Esztergom és Vidéke, 2001

2001-10-18 / 41-42. szám

295 Nemzeti ünnepünkre „... meg ne feledkezz azokról, amikel saját szemeddel láttál, ne vesszenek el a te emlékezetedből egész életedben! Ismertesd meg azokat fiaiddal és unokáiddal is... (Mózes 5. könyve, 4;9) Biztosan nem én vagyok az, akit kijelölt a sors az 1956-os forradalom és szabadságharcról szóló megemlékezésre. Azért ünneprontó bizonyára nem leszek, ha elbeszélem, mit éltem át, amikor - még gyerekfejjel az előzményekből is részesültem, majd végigéltem Esztergomban a forró napokat; és mit élek át napjainkban nemzeti ünnepeinken. Dicső felszabadítóink 1945-ben - igencsak kevés hadászati célszerűséggel - bombázták ezt a nyugodt kisvárost. Az egyik bomba az udvarunkra esett. A ház tönkrement, de személyi sérülés nem történt, mivel a pincében, vagyis az óvóhelyen voltunk. Akkor - hét évesen reszkettem a félelemtől, nem értettem semmit. így szüleim elbeszéléséből tudtam meg, hogy orosz bomba volt. Életre szólóan, mélyen gyökerezve meghatározta politikai állásfoglalásomat. A Rákosi-rendszer zsarnokságra épülő világát Illyés Gyula versbe fogalmazott ,£gy mondatáná\" szemléletesebben, lüktetőbben nem lehet leírni. A kitelepítést megúsztuk, de apámat bélistázták (mai nyelven: kirúgták az állásából). Az iskolában szorgalmasan tanultuk a szép orosz népdalokat, bölcs vezéreink dicsőségét zengő himnuszokat, a nagy orosz feltalálókat, (Jablocskov „gyertyáját", azaz izzólámpáját, Popov rádióját, Micsurin és Liszenkó „magvas" gondolatait...), nyolcadikban, az akkor Vörös csillag névvel „forradalmasított" Petőfi általános iskolában - hittan helyett - Joszip Visszarionovics Sztálin rövid életrajzát. A munkahelyeken rendszeresen szemináriumokat tartottak, azt progalálva: hogyan lehet minél hamarabb megrokkanni Sztahánov módszerével, kevés önköltséggel, selejtmentesen. Az alkotmánytant a katonatisztből átvedlett véresszájú kommunista igazgató tanította. Tőle tudom, hogy a si vis pacem, para bellum latin mondás Lenin elvtárstól származik... Ellentmondani akkor? Melocco Miklós Nagyboldogasszony-napi gondolatsorából idézek: „Negyven éven keresztül buta emberek hazudtak egymásnak." A negyven évből csak a negyed része telt el 1956-ig, de a butaság és a hazugság akkor burjánzott a leginkább. Hogyne burjánzott volna, mikor a leghülyébb szónokot is vastapssal „jutalmazták", ha kimondta Rákosi vagy Sztálin nevét. A szólamokban hangoztatottaktól eltérően nem a tudás, hanem a tudatlanság volt a hatalom. Az iskolában a tábla felett nem a feszület, hanem - annak helyén - Rákosi kép tudatta: kié a hatalom. A Vörös Hadsereg első hullámban érkező katonáinak rémtetteiről, majd a kitelepítésről hallottam, közvetlen környezetünkből is értesültem minderről, de a szörnyűségek részleteit csak a rendszerváltás idején ismertem meg: Recsket, a Hortobágyot, az ÁyH borzalmas tetteit, a Gulág és a málenkíj robot embertelenségeit. És - a sok-sok megjelent dokumentum, könyv és film ellenére - még mennyi minden van, amiről én sem tudok! A meghurcoltak, az áldozatok közül sokan még mindig hallgatnak, csendben elmennek, magukkal viszik a sírba azt, amit el kellett volna mondaniuk. És közben mindabból, ami már közzé van téve és megismerhető, mennyi minden nem jut el társadalmunk szélesebb köreihez - és főként milyen kevés épül be a fiatalabb nemzedékek tudatába! (A „hazafiságra nevelés" kifejezést hiába kerestem a Nemzeti Alaptanterv szövegében...) Sztálin halála (1953. március 5.) után megnyílt - igaz, csak résnyire - a