Esztergom és Vidéke, 2001

2001-12-20 / 50-52. szám

6 Esztergom és Vidéke zékai a vashíd megnyitásával feleslegessé váltak az uradalom számára, ezért még 1895 októberében eladta azokat. A vevő az Esztergomi Helyi Gőzhajó Rt. volt, a vételár 9400 forint. A következő évben a részvénytársaság 20 hajót továbbadott Csongrád városának, hogy azokból hidat építsen a Tiszán. A szigeten épült töltést a Lőrinc utcával összekötő vashidat (a mai Bottyánhidat) külön ünnepség és névadás nélkül nyitották meg a forgalomnak. 1897-ben a minisztérium a város kérésére az előbb említettekhez hasonló vashidat építtetett a már lebontásra megérett „prímási" fahíd helyén. A vállalkozó Gregersen Guilbrand budapesti cég volt. Ezt a hidat (a mai Kossuth-híd elődjét) Vaszary Kolos érsekről Koloshídnak nevezték el és szerény ünnepség keretében avatták fel 1897 decemberében. Az első világháború évei károsodás nélkül teltek el mindhárom híd felett. Már elhallgattak a fegyverek, amikor 1919 nyarán felrobbantották a NagyDuna hídjának Párkány felőli első ívét és az ívnek a pillére támaszkodó vége a Az esztergomi Duna-híd Dunába zuhant. A húszas évek elején felemelték és alátámasztották az ív megmaradt darabját, a hiányzó részt pedig gerendákból összerótt járdával pótolták, hogy legalább a gyalogközlekedés lehetségessé váljék. Az 1927-re teljesen helyreállított híd a második világháború alatt ismételten volt célpontja a repülőtámadásoknak, de sértetlen maradt. Csak a visszavonuló német sereg robbantotta fel 1944 karácsonyán. Elpusztult a nagyhíd három középső íve, megcsonkultak a pillérek és levegőbe repült a Kis-Duna két vashídja is. Azóta újjépültek a Kis-Duna hidjai, de a nagy hídnak csak a pilléreit állították helyre, hogy a magasabb vízállásnál víz alá kerülő csonkok ne veszélyeztessék a hajózást. A három középső hídnyílás máig^ is nélkülözi az összekapcsoló íveket. ívek helyett a villamos távvezeték tartóit állították a pillérekre. A nyolcvanhat évvel ezelőtt megnyitott híd íveiből csak a két szélső, rozsdásodó ív maradt napjainkra. * A teljesség kedvéért rövid áttekintést adunk a Kis-Duna hídjairól: A mai Kossuth-híd helyén már a 18. század óta volt fából épített járomhíd. Ezt váltotta fel a Kolos-híd, majd a Kossuth-híd. A Kis-Duna második hídját a királyi város építtette 1855-ben a mai Béke-híd helyén. Csak gyalogközlekedésre alkalmas fahíd volt, „Cifra-híd"-nak nevezték. A Kis-Duna medrének 1913. évi kotrása alkalmával elbontották ezt a hidat. A pótlására tervezett betonhíd megépítését az első világháború meghiúsította. A második világháború után itt építették meg azt a szükséghídat, amely a Kossuth-híd elkészültéig az egyetlen híd volt a sziget és a város között. A szükséghíd elbontása után épült a mai Béke-híd. A harmadik volt a nagy-dunai híddal egyidejűleg épített vashíd. Ennek helyén épült a mai Bottyán-híd. * Prokopp Gyula tanulmányát - amely először az Építés- Építészettudomány 1982/1-2. számában jelent meg - jegyzetek nélkül közöljük - a szerk. Hídköszöntó - visszanézve Nem tudok betelni a látvánnyal, a kedves esztergomi panorámával, amely ezen a nyáron kiegészült. Ismét a régivé fiatalodott - és fiatalított engem is, emlékképeket hozva vissza tovatűnt ifjúságomból. Régvolt menyasszony koromban, amikor Pest felől először vonatoztunk Párkánynánáig, hitetlenkedve és örömmel fogtam fel, milyen csodálatos helyre kerülök majd fiatalasszonynak. Úgy tűnt, mintha a Várhegyen fenségesen trónoló Bazilika, a Dunát kecsesen