Esztergom és Vidéke, 2001

2001-12-20 / 50-52. szám

2001. július 5. Esztergom és Vidéke 5 val nagyon hasonlított Sándor Móric imádott anyjára, Szapáry Annára. 1835. február 8-án tartották az esküvőt Bécsben. Házasságuk nagyon jól sikerült, a gróf rajongott feleségéért. Két gyermekük született, Leó és Paulina, de az egyetlen fiúörökös hét éves korában váratlanul meghalt. Sándor Móric Leontina kedvéért építette át bajnai kastélyát, és a grófi pár sok időt töltött e faluban. A falubeliek száján élő számos anekdota és a község határában lévő dűlőnevek jelzik a gróf nagyhírű tetteit. A Szomor felé vezető úton lévő Ugrató-híd például egy híres ugrásról kapta nevét, amelynek helyét márvánnyal örökítette meg az ámuló utókor. „ Két földbe ágyazott márványczölöp jelöli a helyet, hol a gróf sok év előtt merész ugratásainak egyikét vitte végbe. A két czölöp 21 lábnyira van egymástól; a tér közötte most sík gyep, az ugratás idején azonban mély medrűs vízzel tölt árok volt, mellyen híd vezetett át, a hídon kocsik mentek s a hasonló merényeiről hírneves lovas ezeket megelőzni akarva, a híd mellett három öl és három láb széles árkot ugratott át. A felszökős a leeső patkó alakja az. illető pontokon a márványlemezekbe van vésve." A kastély urát a nép tisztelte, de durva, erőszakos jelleme miatt nem nagyon szerette. A péliföldszentkereszti búcsúk idején például lovával gyakran ugratott a kirakodott árusok között, és amikor azok tönkrement portékáik miatt panaszkodtak, a gróf leszállt lováról és megfizette kárukat. Szolgái, alkalmazottjai büszkék voltak szidalmaira is. Egy öreg cseléd még Sándor Móric halála után is meghatottan mutogatta a helyet, ahol őt a gróf szamárnak nevezte, a kastélyban megszálló előkelőségeknek pedig levetett kalappal mesélte: „Soha nem felejtem el, hogy amikor feljöttem hozzá jelentést tenni, azt mondta nekem: felfújt hólyag vagy!" Volt azonban olyan ember is a faluban, aki nem tekintette megtiszteltetésnek a gróf kellemetlenkedéseit. Csizmadia János plébános például olthatatlan gyűlöletet táplált az ördöglovas iránt, mert a gróf nem vette jó néven, hogy a pap az egyház pénzén házat építetett egy számára kedves hölgyismerősének. Sándor Móric elég meglepő módon adta jelét nem tetszésének, lóháton beléptetett a plébános szobájába, ahol lova elvégezte természetes szükségét. Csizmadia atya kiabált, fenyegetőzött és bosszút esküdött. Három napon keresztül lesben állt egy bunkósbottal a kastély körül és várta a grófot. Sándor Móric azonban nem jött, hanem üzent, mégpedig azt, hogy ha Csizmadia János nem távozik önként a faluból, befalaztatja a plébánia ajtaját a plébánossal együtt. Szó szót követett, végül Csizmadia atya fejet hajtott és eltávozott a faluból.' (Folytatjuk) Tóth Krisztina Metternich Leontina ellenére Móric - apja távollétében, nevelője, Kontarovics legnagyobb ijedségére - befogatta az apj a által két leglassúbbnak talált lovat és a fogattal a Gyarmatról hazafelé tartó Vince elé ment. Amikor beérte apját, megkerülte annak kocsiját és megelőzve hazahajtott. A később érkező Vince kénytelen volt elismerni, hogy fia még a szerinte lassú lovakbból is képes gyors fogatot varázsolni. Sándor Móric azonban lóra csak apja halála után ülhetett. A Bajnára megérkező grófot nevelője, Kontarovics nem akarta a lovak közelébe engedni, mert szerinte, aki nem tanult lovagolni, az nem tud. Móric viszont azt válaszolta: „Akinek tanulni kell a lovaglást, az. soha nem fogja megta• Sándor Móric A Sándor-családban egyébként a gyermekek nevelése teljesen az anyára, Szapáry Annára hárult, aki idősebb fiát, Sándort igen gondosan neveltette. 