lehetőség kapuja, amit belülről a nép feszített elemi erővel. A rés egyre nagyobb lett: elkezdték rehabilitálni az önkényuralom áldozatait, majd csekély teret engedett a hatalom a reformereknek: Petőfikör, aztán '56 október 23-án leszakadt az ajtó, kitört a vihar, a szökőár áttörte a gátat. „Tombold ki özönvíz, tombold ki magadat! Mutasd mélységes medred..." Teli torokból, mámorosan kiálthattuk: „Ez a haza magyar haza, minden orosz menjen haza!" Könnyes szemmel énekeltük a Széchenyi téren a Himnuszt és a Szózatot, miközben a városháza tornyáról valaki leverte a csillagot. (Az én tudomásom szerint: Mrávlik József Élt: 1918-1956.) Egyszerre mindenki mindenkinek barátja lett, mert a nehézségeket együtt viseltük el és katarzis-szerűen éltük meg a változást. Forradalmunkra és szabadságharcunkra emlékezve fel kellett idézni az odavezető utat. körülményeket, mert a barikádnak két oldala volt. A túlélők másként ítélik meg a harcokat és a megtorlás időszakát is. Ezért ne csak a forradalom véres, majd szép napjaira emlékezzünk, hanem azokra is, akik a porkolábok, a hóhérok áldozatai voltak! Mi, akik még tanúk vagyunk, emlékezve ünnepeljünk! És emlékeztessük azokat, akik már többen vannak nálunk, a fiatalokat: tanulják meg, hogy az ember szabadságvágya nem fojtható el, és a hatalmat erőszakkal, demagógiával csak ideig-óráig lehet fenntartani. Elmegyünk a Sötétkapuhoz, emlékezni, és csendesen, de erős hittel, akarattal fogadalmat teszünk: nem fordulhat elő soha, hogy ártatlan emberek vérüket hullassák egy ordas eszme miatt. Nem kellett és most sem kell a proletár internacionalizmus, de nem kell a rossz értelemben vett globalizáció sem. Mi magyarok - magyarok akarunk maradni! Erezze a felvidéki és az erdélyi magyar azt, amit mi átéltünk 56-ban! És együtt érezzük, az egész magyarság tragédiáiként a zsidó, a cigány Holocaustot, az újvidéki mészárlást, a deportálásokat, a temesvári S9-es forradalmat, a rákövetkező március véres marosvásárhelyi napjait... Emlékezni, emlékeztetni kell! Mert ez már a Történelem. „Emlékezz vissza az egész útra, melyen vezetett Istened... " (Mózes, 5. könyve, S:2) Kiss György Zene és Történelem - Kastélyok és Katedrálisok Október 9-én este 7 órakor a szokásosnál is elevenebb volt az élet a Bazilikakörü. Esti hangversenyre készülődtek a résztvevők és a vendégek. „Zene és Történelem - Kastélyok és katedrálisok" címmel immár másodízben rendezik meg ezt a rangos zenei fesztivált Magyarországon. Egyidőben léptek fel különböző kórusok az ország impozáns kastélyaiban és katedrálisaiban. Olyan helyszíneken, mintáz esztergomi Bazilika, az. egri Székesegyház, a gödöllői királyi kastély, vagy az egri Eszterházy Líceum. A fesztivál csúcspontját az október 12-én délután 5 órakor a parlamentben kezdődő záróünnepség jelentette. A fesztiválon résztvevő 1 1 kórust dr. Ader János, a magyar parlament elnöke nevében titkára köszöntötte. Kiemelte, hogy a felületes szemlélőnek a fesztivál elnevezés tulajdonképpen semmit sem mond. Pedig a régmúlt időkben a muzsika tulajdonképpen ezeken a helyeken, kastélyokban és katedrálisokban született, élt, hangzott el. Gondoljunk csak Gödöllőre, Fertődre vagy Martonvásárra: milyen nagy zeneszerzők éltek és komponáltak e helyeken! Az elmúlt napokban ezért csendültek fel éppen a zene felejthetetlen hangjai e patinás helyeken. A parlament műsorában szemezgetve élmény volt hallgatni a Chorus Matricanus nőikar előadásában, harsonák kíséretével Beethoven Paraclitus egrediens című művét, melyet a szervező