átívelőhíd, aközeli-távolabbi hegyvonulatok éppen illő díszletként vennék körül a szerelem ünnepi díszébe öltözött szívemet. Valóságos csodának véltem, hogy fiatal, fess vőlegényem épségben került haza a Don mellől, és - mintegy ráadásul - éppen ide hozott „az alföldi szép nagy rónaságról", ahol a hegy fogalmát legfeljebb csak Tokaj távolról, kék színben homályló kúpos magaslata tette érzékletesebbé. Úgy éreztem akkor, hogy itt a véget nem érő boldogság. Sajnos, 1942-t írtunk: a történelem nem sokáig késett a cáfolattal. A következő évben megesküdtünk, de akkor már a politikai események beárnyékolták az emberek életét, lehervasztották mindennapi örömeinket. Az idősebbek tudják, miről beszélek; a fiatalok pedig, ha akarják, történelemként ismerhetik meg, micsoda idők voltak azok. (Például a Századunk című tévésorozatból, egykorú híradók és Cseh Tamás közvetítésével.) Hadd meséljem én most csak 1944. október 15-étóí, amikor Horthy Miklós rádiószózatának hallgatása közben az. én figyelmemet egyre inkább lefoglalták már a kezdődő szülési fájások. Férjem meg aznap este átkísért a hídon, az esztergomi kórházba, ahol 16-án hajnalban megszületett első gyermekünk. Az új élmény: az anyaság hatalma tompította bennem a háborús félelmeket. A szülői boldogság elszigetelt a kinti veszélyektől - a kórházban töltött egy hét idejére. Amikor visszavittük a babát Párkányba, két légiriadó között kellett átsietnünk a hídon. Aki átélte, az sohasem felejti, a most fiatal generáció pedig el sem tudja képzelni azt a rettegést, bizonytalanságot, kiszolgáltatottságot, amit a front közeledése jelentett. Melyik anya tud ilyenkor szoptatni? Párkányi lakásunk olyan helyen volt - a Bem utcában -, hogy amikor a hidat légitámodásokkal próbálták lerombolni, egy-egy bomba a mi közelünkben is becsapódott. Férjem is állandó veszélyhelyzetben járt át naponta munkahelyére, az Úri utcai adóhivatalba. Hozta a hírt, hogy - Klész. Ferencnek, főnökének köszönhetően - már ott vannak a Bazilika alá nyúló bombabiztos pincében a karcagi adóhivatali kollégák és családtagjaik. Tovább mentek volna Nyugat felé, de elakadtak, mert túl közel került a frontvonal. - Nekünk is át kellene menni - mondta a férjem - és ebben a menedékben átvészelni azt a néhány napot, amíg átvonul felettünk a front, azaz kimennek a németek és bejönnek az oroszok. Miután beleegyeztem, 1944. december 23-án éjjel, nem törődve az állandósult puskalövésekkel, zavarórepülőkkel, elszántan elindultunk mi,hárman. Akkor már sérült és kihalt volt a híd, és úgy tudtuk, hogy a németek talán már nem is engednek át rajta senkit. A férjem azonban tudott németül, elmondta és igazolta is, hogy a Donnál harcolt. Az őrök ugyan vonakodtak, de végül is egérutat kaptunk, nem is sejtve, hogy mennyire az utolsó pillanatok közelében. Bár nem Egyiptomba és nem szamárháton, de úgy menekültünk, mint a szent család. Férjem tolta a nyikorgó babakocsit, benne a mi kisdedünket. 24-ére, karácsony ünnepére mi is „barlangba" kerültünk, a minden kényelmet nélkülöző, fűtetlen, petróleumlámpával világított rideg pincébe. A gyér fénynél láttuk meg a karcagiak által eszkábált sivár fekhelyünket. Mégis valamiféle nyugalmat adott a közös sors, és újra tudtam szoptatni. Micsoda szenteste köszöntött akkor ránk!... Lánczi Marika diakonissza tartott ünnepi beszédet egy kis fenyőfa alatt, amit az öccse hozott valahonnan. Már nem emlékszem egyetlen szavára sem, csak arra, hogy mindegyik szívünk legmélyére hatolt. Egyfolytában