattam akkor is, az első nyolc sor után, ez az, ebből lesz az első katonaversem. Folytattam: Ez itt jövendő otthonom, a nap itt se süt másképp, csak úgy, mint messzi dombokon, a fákon pirulás ég, avar csörren, hol út vezet, a kő remegve csattan, kemény a gondolat, a tett szárnyaljon magasabban. Nem tehetek róla, ez is módfelett tetszett. Biztattam magam, megveregettem saját vállam, határozottan emelkedik a vers. írtam tovább. Esztergom-tábor, őszi ég, s a Duna kék karéja, szebb, mint az otthoni vidék, mely már csak szép emlék, a jelen formál és alakít, közösségé a sorsom, az. ember változásait színes képekké bontom. Ez a „közösségé a sorsom" bizonyára másoknak is tetszeni fog, meg ez is: „a jelen formál és alakít", gondoltam, ezzel a verssel sikerem lesz. Csakugyan sikert hozott, mert közölte a Fórum. És nem tudtam, hogy ettől kezdve már mások fejével gondolkozom. Mit várnak a verstől? Igen, ezt kérdeztem akkor magamtól. Ugyan katona vagyok, tudtam, de a béke katonája, mint azt ezerszer hallottam már. Na, ennek benne kell lenni a versben. És írtam: Bajtársak, adjatok erőt, hogy több legyek a többnél, jó harcos, s nemzetem előtt versemben dübörögjél te harcos béke. Alakíts tábor -, formálj meg engem. Néphadsereg, boldog vagyok, hogy katonád lehettem. Most, hogy 34 évvel később kigépeltem kötetemből ezt a verset, a kötetemből, amelyet természetesen 34 éve nem vettem a kezembe, megcsapott valami frisseség, valami erő, lendület. A fiatalságom. Igen, ilyen voltam. Valóban örvendeztem, hogy katona vagyok, hogy közösségben élek. van jó kosztom és ruhám. (26-53. oldal) A túlbuzgó Juhász, százados csak a sortűz kezdete után lőtt bele tankágyúval a buszba. Ez. persze nem menti a bűnösségét. (...) Mecséri János ezredes, (...) két harckocsival, egy szakasz tehergépkocsira ültetett lövésszel, egy parancsnoki Dodge Wiponnal, politikai helyettesével (Hurai századossal), elhárító osztályvezetőjével (Ruisz századossal), valamint Szabó századossal és Baranyaifőhadnaggyal indult el a fővárosból, délelőtt 11 órakor. Fél egykor érkeztek Esztergomba. A Fürdő Szállónál (Mecséri ezredes szerint a Lőrinc utcában rekedt páncélosról leszerelt) géppuskával és géppisztolylyal a felkelők rájuk lőttek. Megsebesítették Szabó Ábel századost a tehergépkocsin. Válaszul Mecsériék a tüzet ágyúval és kézi fegyverekkel viszonozták. „A két harckocsi négy lövést adott le, erre a felkelők elmenekültek." (...) Bizonyára az esztergomi Városi Pártbizottságon tartózkodó Nagy Kálmán /a Megyei Pártbizottság elsőtitkára/ vagy valamelyik munkatársa kereste meg 14 órakor telefonon Mecséri ezredest azzal a kéréssel, hogy a felkelőktől foglalják vissza a Városházát. (...) Mecséri ezredes maga indult - Kiss őrnagyot és Hurai századost maga mellé rendelve három harckocsival és harminc lövésszel a Városháza elfoglalására. A Széchenyi térre érkezve a harckocsik megálltak a Megyei Bíróság épületénél, lövegeik a Városházára irányultak. A fölkelő fiatalok kézigránátokkal, puskáik tüzével fogadták őket. Az erkélyen lévő golyószóróból is fölhangzott egy rövid sorozat. - Megszólalt a jobboldali harckocsi ágyúja. A lövedék a Városháza előtt, a tér közepén álló Szentháromság szobrot találta el. A harckocsik még két ágyúlövést adtak le. Egyik az erkély mellett a falba csapódott, a másik egy ablakon behatolva az épületben robbant. A fölkelők golyószórójának már ezt megelőzően kifogyott a