Esztergom és Vidéke, 2001

2001-04-12 / 15-16. szám

2001. április 12. Esztergom és Vidéke 5 „Nem lehettem próféta saját városomban" - elköszönő'beszélgetés a Nemere házaspárral Szerkesztőségünkhöz is eljutott a hír: a világszerte ismert író és felesége elköltözik Esztergomból. Nemere István rendszeresen -aRejtekutak-atjegyezve felesége, Ilonka pedig alkalmanként írogatott lapunknak; írásaikat mindig örömmel vettük, közöltük. Távozásuk előtt egy búcsú-interjút kértünk tőlük, úgy is mint egykori munkatársainktól. A Szenttamás-hegy oldalában meghúzódó hangulatos villa dolgozószobájában ülünk. A sarokban már ott tornyosulnak, elszállításra várva, a dobozokba csomagolt könyvek, az írói munka kellékei és termékei. A háziasszony „kapucsinóval" kínál, jólesően járja át testünket a forró ital. Ellazulunk, és előkerül a mikrofon. - Ha jól tudom, István, több mint kétszáz köteted jelent meg eddig, cikkeid számát pedig talán meg sem tudnád már mondani. Gondolom, rengeteg idődet igénybe veszi az írás. Ez napi hány órát jelent? - Mindenekelőtt pontosítanék. Mire ez az írás napvilágot lát, már valószínűleg 300 fölött lesz a nyomtatásban megjelent könyveim száma. Hogy mindezt meg tudjam írni, ahhoz szinte a rendelkezésemre álló összes időmet erre kell áldoznom. Ez egy teljesen egyedi életformát kíván, gyakorlatilag a hét hat napján kora reggeltől késő délutánig a szövegszerkesztő előtt ülök, egy napot pedig Budapesten töltök ügyeim intézésével. Ez azt jelenti, hogy számomra nincsenek ún. munkaszüneti napok. - A fentmaradó kevéske időddel mit kezdesz? - Napi mintegy másfél óra áll rendelkezésemre a szellemi és fizikai regenerálódásra, ezt többnyire a kutyám sétáitatásával töltöm. Esténként olvasni vagy tévézni szoktam, de ez sem az a fajta gondtalan lazítás, ami más embernél a kikapcsolódást jelenti. Ez már szinte betegség, hogy a könyvekben, újságokban, televíziós műsorokban is elsősorban azt figyelem, mit tudok majd felhasználni belőlük következő művemben. Jó példa erre nemrég megjelent dokumentumkötetem, amely a tavalyi év szenzációját, az orosz atomtengeralattjáró katasztrófáját dolgozza fel, vagy a legújabb regényem, amelyben a Fekete Angyalként elhíresült ápolónő tetteit mesélem el. - Aki már ennyit írt életében, talán csökkenthetné a tempót. Mégis mi hajt e fokozottan intenzív munkára ? A pénz? A hírnév? Valami belső kényszer? Vagy egyszerűen csak a megszokás? - Azt hiszem, végső soron mind a négy dolog, amit felsoroltál, szerepet játszik abban, hogy én nem tudok leállni ezzel a tevékenységgel. Egyrészt élvezem is, másrészt ezt egy természetes életformának tartom még akkor is, ha ez kívülről nézve egyfajta mazochizmusnak vagy aszkétizmusnak tűnik. Én csodálkozom azokon az embereken, akik unatkoznak, akik nem tudnak mit kezdeni magukkal. Bizonyára ők találták ki azt a kifejezést, hogy „agyonütni az időt". Pedig hát az időből olyan kevés van, s ezt a keveset nem agyonütni, hanem menteni kellene. - Te milyen típusú író vagy? Gyorsan, könnyen fogalmazol, vagy aprólékos gondossággal, javítgatva? - Az aprólékos gondosság nem jellemző rám. Lehet, hogy ez néha meg is láts/ik a szövegen, de nem vagyok az a típusú író. aki évekig csiszolgat egy regényt. Nem is tudom. az. ilyen módon alkotó írótársaim hogyan tudnak megélni. Nálam mindig az első megfogalmazás a legjobb. Amikor még csak ismerkedtem a számítógéppel, előfordult. hogy egy-két oldalnyi szöveg eltűnt a gépből. Újból kellett írnom, és rájöttem, hogy másodszorra már nem vagyok képes ugyanolyan jól megírni. Gondolatban ugyanis már régen túlléptem rajta. - Hogy mindezt megtudd lenni, eleted párja, úgy gondolom, mindennel ellát. Ilonka, milyen a sorsa egy író-feleségnek '! - Nem tudom, hogy más írók feleségei hogyan élnek. Nekem az a természetes, hogy