1819-ben azonban nagy tragédia érte a grófi családot, mert Sándor egy jeges esőben tüdőgyulladást kapott, és néhány nap múlva meghalt. A címek és az uradalom várományosa így Móric lett, akit tizenhét éves koráig szinte semmire nem tanítottak meg. Fivére, majd apja 1823-ban bekövetkezett halála után kezdte el autodidakta módon tanulmányait, és rövid idő alatt elsajátította az olasz és a francia nyelvet, megtanult zongorázni, citerázni, sőt néha még stájer-dalokat is komponált. Apja szigorú nevelése azonban mégis nyomot hagyott jellemén, idegenekkel szemben mindig zárkózott, ellenséges és elutasító volt. A XVIII. századi fiatal arisztokraták szokása szerint éppen európai körúton, Nápolyban volt, amikor apja, Sándor Vince meghalt. A tizenhét éves ifjú még kiskorú volt, ezért gyámjául Matild nővére férjét, Keglevich Gábor grófot jelölték ki, aki azonban nemsokára nagykorúsította. Sándor Móric tehát átvette a birtok igazgatását. Első tette az volt, hogy a bajnai temetőben síremléket állíttatott, ahová szüleit és fivérét eltemette. Az ifjú gróf megbízható, komoly jellem volt, soha nem ivott, nem kártyázott és nem voltak pikáns kalandjai. Egyetlen szenvedélye volt: a ló. A lónak, a lóért, a lóval élt. Már apja, Vince is szerette a lovakat, hiszen a gyarmati ménes alapjait ő vetette meg, ő építette 1802-ben a bajnai kastély mögött lévő gyönyörű istállót, és a budai palota istállójára is egy vagyont áldozott. „A sok csínt és pompát, a rendkívüli ízlést jóval felülmúlja mindaz, amit az istállóban lát az ember. A parádéslovak épületét valósággal szégyen istállónak nevezni. Két sor toszkánai oszlop tartja a négyszögletes helyiség merész, boltozatát. A lovak jászla művészi vasmunkával van díszítve és a vályúk márványból készültek" - írja a kortárs. Vince maga is kiváló lovas, kocsihajtó és lövész volt, fiának mégsem engedte meg, hogy lóra üljön. Ennek Vármegyénk nagy alakjai A Szlavnicai Sándorok Sándor Móric, az ördöglovas Sándor Móric bravúrja a bajnai Ugrató-hídnál nulni". Majd felpattant egy lóra, többször átugratott egy póznán, végül a nyerget félredobva akadályt ugrott. Lovaglása végén a szájtátva bámuló Kontarovicsnak így szólt: „Látod, lovaglásra születtem, mit kellene még tanítani nekem?" Tehetsége szenvedélyévé vált és mindent feláldozott érte: eladta nagyanyja hozományát, a Győr megyei Ráró birtokot, majd 1831-ben az apja által épített budai Sándor-palotát is áruba bocsátotta, amely így az olasz eredetű Pallavicini család tulajdonába került. Nem kímélte egészségét sem: jobb lábát háromszor, mindkét lábát kétszer, kulcscsontját és bordáit számtalanszor törte el. A sok baleset következtében lába olyan gyenge volt, hogy a legcsekélyebb terhelésre kibicsaklott és helyre kellett igazítani. „Csak bátran, nem vagyok üvegből!" - mondogatta ilyenkor orvosainak. Egy veszélyesebb vállalkozása után évekig vassín volt a lábán, londoni és párizsi orvosai