Esztergom és Vidéke, 2001

2001-12-20 / 50-52. szám

2001. szeptember 7. Esztergom és Vidéke ÍRÁSBA ZÁRT TÖRTÉNELEM Kiállítás az iratképzés 1000 évéről a Megyei Levéltárban A magyar államiság fejlődése, a társadalmi, gazdasági és politikai változások sokszínűsége, bonyolultsága a történelem során keletkezett írásos emlékekben tükröződik elsősorban. Az írás segítségével vált lehetővé, hogy az ember távollévő társaival közölhesse szándékait, gondolatait, hogy utódaira, a következő generációkra átörökítse megfigyeléseit, tapasztalatait, hogy jól működő társadalmat szervezzen. Ezért a történetírásnak - legalábbis a középkortól fogva egészen napjainkig - mind mennyiségi, mind minőségi tekintetben vitathatatlanul legfontosabb építőanyaga az írott forrás. Az írás formája azonban, a művelődés egyéb elemeihez hasonlóan, a gazdaság és társadalom változásával maga is állandóan módosult, fejlődött. Az írás és a társadalom sokrétű kapcsolatának összességél írásbeliségnek, íráskultúrának nevezik. Ez a kifejezés magán az íráson, ennek legkülönbözőbb szintű használatán kívül, magában foglalja az írásos gyakorlatot hordozó társadalmi rétegek és intézmények (értelmiség, hivatalnokság, iskola, könyvmásoló műhely, stb.) szerepét is. Az írás azonban nemcsak az utókorra való áthagyományozás klasszikus eszköze, hanem túl ezen, formagazdagsága révén, a megőrzött tartalmaktól függetlenül önmaga is forrása a történelemnek. Az írásbeliség és a közigazgatásban keletkezett irattípusok, az írás eszközeinek, hordozóinak korszakonkénti bemutatása elsősorban a középkori írásfejlődés laicizálódására, az egyre bonyolultabb és sokrétűbb társadalmi és igazgatási igényekre adott válasz jelzésére szolgál. Ezeknek az iratoknak a döntő többségét levéltárak őrzik. A levéltár kifejezés az. iratok öszszességét és magát az épületet is jelenti. A tároló eszközök, helyiségek cs épületek formáinak, anyagának változása igazodott az iratképzés változásaihoz, az iratok társadalmi megbecsüléséhez, az őrzéssel szemben támasztott mindenkori elvárásokhoz. Az irattárak cs levéltárak fejlődése a középkori kincstáraktól, a mai modern légkondicionált és gördülőállványokkal ellátott raktárakig, savmentes dobozokig terjed. Ennek a változásnak a bemutatása maga is a történeti kutatás tárgya. A levéltárak és az írott források kincseinek feltárása, az „Írásba zárt történelem" titkainak kutatása mindannyiunknak biztosítja, hogy gazdagabbak legyünk és megőrizzük hitünket a jövőben. Csombor Erzsébet levéltárigazgató A vendégfogadóktól a szállodákig (I.) Az esztergomi Kopasz Péter fogadója MELLÉKLET 2001. - III. évf. 8. szám Szerkesztette: Csombor Erzsébet A magyar közigazgatás és írásbeliség i. A 10. században megalakult keresztény magyar ál lam elén a mindenkori uralkodó, a/:j'ra/y és helyettese, anádor á\\t. A király nemcsak az állam területén lévő földbirtokok tulajdonosa, de legfőbb hadúr és főbíró is volt. Az Árpád-ház uralkodásának elsőévszázadaiban az írásbeliség még alig terjedt el hazánkban, ezért a király utasításait és döntéseit szóban közölte az érintettekkel, bár néhány fontos birtokadományt, rendelkezést már írásba foglaltak. Első ilyen fennmaradt emlékünk az 1001-ben kiadott Pannonhalmi alapítólevél, amely - mivel Magyarországon ekkor még nem volt írásbeliség - a német császári kancelláriában dolgozó írnokok segítségével kcszült. Az elintézendő ügyek, birtokadományok megsokasodása a 12.század végén szükségessé tette az írásbeliség elterjedését cs a királyi kancellária felállítását. „Mivel azembe ri természet fogyatékossága miatt az időmúlásával az elmúlt dolgok emlékére könnyen homály borul, méltó, hogy az írás hordozza és erősítse meg azt, ami törvényes személyek között köttetett, hogy így mind az írás bizonysága, mind alkalmas férfiak