sírtunk, és ezt nem szégyellte senki. Engem a kis pólyásommal odaültettek a fa mellé - és bánatunkban közelebb voltunk a kicsi Megváltóhoz, mint bármikor. Hamar terjedt a hír, hogy odaátról itt húzódtunk meg. Az Esztergomban élő egykori párkányiak-köznapi „háromkirályok" - vakmerően kilopakodtak, ajándékokat hoztak. Fehérvári Karcsi bácsiék kis kosárban finom falatokat, Olasziék, Godó Feriék mákos-diós kalácsot: legyen a kismamának elég teje. Pincelakó társaink, akik éppen a napi vízadag „házhoz szállításáért" feleltek, mindig gondoltak a babafürdetésre is. Jók voltunk egymáshoz: összehozott a szükség. 26-án álmunkból rettentünk fel a nagy detonációra. Lánczi Feri lejjebb csavarta a lámpa kanócát, mintha az segítene az elrejtőzésben. Én kicsi gyermekünket szorítottam magamhoz. Mi lehetett ez a szörnyű robbanás? A férfiak előbb csak a pinceajtóból néztek szét. később az utcára is kimerészkedtek, és hozták a hírt: - A németek felrobbantották a hidat. Egyszerre elérhetetlen távolságba került a Párkányban nemrég berendezett szép kis otthonunk, amelynek kulcsát gondosan a babakocsiba, a pelenkák alá rejtettük. Ránk szakadt és egyre nőtt a kiszolgáltatottság, a szegénység, az éhség és a mindettől való félelem. A Bazilikát - mint őrtornyot - szinte egyfolytában lőtték Garamkövesd felől. A Raynerés Malatinszky-ház tetején szinte szünet nélkül kopogtak az eltévedt lövedékek. Lefogytunk, megtetvesedtünk - de az élniakarás hatalmas erő. Kislányunk nem betegedett meg, de olyan penészvirág színe volt, mint mindannyiunknak. Véglegesen csak tavasz elején kerültünk felszínre a pincéből. Akkor nézhettük meg közelről, amit karácsony óta már tudtunk: a mi szép hidunkat derékba törten, vízbe zuhanva... Később, amikor az oroszok által épített kis pontonhídon lehetett átmenni Párkányba, azt is megnézhettük: mi maradt meg kulcsra zárt tulajdonunkból. Semmi. Mindent elölről kellett kezdeni. Itt Esztergomban, a fenséges Vár, a monumentális Bazilika, a gyönyörű Pilis, a vén Duna - és a csonka híd városában... És most! 57 év után!... Mint egy látomás: újra szemünk előtt a gyönyörű régi-új híd, úgy ahogy Homor Kálmán és - az ő kezdeményezése nyomán - más szakemberek megálmodták. Micsoda isteni kegyelem, hogy ezt mi is megérhettük, akik a háború előtti hídnak is járókelői voltunk. Eltűnt a már unásig látott, roncs állapotában szinte megszokott csonk. Újra lendületes ívet ír le az elegáns acélszerkezet. Gyorsnak tűnik a változás, mert nem itt, számunkra láthatóan készültek a hídelemek. Pár kilométerről készen úsztatták le őket, és egyszercsak - mintegy a technika varázserejével -pontosan a régi helyükre emelkedtek. Mint egy valóságos csoda: most úgy hat az ismét teljessé vált híd. Nézzük... nézzük... és alig hisszük. Mint aki nagy ajándékot várt, még nagyobbat kap - és akkor sem hisz a szemének, hiszen öröme minden elképzeltnél nagyobbnak bizonyul. Gondolataim önkéntelenül is hálaimába fordulnak: „Isten, ki az időnek / Határát kimérted, /Örök bölcsességeddel/Sorsunkat intézed / (...) Mindenlátó, Te láttad / Minden lépteinket / Erős jobbod megőrzött / A veszélytől minket. / Ac élet, az egészség, / Malasztodnak árja, /Mind a te jóságodnak/Kegyes adománya! / Hála tenéked!" Tóth Béláné Mit fog jelenteni a híd, ha újjáépül? Válasz egy körkérdésre - 1999 tavaszán Ha újjáépül, azt fogja jelenti, hogy ismét a régi lesz: híd, amely összeköt. A szószaporítást mellőzve: híd... Miként néhai elődjei - a hajó- és repülőhidak az állandó vashíd