Strausz Kálmán - felesége dirigált. A német Eestivalclior 2001 előadásában Beethoven Örömódáját hallgathattuk meg a parlament falai között, majd Liszt Fercnc l'c'ter noster című műve szólalt meg az esztergomi Bazilika Strigonium énekkarának előadásában. Baráti István vezényletével. A befejező számok egyike Kodály Zoltán Adoration című alkotása volt, melyet a Hunyadi Zoltán vezényelte esztergomi Monteverdi Kórus tolmácsolt. Igen nagy élmény volt résztvenni e kulturális eseményen, büszkék voltunk arra is, hogy városunk pár nap alatt több alkalommal is a világ, az ország látókörébe került a vatikáni kiállítás, a hídavatás, és e remek zenei program révén. Eck Alajos (Újvári) Október 9-én a József Attila iskolában nyílt meg a Piktor Tábor gyermek-alkotóinak idei terméséből összeállított kiállítás a fenti - Arany János versére utaló címmel. Műveikben ugyanis az európai balladák egyik vándormotívuma mozgatta képzeletüket. A valóságos esztergomi hídavatás napján, október 11-én délután a Gyakorló iskola Sziget Galériájában Nagyfalusi 77£>ör ajánlotta az érdeklődők figyelmébe azt a másik tárlatot, amelyet a zsűri az önkormányzat pályázatára beérkezett képekből válogatott össze. A kiírásban szereplő tárgyszerű címet - A Mária Valéria híd - az egyik pályázó nagyon találóan Alomból valóság címmé „költötte át". Hídavató gyermekrajzok A 12 iskolából beérkezett mintegy 500 alkotás közül 53-at állítottak ki -és ötöt díjaztak. Hunyadi Bencének (ált. isk.. Sárisáp), Karácsony Ritának (Gyakorló isk.), Murányi Barbarának (Petőfi isk.), Papp Eszternek (István gimn.) és TurcsánNikolettnek (ált. isk., Dorog) Baranya István a KISB elnöke adta át városunk elismeréseit. 1999-ben egy hasonló - Szakmáry Piroska tanárnőnek köszönhető - kezdeményezés nyomán a gyerekek elkészült műveiket még a hídesonkot lezáró rácskerítésre, a tiltótábla köré helyezték el. Ami mégis azonos e Bangó Miklós rendezte kiállítással: műveikben akkor is, most is újjá, teljessé álmodták hidunkat.... Tíz éves az Esztergomi Művészek Céhe Bulla András íotóművész H-2500 Esztergom mr^" Széchenyi tár 8. W /sSjcjcti /sep/erj a ^vVi^-® KJ mus^Z-, jJisjeiv <r ícs ^LT'^JUT árr Az „Esztergomi Művészek Céhe" várja mindazokat a rendszeresen kiállító művészeket, akik magukat esztergominak valják, szívesen tevékenykednek e város kulturális és művészeti életéért. Előfeltétel: tagság valamely országos művészeti szövetségben vagy a Művészeti Alapban. Szándéknyilatkozatodat javaslataiddal, ötleteiddel együtt juttassad el címemre, vagy hozzad el találkozónkra, mely 1991. április 11-én, csütörtökön 16 órakor kezdődik a Keresztény Múzeum könyvtárában. Program: alapítólevél megfogalmazása, aláírása. Működési szabályzat kerettervének összeállítása. Törvényes bejegyzést intézők megbízása, valamint aktuális kérdések fölvetése, úgymint saját galéria, helyiség, klub, kiállítások és kapcsolatok koordinálása (testvérvárosok, külföldi galériák), bemutatkozó kiállítás szervezése és rendezése, katalógusok, szponzorok, szakértés, zsűrizés, menedzser megbízása stb., stb., lehetséges rendszeres klubnap, előadásokkal. Fontos, hogy a már hagyományos tárlatok szervesen illesztődjenek a város programjaiba (Esztergomi Tárlat, Esztergomi Fotóbiennálé, stb.), emellett a Céh évi kiállításain is rendszeressé és eseménnyé váljanak. Képzőművészeti tábor, esetleg fotográfiai alkotótelep működtetése is elképzelhető. Javaslatod a Céh (vagy kamara?) elnevezésére talán jobb lesz mint az ideiglenes, foglalkozz ezzel is! A váci és a