tanúskodása révén sérthetetlen és megingathatatlan legyen. Ezt én, Béla, Magyarország felséges királya megfontoltam, és hogy a királyi felséget óvjam attól, nehogy a jövéíben valamelyik jelenlétemben megtárgyalt ügyben a döntés elfelejtődjék, fontosnak ítéltem, hogy felségünk eléül a kihallgatás alkalmával bármely ügyben született döntés tanúbizonysága írás legyen." - írja 111. Béla király 1181-ben kiadott oklevelében, amelyet a hivatali írásbeliség kezdeteként tartunk számon. A megalakult királyi kancellária vezetője a kancellár, annak helyettese pedig az alkancellár\c[[. A felek ezután kérvénnyel fordulhatlak a/ illető intézményhez, amely a döntés után parancsot adott a kancelláriának a kert oklevél kiállítására. A különböző segédkönyvek cs formuláriumok felhasználásával elkészült fogalmazván\t azután bemutatták az oklevél kiadójának, akinek jóváhagyása után letisztázták cs újra bemutatták a kiadónak, aki azt beleegyezése esetén pecsétjével vagy aláírásával hitelesítette. A királyi udvaron kívül zajló magánjogi írásbeliség helyszínei a középkorban a hiteleshelyek voltak. Ezek a speciálisan Magyarországon létrejövő szervezetek, amelyek a Nyugat-Európában működő közjegyzőket helyettesítettek, a 12. század vcgctől kc/dve vagy az érseki cs püspöki székhelyeken működő káptalanok, vagy szerzetesekből álló társas káptalanok cs konventek keretein belül alakultak ki. Egy hitclcshcly csak egy bizonyos terülten volt illetékes - Esztergom megyében az esztergomi főszékesegyházi káptalan vagy az esztergomi kercs/tes konvent hitclcshclyéhc/ fordulhattak az érintettek -, a budai káptalan, illetve a székesfehérvári keresztes konvent azonban országos hatáskörrel bírt. Két fő feladatot láttak el ezek a szervezetek, amelyek közül az első, az úgy nevezett relatio, a királyi vagy nádori utasítások végrehajtását jelentette. Ha a király vagy nádor birtokot adományozott, vagy peres ügyben vizsgálatot folytatott, a területileg illetékes hiteleshelyhez fordult, hogy az általa kijelölt emberrel együtt a birtokba iktatást vagy a vizsgálatot lefolytassa. Másik tevékenysége a fassio, azaz bevallás volt, amely onnan kapta nevét, hogy azok a magánszemélyek, akik maguk között valamilyen szerződést (pl. adás-vétel, kölcsön, zálogba vétel, stb.) kötöttek, a hiteleshely embere előtt ezt bevallották, aki ezt nekik írásba foglaltaés pecsétjével hitelesítette. Az oklevelek kiállítása ezeken a helyeken két vagy több példányban készült, amelyek közül az egyik mindig a hiteleshely levéltárában maradt, hogy szükség esetén másolat készüljön róla. Az írás a középkorban nagyon fárasztó művelet volt, amelynek oka elsősorban a ferde lapú íróállvány volt, amelynek lejtős lapjára csak a maitól teljesen eltérő kéztartással lehetett írni. Az íródeák alkarja nem nyugodhatott ugyanis a pulpitus lapján, hanem csak a toll, illetve a kisujj közvetítésével támaszkodhatott rá, miközben levegőben tartott bal kezébe fogott tollkésével vagy a sorjelző fácskával ki kellett simítania a rugalmas hártyát a tolla előtt. A sorok elhibázása ellen a pergamenből készült sorjelző használatával védekeztek. A 15. század végétől azután a gyakorlati íráshasználat divatossá válása miatt egyre inkább elterjedlek az újabb, praktikusabb megoldások, majd a 16. század közepétől fogva kialakult a betűvetés mai technikája. 