teljesen alárendelem magam a férjem munkájának, és mindent úgy igazítok, hogy az ő alkotó-órái nyugodtak, zavartalanok legyenek. - Tudom, maga is írogat, hiszen nem egy cikkének a megírására magam beszéltem rá. Megjelent két könyve is, két ragyogó szakácskönyv. Istvántól kapott kedvet vagy ösztönzést az írásra? - Nem. Én már diákkoromban is szívesen írogattam. De aztán úgy alakult az életem, hogy nem tudtam időt szakítani erre a hobbimra. Aztán amikor Istvánnal összekerültünk, rájöttem, hogy a közösen kialakított napi életritmusunkba bőven belefér, hogy én is írogassak néha. Riportokat is, s mint említette, újabban szakácskönyveket is. - E receptkönyveket olvasgatva úgy tűnik, szeret főzni. Istvánnak vannak kedvenc ételei, vagy mindegy neki, mit rak eléje? - Vannak kedvencei, de nem nagyon merem megkérdezni tőle, hogy mit főzzek, mert akkor szinte minden nap a legkedveltebb párosítását ehetnénk: bablevest mákostésztával. Egyébként mindenevő, nem válogat az ételekben, és nagyon szereti a főztömet. - Ilonka szokott-e véleményt mondani férje friss írásairól, mielőtt azok a kiadóhoz kerülnek? - Régebben, amikor még én gépeltem István írásait, egyben lektoráltam is azokat. A nekem kevésbé tetsző részeket megbeszéltük, s ha indokolt volt az észrevételem, korrigáltuk is. Ma ez a szűrő már nincs, hiszen István most szövegszerkesztővel dolgozik. E lektori munka hiánya néha érződik is egyikmásik művén. Ha nem tetszik valami, persze most is elmondom, de ezek többnyire szubjektív vélemények, és az egyes műfajokhoz való kötődésemet jelzik inkább, mint konkrét bírálatot. - István, te több műfajban is jeleskedsz. Melyik áll hozzád a legközelebb ? - Az emberek azt hiszik, hogy ha valaki több műfajban is alkot, akkor bizonyára van egy kedvence, s nehezen értik meg, hogy én valamennyit kedvelem. Hét-nyolc különböző műfajban dolgozom, s mindegyik érdekel. Egyiket sem azért csinálom, mert rákényszerítettek. Ha választok egy műfajt, az azért van, mert nekem tetszik, és remélem, hogy majd az olvasóknak is tetszeni fog. - Sok írásod szól a ma még titokzatosnak, megmagyarázhatatlannak tűnő dolgokról. Te csak mint érdekességeket írod meg ezeket, vagy hiszel is a Deniken-féle elméletekben ? - Sok mindent láttam, tapasztaltam magam is, sok különös képességű emberrel találkoztam, és természetesen rengeteget olvastam rejtélyesnek tűnő dolgokról. Amikor én ezekről írtam, akkor az még nagyfokú merészségnek minősült, és kaptam is érte jócskán a fejemre, de mindezt vállaltam. Ma már e témák lerágott csontok, és az én érdeklődésem is elfordult ezekről a dolgokról. - Sokan felróják neked, hogy nem igazán veszel részt Esztergom kulturális életében. Mi ennek az oka? - Korábban több vidéki városban is éltem hosszabb-rövidebb ideig, rossz tapasztalatokat szereztem, s amikor ide kerültem, azt mondtam magamnak: elegem van a gittegyletekből, a „vihar egy pohár vízben" jellegű eseményekből. Elsősorban írni akartam, és eleinte tudatosan tartottam magam távol a város kulturális életétől. Természetesen ez oda vezetett, hogy később a város sem vett rólam tudomást, legalábbis nem olyan mértékben, ahogy én szerettem volna. Bizonyára én is hibás vagyok mindebben, de ennek ellenére, bevallom, rosszul esik, amikor egy-egy irodalmi estre az ország minden részéből hívnak meg írókat, költőket, én pedig, aki helyben vagyok, senkinek sem jutok az eszébe. - Bár néhány kritikai hangvételű cikked megjelent a '90-es évek elején, sokáig mégis úgy látszott, nem érdekel a helyi politika. Aztán felléptél egy olyan politikus oldalán, aki nem igen örvendett nagy népszerűségnek Esztergomban. Sokan értetlenül fogadták ekkor színrelépésedet. Aztán hosszú hallgatás következett. Miért? - Nézd, nekem akkor úgy tűnt, hogy az a bizonyos politikus maga