már amputálni akarták, mert féltek, hogy az elsorvadó láb gyulladást okoz. Végül az osztrák hegyekben egy gyógyfüvekkel kísérletező paraszt gyógyította meg. 1831-ben Sándor Móric néhány hónapot Londonban töltött, ahol szintén mindenkit ámulatba ejtett lovas tudományával. Miután fogadásból betört egy addig teljesen kezelhetetlen lovat, majd versenyt nyert vele, a ló gazdája így kiáltott fel: „Ez nem egy ember, ez egy ördög ". Ettől kezdve Londonban, Bécsben, Pesten szájról szájra keringtek az ördöglovas tettei. Félelmetes népszerűségre tett szert: Londonban üzletek kirakatába tették festett képeit, az arisztokrata társaság pedig versengett abban, hogy ki tudja őt legyőzni. Egy angol úr még Bajnára is utána ment, hogy meggyőződjön mindarról, amit meséltek róla. Az angolnak Sándor Móric nem okozott csalódást. Egy kellemesnek induló sétakocsikázás közben az ördöglovas egy magas hegyre vezette a fogatot, ahonnan vágtában hajtotta le a lovakat a szerpentines úton. A kalandot az angol néhány bordatöréssel, Sándor Móric kulcscsonttöréssel úszta meg. De a gróf nemcsak Londonban, Bécsben is nagyon népszerű volt. A Prater-hez hozzátartozott Sándor gróf, és a bécsiek nem lepődtek meg, ha egy szűk utcában lovas fogat repült át az utat elálló szekér felett. Az utca embere nagyon szerette, mert ő is szerette az utca emberét. Szívesen leállt velük beszélgetni, megkocsikáztatta, és gyakran megnevettette őket. Igazi nagyvilági ember volt, akiről Károlyi gróf azt írta Széchenyinek: „nem igen lesz belőle komoly ember, állandóan lovas kalandjait emlegeti, néha nekem alig teljesíthető megbízásokat ad". Károlyi azonban tévedett, mert Sándor Móric tudott komoly dolgokkal is foglalkozni, és ebben igen nagy szerepe volt barátjának, Széchenyi Istvánnak. Állandó levelezésben voltak, Sándor gróf sugallta például Széchenyinek a Pestet Budával összekötő híd tervét. De kettőjüket szorosan összekapcsoló téma természetesen a ló volt. Á nagy feladat, a hazai lóversenyzés megteremtése közös álmuk volt, gyakran kötöttek fogadásokat is. 1837. május 16-án Széchenyi azt írta naplójába: „Nyolcvan aranyat vesztek Sándorral szemben, mert három óránál, amire én fogadtam, rövidebb idő alatt, két óra negyvenegy perc alatt érkezett Pozsonyból Bécsbe. Roppant meglepett!" De nemcsak a legnagyobb magyar csodálkozott, hanem mindenki, amikor a gróf a Bécs és Bajna közti 311,6 km távolságot harmincegy óra alatt tette meg hatos fogatával. Első és legkedvesebb paripája, Tatár volt, amelyet Heinrich kapitánytól vett Pesten. Ezt a lovat és a rajta ülő lovast már meszsziről üdvözölték Pest-Buda utcáin, ugyanis hihetetlen teljesítményekre voltak képesek együtt. Vele ugratott rá a gróf a partról már igencsak eltávolodó révre, és vele úszta át oda-visza a jeges Dunát. • Metternich vejeként Vitéz tettei, lovas bravúrjai a női szíveket is megdobogtatták. Sándor Móric azonban csak egy szívet akart meghódítani, de az nem akárkié volt. A rettegett kancellár, Metternich másodszülött lánya, Leontina volt a kiválasztott. A hercegkisasszony nem örökölte apja természetét, kedvességét, érzékenységét a bajnaiak a későbbiekben adományain keresztül megtapasztalhatták. Talán azzal is nyerte el az ördöglovas szerelmét, hogy szelídségével, természetes bájá-