1543-ban, Buda török kézre kerülése után, a középkori Magyarország három részre szakadt. Az északi és nyugati megyéket elfoglaló, a Habsburg-ház által irányított királyi Magyarország és az ország keleti felén kialakult, önálló Erdélyi Fejedelemség mellett az egykori magyar állam középső és déli részeit a Török Birodalom foglalta el. Ezt az országrészt a török birodalom szokásos területi tagozódásának megfelelően kormányzóságokra (vilajet) és ezen belül kerületekre (szandzsák) osztották. A kormányzóságok élén a beglerbég állt, aki rendszerint pasai rangot is viselt. A szandzsákok élén bejek vagy bégek álltak. A beglerbég a kormányzóság élén a szultánt képviselte, s ennek megfelelően a hatásköre a közigazgatás minden ágára kiterjedt, és mivel ezeket a feladatokat egymaga nem oldhatta meg, minden kormányzóságban tanácsadó testület, diván működött mellette. (Folytatás a 10. oldalon) A megszálló vagy beszálló helyxo\ első írásos emlékünk a 13. századból maradt fenn. Az 1279. március 29-én kelt oklevél - amely valójában egy adásvételi szerződés - szól először a fogadósról. Ebből az okiratból megtudjuk, hogy „nemes Urginus úr, László úrnak, Isten kegyelméből Magyarország dicső' királyának tárnokmestere, szabad- és saját akaratából visszavonhatatlanul eladta a tisztelendő férfiaknak, László esztergomi, Rajnaidus esztergomelőhegyi, szenttamási prépostoknak, magának az. esztergomi egyház meghatalmazottainak, mint ugyanazon esztergomi káptalan átvevőinek és arra jogosítottainak azt a palotát, melyet ezen Urginus Esztergom városában birt, a vásártér fölött, minden épületeivel, nemesi telkeivel és házaival, szérűskertjeivel, melyeket észak felől az. a Szűk-utca határol, mely a Kis-Dunához vezet, azután elvezet a Kis-Duna mentén addig a határig, amely Péter fogadósnak - akit kopasznak neveznek házáig terjed és itt visszafordul a halár és elmegy a nagy vásár teréig... " Az okiratban az albergatoris-ról, mint fogadósról találunk említést. Egy pontosan elkészített adásvételi szerződést olvashatunk, nemcsak egy lapszéli megjegyzést. Azt, hogy Esztergomban, a 13. században, a Kis-Duna parton fogadó és nem kocsma működött, mi sem bizonyíthatja jobban, mint hogy az 1279. év őszén összehívott budai zsinat határozatának 4. pontja kimondja, hogy „Pap házában korcsmát, ahol bort kicsiben kimérnek, ne tartson". • Milyen is volt a nevezett fogadó? A néhány szobából álló ház tetejét szalmával fedték. Az egyetlen közös helyiségben, az ivóban faasztalokat, körülöttük lócákat találunk. A bor, amelyet felszolgáltak a betérőknek, bőrtömlőkben vagy dézsákban állt a sarokban, ezek felett cserép- vagy ónkancsók, fakupák sorakoztak a falon. A konyhában ládákat és egy oldalt nyitott tűzhelyet találunk. A sarokban rőzsét és tűzifát halmoztak fel, ezzel fűtöttek és főztek. Az élelmiszerek, a fűszerek, a bográcsok, a fakanalak, a fatányérok, a keverő- és a szűrőkanalak a polcokon. A gabonaféléket fakádakban tárolták, a liszt szegeken, bőrzsákokban lógott. A poros, sáros udvarban istállót, disznóés baromfiólat találunk. A vendég kiszolgálását, a főzést, a takarítást, az utazó lovának ellátását a gazda és családtagjai végezték. • Miért volt szükség Esztergomban vendégfogadóra? Esztergom a 13. században viruló gazdasági élettel, jelentős kereskedelmi forgalommal bírt, országos vonzáskörű piaccal rendelkezett. A kereskedők a Dunán és a szárazföldi utakon hozták portékáikat az esztergomi piacra. (Ilyen útvonal volt a Brünn-Ersekújvár-Esztergom, a Bécs-Moson-Győr-Esztergom, a Buda-Esztergom útvonal.) A kereskedők hajókon drága prémeket (Oroszországból), bíbort, színes és szürke posztót, gyolcsot (Velencéből) hoztak magukkal, de megfordultak a piacon rajnai kalmárok is. Visszafelé ökröt, marhát, disznót, bárányt, gabonaféléket, halat, sajtot, gyümölcsöt, bort, serlegeket, tálakat vittek. A piac kiterjedtségében Esztergom árumegállítójoga is szerepet játszott. A 13. századig - a vendégjog és a vendégbarátság elve alapján - minden ember társadalmi rangjához méltóan keresett magának szállást. A kereskedelem fejlettsége és a forgalom tereltsége miatt a kereskedők és az utazók már nem tudtak a városokban magánházaknál megszállni. Kénytelenk voltak igénybe venni Kopasz Péter fogadóját, amely