köré tud gyűjteni jónéhány köztiszteletben álló, tevékeny, jószándékú embert, s velük összefogva végre le lehet váltani azt a polgármestert, akinek a tevékenységével nagyon elégedetlen voltam. Sajnos, csalódtam. Benne is, de legfőképp az esztergomi választópolgárokban... No de hagyjuk a politikát! - Az itt látható összecsomagolt holmik is igazolják, végleg búcsút mondtok Esztergomnak. Közrejátszik ebben az, hogy nem érezted jól magad ebben a városban? - Kétségtelenül. Egyszer megkérdeztek tőlem egy író-olvasó találkozón, hogy milyen érzés egy olyan városban élni, amely egyes vezetőinek erkölcstelen tetteiről híresült el a televízió és a sajtó híradásai nyomán. Én akkor azt mondtam, nemcsak az a lehangoló, hogy ilyen esetek felelősségrevonás nélkül megtörténhetnek, hanem az is, hogy az illetőknek eszükbe sem jutott ezt követően lemondani. Holott minden demokratikus országban, ahol egy kicsit is adnak az erkölcsi tisztaságra, ez a legtermészetesebb dolog lett volna. Évek óta halmozódtak bennem a bosszantó, negatív élmények, és számomra csekély vigasz, hogy országosan is hasonlókat lehet tapasztalni. Ha szót emeltem ellenük, senki sem mert mellém állni - vagy csak nagyon kevesen, de ők sem tartottak ki az igazuk mellett. Nem véletlen tehát, hogy örülök, mikor feleségemmel végre egy olyan helyre költözhetek, ahol kilométeres körzetben nem látunk majd magunk körül embereket. - Ilonka mit szól a környezetváltozáshoz ? Meg tudja-e majd szokni a szépséges Dunakanyar után az alföldi tájat? -Mi márévek óta beszélgetünk arról, hogy milyen jó lenne egy nyugodtabb, egészségesebb környezetben élni. Most, hogy módunkban áll ezt a régi álmunkat megvalósítani, örülök a lehetőségnek, hogy ajövőben egy madárrezervátum közvetlen közelében, egy többhektáros fenyőerdő közepén élhetek a férjemmel. - István, afféle búcsúüzenetként mit mondanál azoknak, akik szerettek és tiszteltek benneteket? - Barátainkkal nem szakad meg a kapcsolatunk, hiszen egyrészt visszavisszajárunk még Esztergomba, másrészt új otthonunkban is szívesen látjuk őket. Olvasóimmal eddig is csak könyveimen keresztül voltam kapcsolatban, hiszen a 29 év alatt, amit ebben a városban töltöttem, mindössze kétszer hívtak meg velük való találkozóra, és ott sem tolongtak az érdeklődők. Úgy tűnik, Esztergom nem volt - és most sem kíváncsi rám. Nem lehettem próféta saját városomban. - Talán csak azért nem, mert az esztergomiak soha sem tekintették a Te Parnasszusodnak a Szenttamás-hegyet, mindig is közéjük tartozó, hús-vér embernek tartottak, akivel lépten-nyomon találkozhatnak az utcán, aki ott áll velük sorban az. üzletek pénztárjánál, akivel bárhol beszédbe elegyedhettek, saki megírta érzéseiket, gondolataikat. Az. elismertség, a tisztelet nem mindig zajos rendezvényekben nyilvánul meg... Kívánom nektek, hogy érezzétek jól magatokat új otthonotokban, leljetek ott megnyugvást, lelki békét, és a bennetek tévő tüskék ellenére se feledkezzetek meg teljesen erről a városról, az itt élő barátokról, tisztelőitek népes táboráról. Szába ... Már nincs egyedül Azt mondta, Demeternek hívják. Még ma sem vagyok biztos benne, hogy valóban ez volt a neve. De tisztán emlékszem vizesen kék szemére, ami úgy tűnt, mintha mindig láztól fénylene. Valójában ködös volt a tekintete. Finom pára ült rajta, amely beborította tudatát is. Évekkel ezelőtt az autóbuszon ült mellettem, pedig hely volt bőven másutt is. Még csak rá sem néztem, mégis éreztem a kutató szempárt az arcomon, ahogy minden részletet szemügyre vesz. Zavarni kezdett. Egy újabb rámenős alak, gondoltam és tüntetően arcomba húztam a hajam. Ekkor szólalt meg. Kérdezetlenül, halkan, mozdulatlanul. Hangja sem mozdult csak áradt felém furcsa, gépies egyhangúságban. Már muszáj volt ránéznem, egyenesen bele a