szintúgy az emberi civilizáció eszköze, amelynek mindig megvolt és meglesz a korszerűen sajátos (gazdasági, politikai stb.) jelentősége. Erről bizonyára most is sokan szólnak, én szívesebben vállalkozom a történelmi-kulturális „felülnézet" képviseletére. Innen szemlélve a bármikor fel- vagy újjáépített híd örök jel(kép): sűrített „közlemény" arról, hogy az ember ennek a tájnak ősi üzenetét felismerte és megjelenítve „továbbítja". Esztergom - Párkány (Sturovo): két település a két parton - földrajzi egység, természetadta,párosan betölthető szereppel a Kisalföld dombok-hegyek övezte délkeleti peremén, a varázslatos szépségű Dunakanyar nyugati kapujában. Nem csak Magyarországnak és Szlovákiának, de tágasabb közös hazánknak: Európának is olyan pontján, melyet a változatosan gazdag természeti környezet emberek, népek, kultúrák vonzó találkozóhelyévé jelölt ki. A legrégebbi időktől lakóhellyé, békés alkotómunka, áru- és eszmecsere színterévé. A Duna nagy víziútja, partján és a kis mellékfolyó, a Garam völgyében a négy égtájat összekötő szárazföldi utak-egykor európai főútvonalak-, kereszteződésükben ősi átkelőhely a folyón: az egész táj a sokféleség harmonikus egységét, az átmenetek, kölcsönhatások folyamatosságát sugallja. A minden irányú nyitottságot, a határok erőszakmentes, természetes legyőzhetőségét. Ez. egy híd-táj úgy, ahogy volt, van, lesz. Bármikor, bármilyen híd-szerkezettel vagy anélkül is az. Ha eszközkészítő és politikus emberi természetünk jobbik felével (újjá)építjük: a táj „lelkével" együttműködve folytatódunk, egymásban teljesedünk. Ha a rosszabb felével leromboljuk, csonkjában hagyjuk: csak a (nagy)politikát „folytatjuk - más eszközökkel"... Ez a táj a mindenkori (nagy)hatalmi érdekek, erőszakolt határok bármilyen fegyverzetű bajnokait természetesen ugyancsak vonzotta. A második világháború győztesei e tájon a határokkal együtt életünk rendjét is átszabták. Időbe telt, amíg bizonyossá vált: az új rend nem nekünk való, nem európai. Olyan rend, amely erőszakosan egyesített és különített el: hazug egyenlőség, amelynek nem volt szüksége igazi szabadságra és testvériségre, ezért nemzeti jelképeire és nemzetközi útjaira, hídjaira sem. Az állandó hidat még a menekülő német csapatok robbantották fel, - de majd félszázadon át azok nem engedték felépíteni, akik a „szabaddá tett népek örök, megbonthatatlan barátságáról" szónokoltak. Ezért és mindeközben a maradvány-híd csak jelképként „működött", e csonkult funkciójában viszont többszörös kifejezőerővel. Látványos seb a táj „lelkén" és Esztergom - Párkány Dunára fordított arculatán: fölötte a Várhegy nagymúltú őrhelyével, nemzeti és egyházi központjával kiváltképp „beszédes" műemlék-együttes a politika- és eseménytörténet „tájjellegű" sajátosságairól... Nem csak a legutóbbi (utolsó?) világháború mementója, hanem a hidegháborúké is. A többes szám azt a másikat kívánja jelezni, amely a nacionalizmusok között az ún. „béketáboron" belül is tovább foly(dogál)t, csak éppen a „szoc.inter" kulisszáival takar(gat)va. Némely „messziről jött" látogató (még csak nem is Földön-, elég ha történelmünkönkívüli, nem is okvetlenül az Óperencián túlról, csak innen, Európánk „boldogabbik" fertályából - vagy akár az ifjabb nemzedékek sorából egy-egy átlagosan alultájékozott honfitársunk) számára eme sajátos dunai látványnak az is logikus „olvasata" lehet(ett), hogy a híd épülőfélben van, várja a hiányzó acélszerkezetek - nyilván már a közeljövőre ütemezett - beemelését... Utóbbi négy-öt évtizedünk ugyanerről szólt: a mindent átható, intézményesült álságról. Mintha épült volna valami új - kifelé; közben pedig a Nagy Történelmi Robban(t)ást túlélt régi épen maradt csonkjaiban szinte egész életerejét megőrizte... A „Létező" összeomlásával aztán a Testvériesülés díszlet-romjai mögül színre léptek a hivatalosan már rég „nemlétező" gyűlöletek, kiéheztetett, így annál türelmetlenebb étvággyal. Van olyan - nem nagyon távoli - vidék, ahol vérszomjasán is... Európa dunai tájain az utolsó háború ütötte utolsó seb, amelyet mindmáig nem gyógyítottunk be: nem-hídunkról szólva szinte kötelező közhely. Gyakran használtam magam is; idén húsvét előtt még kétségek nélkül írtam volna le ismét... De megéltük az égiháborús, földrengető, rakétafényes (fel)támadást Koszovó - Szerbia - Vajdaság tájain. Már huszonvalahány hidat is lebombáztak(-tunk), közülük legkevesebb hármat a Dunán... Megrendült reményünket erősítsük talán azzal, hogy két-három éven belül ezek is újjáépülnek?... Valamelyiket netán pontosan ugyanakkor lehetne ünnepélyesen átadni a békebeli közforgalomnak, mint ezt a régi újat, az itteni miénket?... Szép jelkép lehetne, - de remélhetjük-e megint, hogy most már valóban a legutolsó rombolás utáni közös újjáépítésé? Hogy ettől fogva ezek a hidak olyan jövő felé ívelnek, amelyben az erőszak folyvást ismétlődő múltja már biztosan nem válhat jelenné. Amely jövőnkben a hidak, utak maradhatnak „csupán" az emberi közlekedés célszerű eszközei, zavartalanul végezhetik természetes szolgálatukat; helyettük a határvonalak válnak jelképessé. (És vérpirossal legfeljebb a térképeken színezve...) Remélhetjük-e, hogy a táj sugározta „közös ihletből" újjáalkotott híd örökre átjárható marad, tárgyi mivoltában is teljes, folyamatosan nyitott mű, - mert többféle nép, sokféle ember közös hazában megvalósult szabadságára épült?... Miként Illyés Gyula 1932 nyarán magyarul írt, de bármely nyelven ugyanarról „beszédes" verse: Minden árok és határ ellen, minden átok és csaták ellen, minden ellen, mi gátat vethet mi bátor, tisztuló szívünknek! Utóirat, 2001 októberében Amit több mint 55 éve vártunk, de mindeddig legfeljebb csak képzelhettünk, megvalósult az idei nyáron. Május végétől a szemünk láttára csökkent egy-egy régi-új szerkezeti elemmel a Nagy-Duna-híd háborús csonkaságával mérhető távolság. Július 27. óta helyreállt a két part - a két szomszédos város és ország - közti folyamatos átjárás lehetősége. A középső ívvel is kiegészülve, újra híd a híd: nem elválaszt, hanem összeköt. Azt a szerepet teljesíti tehát, amely egy ilyen természetadta rév-helyen az ember technikai eszközeitől mindenkor „elvárható". Augusztus végén napvilágot látott sajtóhírekből tudjuk, hogy az Európai Unió 62 millió eurót biztosít a Duna-meder megtisztítására és az 1999-es koszovói háború idején lebombázott újvidéki Szabadság híd helyreállítására. A brüsszeli tervek szerint a jövő év márciusában látnak hozzá a munkálatokhoz, és 2003 végére ezt a hidat is átadják a forgalomnak. Az utolsó (?) európai háború idején született fenti írásom e változata szintén egyfajta „helyreállítás". 1999 novemberében ugyanis két tucatnyi - köztük számos értelemzavaró és -csonkító - sajtóhibával jelent meg az egyébként igen szép kivitelezésű híd-albumban (A Mária Valéria híd története, Lilium Aurum, Dunaszerdahely). Az itteni közlés tehát ennek a szövegnek az első „javított és teljes" kiadása. Nagyfalusi Tibor Esztergom, 2001. október 9.