a hivatásszerű szállásadás alapjait, kezdetét jelentette, amely mára 13. század végén jelen volt hazánkban. • A Fekete Sastól a Korona Szállodáig Villányi Szaniszló írja a 18. század eleji városról, hogy „Esztergom és a Víziváros - csekély kivétellel - gunyhószerű házai jobbadán fából, vályogból vagy sövényfonásból alkotvák. A város és megye egyaránt szomorúan sivár és szegény képet nyújt". Ez feltehetően a török uralom hozadéka. Az érsekség visszaköltöztetése (1820), majd a székesegyház 1822-ben megkezdett építése - ahol számos mesterember és napszámos dolgozott egyben Esztergom gazdasági életének serkentőjévé vált. A szabad királyi városban és a Vízivárosban számos céh telepedett meg. A város ekkor 6679 főt számlált, nagyrészt magyarok lakták, de szép számmal éltek német és szlovák nemzetiségűek is. A szabad királyi városban 1692 óta rendszeres hetivásárt, valamint évente négy alkalommal országos vásárt tartottak. Esztergom az 1828-as esztendőre ismét piacközpontnak számított. A folyami kereskedelem mellett, a Duna jobb és bal partján fekvő települések lakói is itt juthattak vásárfiához. A város - a dorogi és a táti bekötőút révén kapcsolatban állt Béccsel és Budával is, a révközlekedés és a felvidéki úthálózat eredményeként pedig Párkánnyal, Selmecbányával, Besztercebányával, Érsekújvárral, Nagyszombattal és Brünnnel. A vásározó kereskedők és iparosok szüksége hívta életre az ételt és italt mérő - istállóval is rendelkező - szálláshelyeket. A vásárosok mellett, az (át)utazók részére is fent kellett tartani valamilyen alvásra alkalmas helyet. így mind a folyami és szárazföldi kereskedelem, mind az átmenőforgalom - mintegy 5-6 évszázaddal később - újjáéleszti az iparkodóknak azon körét, akik felismerve a fogadók funkcióbővülésének szükségét, továbbvivői a Kopasz Péter-i örökségnek. • A Fekete Sas Vendégfogadó A Fekete Sas Vendégfogadó - amely a város tulajdonában állt - már az 1700as évek elejétől működött a mai Széchenyi tér 22. szám alatt. A Magyar Hírmondóban az alábbi hirdetést olvashatjuk: „Nemes Szabad Királyi Esztergom Városának Fekete Sas nevezetű Vendégfogadója, Septetnber hónapnak első napján, ezen folyó 1794-dik esztendőben, kótya-vetye által, a' leg-többet Ígérőnek örökösen el fog adattatni". A fogadó nyolc szobával, két konyhával, egy kamrával, két pincével, huszonnégy ló befogadására alkalmas istállóval, kocsiszínnel, kűttal, házi kerttel, négy réttel, két házhellyel rendelkezett, így a 19. század elején - a vidéki viszonyok között is - nagy fogadónak számított. A fogadó bérbeadásáról a városi jegyzőkönyv 1840. július 16-án kelt bejegyzésből értesülünk. A bérleti szerződés lapján a Városi Tanács három évre bérbe adta Brenner Károly esztergomi polgárnak a Fekete Sas Vendégfogadót, évi ötszáz ezüst forintért. A szerződésben a fogadós jogait és kötelezettségeit is rögzítik, amely szerint a fogadós köteles az adott bérleti évben a „kótyavetye alkalmával igért ötszáz, eziisl forint" összegből 225 ezüst forintot előre a városi pénztárba befizetni. Ha a vendégfogadó épületében bármilyen kár esne, akkor annak javítása is a fogadóst terheli. A bérleti szerződés a fogadós védelmében pedig tartalmazza, hogy a „kótyavetye után más által Ígérendő nagyobb bérbeli sommá a Szab. Kir. Város által el nem fogadtatik", ami által a város kötelezi magát a bérlet megkötésére. Brenner Károly 1846-ban ismét megszerzi a bérletet a fogadóra, a bérletért ekkor is ötszáz ezüst forintot ígér. A következő bérlőnek csak a nevét tudjuk a fogadó 1852. március 19-én kelt bejelentő jegyzékéből: Anion Gross. A fogadó további sorsáról csak annyit tudunk, hogy a városi tanács az épületet 1900-ban eladta, amelyet lebontottak, majd helyén felépítették a (mai) járásbírósági épületet. (Folytatjuk) Kiss Adrienn