szentendrei hasonló szervezetek szabályzatait, papírjait és tapasztalatait tanulmányozásra elviszem gyűlésünkre. Ne feledd: Céhünk hasznossága és hatékonysága csakis a mi ténykedésünktől függ, tehát mindenki tevékeny részvételére számítunk! Találkozónkra várlak! Jó munkát kívánok: / > A Céh alakuló ülésének jegyzőkönyvét 1991. szeptember 73-án 17-en írták alá. Elnökké Mucsi Andrást, alelnökké Andráskó Istvánt, titkárrá Kaposi Endrét választották. A Megyei Bíróság 1991. december 30-ai keltezéssel adta ki határozatát a nyilvántartásba-vételről. Elsőtárlatukon 18an mutatkoztak be. A legutóbbin, Szentendrén - amely idén április 29-én nyílt meg - 25-en: festők, grafikusok, szobrászok, restaurátorok, iparművészek és egy belső építész is. Jubileumi kiállításuk immár a 16. csoportos szereplés. Mucsi András halála (1994) után az elnöki tisztséget Andráskó István vette át. MEGHÍVÓ A Magyar Nemzeti Múzeum Esztergomi Vármúzeuma tisztelettel meghívja Önt az Esztergomi Művész Céh Jubileumi Tárlatának megnyitójára, 2001. október 19-én péntekenló órára a Rondella Galériába. Megnyitja: Horváth Béla múzeumigazgató Mucsi András megnyitójából Az Esztergomi Képzőművészek Céhe bemutatkozó kiállításán 1991. október 23. „Navigare necesse est." Hajózni szükséges, halljuk az újra meg újra visszatérő latin mondást. Hajózni kell akkor is, ha szélcsend van, hajózni, ha viharba kerültünk, hogy kikerüljünk belőle és ne süllyedjünk el benne. Hajózni kell, ha sem ködben, sem éjjel, sem nappali fényben nem jelzi világítótorony a veszélyes vizeket vagy éppen, elrejtve a révet, hamis fényeket villogtat. Hajózni kell, ha a tenger tengernyi kalózzal, tolvajjal van tele, hajózni kell, ha már nincs is tenger, csak árvíz után apállyá senyvedő sekély folyó, aszálylyal sújtott, reménytelen partok között. Mostoha időkben, a nyakunkba szakadt szabadság egyre drágább súlyával terhelten minden alkotó és alkotni képes emberre a helytállás és a fokozott felelősség kötelme hárul. Állami támogatások nélkül is, minden alkotó művésznek látható módon munkájával kell bizonyítani jelenlétét és hűségét városa iránt, mely mindeddig - és e pillanatokban mindegy, hogy mekkora - helyet, otthont és élménytadó teret nyújtott a benne élő művészeknek. Ezt ismerte fel a céhbe tömörült művészek esztergomi csoportja, és ehhez adott gyors és önzetlen segítséget az esztergomi Szabadidőközpont, Csernus Ferenc igazgató úr személyében, amikor minden ellenszolgáltatás nélkül biztosította a Zöld Ház 10-es termét a céh munkásságát bemutató állandó kiállítás, folyamatosan működő Galéria céljára. A hely kicsiny, a teremben (és a megnyitó alkalmából az előcsarnokban is) kiállított mintegy félszáz mű - a 18 alkotó számával elosztva - mennyiségben igen szerény. Lehet, hogy ez a frissen egybegyűjtött anyag és a folytatása sem fogja megrengetni a világot, de az méltán remélhető, hogy ezek a jószándékú művészek, ha meg tudják őrizni a közös munkához szükséges békességet, ezen a kis ponton megvetve lábukat, ki fogják mozdítani Esztergomot a modern művészet iránt tanúsított fásult közömbösség kényelmes bunkeréből. Ha még igaz, hogy Párizs a modern művészet otthona és fővárosa, hadd idézzem a középkori Párizs hajót ábrázoló régi címerét és jelmondatát: ,fluctuat, nec mergitus". Esztergomban is hánykolódhat viharos vizeken, kedvezőtlen viszonyok között a kortárs művészet hajója, de ha van egy ilyen fix pont, mint ez a céhzászlóval jelzett Galéria és megmarad az alkotó kedvvel párosult tiszta szándék, nem süllyedhet el.