Esztergom és Vidéke, 2000

2000-07-06 / 27-28. szám

Esztergom és Vidéke 2000. július 6, Magyarul Erdély, románul Ardeal, németül Siebenbürgen - ez a mindhárom népközösség által méltán saját hazájának tekintett - Transylvánia! Lapunk szerkesztői műhelye már tavaly eltervezte, hogy a szorosabb kapcsolatteremtés és szakmai tapasztalatszerzés reményében ellátogat két erdélyi testvérlapunk működési területére: a partiumi Szatmárba és Székelyföldre. Akkor az útból nem lett semmi, az idén azonban annál inkább szükségessé vált ez a látogatás, mivel a két testvérlap - a Szatmári Friss Újság és a Hargita Népe, mindkettő nagypéldányszámú magyar nyelvű megyei napilap fél éven át zajló vetélkedő-sorozatot indított, melynek témája a Magyar Millennium - Esztergom, Szent István városa volt, s melynek befejeztével személyesen kívántuk átadni a díjakat, s megbeszélni a nagyívű történelmi-szellemi játék tapasztalatait. Emellett mindanynyiunkát izgatott a távoli, ismeretlen táj. Az „ismeretlen" jelző persze nem vonatkozik szerkesztőségünk minden tagjára, hiszen főszerkesztőnk, Bencze Cs. Attila épp e tájon végezte két évtizeden át a romániai magyar újságírók nem mindig háládatos munkáját, dr. Szállási Árpád pedig 55 évvel ezelőtt itt járt gimnáziumba, és ma is sok szál fűzi e vidék íróihoz, költőihez, tudósaihoz. „Idegenvezetőnk" tehát volt bőven -Nagyfalusi Tibort is annak számítom hiszen számos érdekességgel tudott szolgálni az e tájon élt vagy valamilyen szállal idekapcsolódó irodalmárok életéről, műveiről -, így ez az egyhetes utazás afféle irodalmi-néprajzi bolyongásnak, nem különben történelmi múltidézésnek is felfogható. Rám jutott az a feladat, hogy a benyomásokról, a tapasztalatokról szubjektív beszámolót írjak, hogy lapunk olvasói is meríthessenek élményeinkből, mindabból, amivel ezen az úton gazdagabbak lettünk. Szatmárnémeti az első város, amely a határt átlépve elibénk tárult, s amely két napig otthonunk is volt. A 140 ezer fős nagyvárost tulajdonképpen két település - a Gizella királyné által betelepített németek lakta Németi és a korábbi keletkezésű Szatmár-„testvériesülése"hozta létre 1721ben; ekkor kapta meg a szabad királyi város státuszt is. Fejlődésében nagy szerepet játszott Hám János püspök, aki egy rövid ideig esztergomi érsek is volt A várost ma is a Szamos szeli ketté, mintegy elválasztva az ősi települést a Ceausescu-érában emelt tömbházrengetegtől. De mint hallottuk, a folyó valamikor Szatmár és Németi között hömpölygött több kilométerrel keletebbre. Azt a medret a 19. század elején feltöltötték, s ezen a területen épültek meg azok a létesítmények, amelyek az egyesült város szerves összekapcsolódását voltak hivatott szolgálni. Ma ez a megyeszékhely meglehetősen tarka képet mutat, mint annyi más romániai nagyváros: új központjában a régi házak helyén betonpaloták épültek, s ez az „új" nem igen illik a régi település hangulatához, stílusához. Ahogyan egyik ottani barátunk megjegyezte, a városrendezési terv készítője valószínűleg cukrász vagy suszter lehetett Szakmai tanulmányúton „Transylvániában" (I.) A „főispán" kávéja, a püspök misebora Az új főtéren áll a megye közigazgatási központja, egy, a mi Bazilikánknál is magasabb épület, ahol a prefektus, Riedl Rudolf fogadott bennünket (cím alatti fotónkon). Irodája ablakából hangulatos szökőkútra látni. A prefektus - Románia két megyéjében, Szatmárt és Hargitában magyar nemzetiségű! - a mi egykori főispánunk rangjának felel meg. Vendéglátónk művelt, széles látókörű férfi, aki többször megfordult már Esztergomban is. Jól ismeri történelmünket, számon tartja, hogy az egykori Szatmár vármegye három érseket is adott Esztergomnak - az említett Hám Jánoson kívül Bakócz Tamást és Szálkái Lászlót is -, de azt már főszerkesztőnktől tudja meg, hogy a Hám János alapította Szatmári Irgalmas Nővérek rendje 1865-től 1950-ig királyvárosunk iskola- és egészségügytörténetének is jelentős fejezetét írta, sőt Trianon után a rend magyarországi tartományközpontját Szent István szülővárosába helyezték át Vendéglátónkkal hosszan elbeszélgettünk Szatmár megye magyarországi kapcsolatairól, e kapcsolatok fejlődésének lehetőségeiről és a jelenlegi romániai politikai helyzetről. Ez utóbbit főleg a néhány napja lezajlott helyhatósági választások indokolták, melynek következtében - tollforgató kollegáink szerint - az erőviszonyok bizonyos átrendeződéseire lehet számítani. Az eszmecserén kiderült: ebben a térségben (is) romlik a magyarság aránya - jelenleg 30 százalék körül mozog -, s ezzel együtt csökken politikai súlya is. Bár Szatmáron épp ottjártunkkor választottak Szabó István személyében magyar nemzetiségű politikust a megyei tanács (megyegyűlés) élére, a megyeszékhelyet azonban újra román polgármester irányítja. Ami pedig a külkapcsolatokat illeti, a prefektusnak az a véleménye: ezeknek valós gazdasági és kulturális igényekből kell táplálkozniuk, s amíg ezek nem lépnek fel mindkét oldalon sürgető erővel, nincs értelme testvérvárosi vagy testvérmegyei konnekszusokról beszélni. „A kierőltetett hivatalos testvérkapcsolatok eddig a gyakorlatban csak szép és hosszú beszédeket, még hosszabb díszvacsorákat és be nem tartott ígéreteket hozlak" - summázta véleményét Riedl Rudolf. Felvetettük, hogy mi profitálunk ugyan nyugati kapcsolatainkból, de ezek szinte teljesen egyoldalúak, a gazdagabb „testvérek" támogatását mi nem tudjuk viszonozni. „Odáig rendben van a dolog - reagált véleményünkre a prefektus -, amíg a tapasztaltabb partner meg akar tanítani horgászni, de amikor már halat is ad, mi pedig ráadásul még sütve is kérjük tőle, az már túlzás". Titkárnője közben minket kávéval kínált, főnökének viszont nem hozott Protokoll-zavarunkat oldandó, a „főispán" nevetve mesélte: - Mivel az utóbbi hónapokban igen rosszul alszom, felkerestem a háziorvosomat - Sok kávét fogyasztói? - kérdezte a doki. - Hármat-négyet naponta - feleltem. - Szereted a kávét? - Egyáltalán nem! - Akkor meg minek iszod? - Tárgyalásaim során illik meginni egy-egy csészével... Mire a doktor így összegezte a diagnózist: - Neked, barátom, nem orvos kell, hanem pszichiáter! Mert az, aki olyan itallal mérgezi magát amit nem is szeret, az nem beteg, hanem hülye. így aztán amíg mi az erdélyi kávé ízével ismerkedtünk, ő csupán borvizet ivott, s neki volt igaza! Egy híres esküvő „tanúja" Néhány órával később - rövid városnézés után - az egyházmegye püspöke, Reizer Pál látta vendégül csoportunkat Kedves, kedélyes ember, aki szűkre szabott időnk keretein belül is mindent ami egy esztergomi értelmiségi delegációt csak érdekelhet - el akart mesélni a szatmári püspökségről. Minket, érthetően, leginkább a püspök kápolnájának egyik, évüzedeken át befalazott „titka" érdekelt nevezetesen az az oltár, amely előtt Petőfi Sándor és Szendrei Júlia örök hűséget esküdött egymásnak (lenti fotónkon az oltár és Reizer püspök). Az oltárt eredeti helyéről az erdődi romos várkastélyból menekítették ide, mielőtt teljesen tönkre ment volna Miközben az erdélyi egyházak helyzetéről beszélgettünk a püspöki tárgyalóteremben - megízlelvén vendéglátónk „miseborát" is bizonyossá vált a sejtés: e megye katolikus papjainak száma is egyre csökken, alig van már utánpótlás, fogy, apad a számuk. Az is kiderült: az elrománosítási folyamatnak nem a soviniszta román politikusok az élharcosai, hanem az ortodox egyház. Szinte nincs is olyan település, ahol ne építettek volna túlméretezett ortodox templomot még akkor is, ha csupán 5^6 görögkeleti vallású él a közelben. Ok már a jövőre, a „majd lesznek!"-re építenek Ahogy az ortodox papság a románok elsőbbségét, hatalmát hirdeti, a katolikus és a református egyház a magyar kisebbség jogaiért harcol, őrzi szokásait, nyelvét hitét, öntudatát Hálával fogadják a segítséget, amivel az anyaország feléjük fordul, örömmel a látogatást ami számukra erőtadó, hiszen minden ilyen gesztus az együvétartozás tudatában erősíti őket Az egyháznak ezt a küldetéstudatát másutt is tapasztaltuk: a katolikus Kaplonyban, Szászrégenben, Gyergyóremetén, Csíksomlyón vagy a református Szinérváralján, de nyilván lehetne folytatni a sort, hiszen Erdély nagyobb mint Magyarország! Első esténket szatmári testvérlapunk főszerkesztőjével, Veres Istvánnal és csapatával töltöttük. Miután kapcsolatunk továbberősítésére koccintottunk a ,Friss Újság" öreg eperhordójában érlelt „reprezentációs" szatmári szilvalével, élénk tapasztalatcserébe mélyedtünk egy zenés, cigány nemzetiségű tulajdonos vendéglőjében-remek kiszolgálással tálalt ízletes vacsora! -, ahol nemcsak az derült ki, hogy az Esztergomról szóló vetélkedő szinte tömegeket mozgatott meg - lényegesen fellendítve a könyvtárak és könyvesboltok forgalmát! -, hanem az is: mitől olyan finom a parasztcsorba és a militej. Nem különben a hargitai forrásvízből készült Csíki sör, melybe - egyéb márkás söröktől eltérően, legalábbis vendéglátóink szerint - a székelyek népdalokat is „adagoltak". A második korsó után szatmári kollegáink e bölcs megállapításával fenntartás nélkül egyet is értettünk... Szába