megmagyarázhatatlanul áttetsző tekintetébe. Még csak el sem mosolyodott. Magáról beszélt. Arról, hogy szereti ezt a várost, mert az emberek nem törődnek egymással, senkit nem érdekel mit csinál a másik. Intézetben nőtt fel, megszokta a közönyt. Soha nem mutatták meg neki, hogyan kell szeretni, tisztelni, elfogadni. Azt mondta a legjobb barátja benne lakik. Soha nem égett, nem lángolt senkiért és semmiért, oly sivár mint egy aszályos táj. Nem hisz az emberben. Egyetlen dolog kelti életre a benne tanyázó másikat, azt a szenvedélyesebbet. Gyógyszerrel kezdte és ivott rá. Tizenhárom éves volt akkor, csak ehhezjutott hozzá. Ahol ő felnőtt, csak így lehetett kibírni. Azóta mindent kipróbált már. Megkérdeztem, miért nekem mondja ezt el? Rámutatott a többi utasra, azt mondta: nézzem meg őket. Felveszik a kulturált viselkedés álarcát, ami tulajdonképpen azt jelenti, mindenki hagyjon békén, nem érdekeltek sem ti, sem a problémáitok. Elfordítják a fejüket, keresztbe fonják mellükön a karjukat és ezzel bezárkóztak. Csak otthon, amikor belebújnak kitaposott papucsaikba, akkor engednek fel egy kissé és olyankor talán még előjön belőlük valami emberi. Egyébként elfelejtenek embernek lenni, nem mások mint kóccal tömött rongybabák. Nem látnak, nem hallanak és már képtelenek befogadni bármit is. Utoljára csecsemőkorukban voltak nyitotak a világra. - Mégiscsak fáj neked a közöny gondoltam. Kapaszkodót keresel, de levegőt markolsz. - Te más vagy. Nyitva vagy és képlékeny vagy. Ők soha nem fognak megérteni engem. Kellenek az ilyen emberek, mint mi. Ők pedig csak éljék a lényegtelenbe süppedt életüket. - Ez volt a válasza gondolataimra. Megérkeztünk, elváltunk és még a nevemet sem kérdezte meg. Sokáig magamban hordtam őt. Ki lakozhat benne, aki mélyreszántó gondolataival megtölti őt, de nem engedi megtalálnia helyét az emberek között? Honnan ez a mélység benne? Segíteni kellene rajta, gondoltam, ám közben éreztem, tudtam, ő ezt a világot tévesnek éli meg. Csak átutazó itt, mint aki rossz állomáson szállt le és már alig várja a következő vonatot, hogy folytathassa útját. Sürgetné az időt, sürgetné az életet, sietve a vég felé. Aztán egy nap újra láttam. Megismert. Ha lehet, még feneketlenebb volt az a kékség. Kérdeztem, hogy van? Jól, mondta. Már nincs egyedül. Társra lelt végre, gondoltam. Megint mesélni kezdett. Egyik reggelen kopogtak az ajtaján. Kinyitotta és ő állt a küszöbön, szemben önmagával. Megörült magának, behívta, hellyel kínálta és beszédbe elegyedtek. Egészen jól megértették egymást, egy darabig, aztán összeszólalkoztak, összeverekedtek és ő őrjöngve, üvöltve kidobta a lakásból. Őt azaz önmagát. Valaki mentőt hívott. Már minden rendben. Önmaga a kórházban is meglátogatta, most jól kijönnek. Ez lett hát a kapaszkodód, gondoltam. Elnéztem őt és magával ragadott a szánalom. Vajon meddig tart még kétségbeesett vergődése a kábulat rózsaszínjében, amikor megteremti létének saját, kizárólagos síkját? Meddig lebeg még két világ között, mindig visszavisszatérve ide, hogy aztán csalódottságában újra hajszolni kezdje a lebegés megsemmisítő boldogságát. Ordított róla, hogy hamarosan odaát marad. Menthetetlen, mert az a kapaszkodó, amire rátalált, csak annyira valóságos, mint ő maga. Nem tartozik senkihez és semmihez, eltűnik majd anélkül, hogy igazán mély nyomot hagyna a világban. Bevallom, akkoriban még nem értettem őt. Csak elvetette bennem a gondolatait, amelyek mára szárba szökkentek, erőre kaptak. Tudom, ha ma találkoznék vele, sokkal többet kérdeznék tőle. Mert ki tudja, gyengeségeinek, gyarlóságainak feloldozása talán éppen ezáltal válhatna valóra. Emberi mivoltának ártatlanul tiszta mondanivalóját őrizzük meg tehát néhányan az ittmaradottak közül. És soha ne adjuk fel a válaszok keresését. Varga Margit