tára. Az első emeleti ablakokból a falak fedezékébe húzódva a felkelők még elszántan lövöldöztek, de már fogytán volt a lőszerük. Közben észrevétlen megérkezett Esztergom-táborból a 34. tüzér ezred egy gyalogos rohamosztaga Hamvas Tibor hadnagy vezetésével. Ok a Bottyán János utcán és a Deák Ferenc utcán a falhoz lapulva, hátulról közelítették meg a Városházát, s váratlanul annak udvarán teremtek. A felkelő fiatalokat meglepte hirtelen megjelenésük, parancsnokuk határozott felszólítása: „Nem lesz semmi bántódástok, adjátok meg magatokat!" - Látva a katonai túlerőt, saját reménytelen helyzetüket, a felkelők „szabad elvonulásuk feltételével" lejöttek az emeletről, s Hamvas Tibor és katonái előtt letették a fegyvert. Hamvas Tibor és katonái akik egy lövést sem adtak le - meghatódva s együttérzéssel nézték ezeket a fiatal fiúkat. Mintha megérintette volna őket lelkük nemes idealizmusa. (...) Október 28. - vasárnap (...) Az esztergomi hadosztályparancsnokság számára a legnagyobb gondot a 26-ai sortűz halálos áldozatainak az udvari virágágyáson ponyvával letakart tetemei okozták. Két napja titokban tartották, s nem beszéltek róla, holott sejtették, hogy ezt nem lehet eltitkolni (...) Még azokban a katonákban, tisztekben is kialakult valamely bűntudat, akik nem vettek részt a sortűzben. Bántotta az önérzetüket, hogy a „Hadosztályon", amelyet eddig büszkén szolgáltak, ilyesmi előfordulhatott. Valószínűleg a hadosztály minden tagja szégyelte ezt az aljas, közönséges gyilkosságot. Szerették volna meg nem történtté tenni, szabadulni a nyomasztó lelki tehertől. (...) Október 30. - kedd (...) Mecséri reggel azt olvasta a Szabad Népben, hogy felelősségre vonják azokat, akik a népre lőttek. Ezt megtárgyalta Kiss Sándorral s megállapították, hogy „óriási hibát" követtek el, és a nép elleni bűnüket meg kell próbálniuk helyrehozni. Mecséri ezredes 13 órakor géptávírón utasítást kapott a székesfehérvári 6. hadtest törzsfőnökétől, Kemendi Béla ezredestől, hogy meg kell választani a Katonai Forradalmi Tanácsokat, mivel a Honvédség a forradalom mellett áll, s nem harcolhat a nép ellen. Mecséri ezredes és társai (...) a holttestek kiszolgáltatásakor ellenük megnyilvánuló városi ellenszenv miatt úgy érezték, hogy nekik Esztergomban már nem terem babér, s nem is ajánlatos itt mutatkozniuk. (...) Úgy gondolták, hogy a fővárosban szétszórt hadosztályuk alakulatainak rendbe szedésével még megmenthetik becsületüket. (...) Indulás előtt Mecséri ezredes Felczán alezedest bízta meg az esztergomi helyőrség és az annak területén lévő katonai alakulatok parancsnoki teendőivel, valamint a helyőrség Katonai Forradalmi Tanácsainak megválasztatásával. Felczánnak - akit barátjának tekintett - azt is elárulta, hogy „az átállás szándékával megy a fővárosba." (...) Az esztergomi és dorogi járási nemzetőrségek megteremtése, szervezeti formája és sikeres működése elsősorban Felczán alezredes érdeme. (...) Ő gondoskodott a helyőrségben lévő alakulatok „forradalmi katonai tanácsainak" megválasztásáról már október 30án. (...) Az esztergomi nép és az esztergomi katonák egymásra találása tehát október 29-étől október 31-éig megvalósult. Ha a népen és a katonákon múlott volna, ez az esemény már október 26-án bekövetkezik. A hadsereg vezető tisztjein múlott a késés, de végül ők is felismerték, hol a helyük. A hadsereg a népé lett. Győzött a forradalom. (...) (20-87. oldal)