Esztergom és Vidéke, 2000

2000-04-13 / 15. szám

8 Esztergom és Vidéke 2000. április 13. „Otthon érzem itt magam..." Beszélgetés dr. Manfred Haidl professzorral Dr. Manfréd Haidl, a testvérvárosi Bambergi Egyetem pedagógiai, pszichológiai, szociológiai professzora és főiskolánk tiszteletbeli professzora négy napot töltött Esztergomban. Haidl professzor 1978 óta a bambergi egyetem pedagógiai professzora, 1982 és 1986, majd 1996 és 1998 között a „Sozialwesen" tanszék vezetője, 1989 és 1992 között pedig a Bambergi Egyetem alelnöke. A Vitéz János Római Katolikus Tanítóképző Főiskolán eltöltött idő alatt két előadást tartott a szociálpedagógus hallgatóknak és a német nemzetiségi tanítóknak. A második előadás után beszélgettünk vele. _ - Professzor Úr, először is hadd kérdezzem meg, hogy érzi magát Magyarországon? - Nagyon jól, mindig nagyon szívesen jövök ide, és már szinte otthon érzem magam. - Milyen előadásokat tart Bamhergben? - Főleg szociálpedagógusokat oktatok a Bambergi Egyetemen. - Ön nem csupán egyetemi tanár, nagyon sok mindennel foglalkozik még. Melyek ezek a tevékenységek? - A tanítás mellett egy sor tiszteletbeli és nyilvános munkám van: a bambergi városi tanács tagja, a Kolping Képzőintézet elnöke és most a Rotary-klub elnöke vagyok, dolgozom az Európai Uniónál, tehát elég sok dolgom van. - Honnan származik a kapcsolat Ön és a főiskolánk között? . - E kapcsolat egészen különleges módon jött létre. Nem ismertem Esztergomot, még Magyarországot sem, de a bambergi városi tanács tagja voltam, és amikor az esztergomi tanítóképző főiskola a jubileumát ünnepelte, 1992-ben a bambergi polgármester megkérdezte, nem képviselném-e őt itt. Én azt feleltem, hogy szívesen elvállalom. Aztán itt barátságosan és segítőkészen fogadtak, és annyira lenyűgözött a főiskola munkája és légköre, hogy azt mondtuk: a jövőben szeretnénk együttdolgozni velük. Azóta pedig igazi barátság alakult ki Esztergom és Bamberg között. Minden évben jönnek magyar diákok Bambergbe, és bambergi diákok Esztergomba. Ezt főleg azért kell kiemelni, mert például Bambergben ez a cserekapcsolat az olyan keleti országokkal, mint Lengyelország, Magyarország, Csehország egyedülálló, mi vagyunk a legaktívabbak. - Mesélne egy kicsit a Bambergi Egyetemről és a szociális ügyekkel foglalkozó fakultásról? - Van egy kis különbség a két intézmény között. Az esztergomi főiskola kicsivel meghittebb, személyesebb, nagyon kellemes itt. A Bambergi Egyetem személytelenebb, de vannak sokkal rosszabb helyek is, mint Bamberg. A szociális ügyekkel foglalkozó fakultás az egyetem része, de nem a legtipikusabb. Körülbelül 600 hallgatónk van. Az egyetem a bajorországi kisebb egyetemek egyike, és a mostani formájában kb. 30 éve létezik. - Tegnap és ma két előadást tartott a magyar diéikoknak. Hogyan jellemezné őket? - Nagyon Figyelmesen hallgattak, bár tudom, hogy nagyon megerőltető, ha egy előadást fordítanak. Nagyon örültem ennek az érdeklődésnek, és annak, hogy mindenki megvárta az előadás végét. Ma például még egy nagyon jó beszélgetés is kialakult. Különben tudom a korábbi találkozásainkból, hogy a magyar hallgatók mindig azt mondták, hogy nálunk, a mi előadásainkon sokkal több beszélgetésre nyílik lehetőség. - Mit gorulol Esztergomról, mi tetszik a legjobban benne? - Esztergom egy nagyon kedves vidéki város. Ami nagyon tetszik benne az, hogy nagyon jellegzetes. Sokan csak Budapestre gondolnak, ha Magyarországról beszélnek. Budapest tényleg nagyon szép és fontos város, ez nem kérdéses, de azt gondolom, hogy aki meg akarja ismerni Magyarországot, annak a vidéket is látnia kell, meg kell ismernie. Éppen ezért, most áprilisban, mikor a bambergi Rotary-klubot Magyarországra hozom, akkor tudatosan Esztergomba is elhozom őket. - A téli szemeszterben két hallgató kint tanult Bambergben. Kik voltak ők, és mi a véleménye róluk? - Zala Brigitta és Winkfein Csaba töltött egy félévet Bambergben. A szociális ügyekkel foglalkozó fakultáson tanultak. Nagyon szorgalmasak voltak, nagyon jól képviselték Magyarországot és a főiskolát. Biztosan nehéz volt számukra ilyen rövid idő alatt megtanulni a nyelvet és csodálom is őket ezért, mert sikerült nekik. Nagyon sok barátot szereztek emellett, az én hallgatóim mind nagyon szép emlékeket őriznek róluk. Az mindenesetre egyértelmű, hogy sikeresen végezték munkájukat. - Azt hallottam, a következő téli szemeszterben megint két hallgatónknak lesz lehetősége, hogy Bambergben tanuljon. Mi igaz ebből? - Mi nagyon örülnénk neki, ha így lenne. Kérvényeztük, de még nem kaptunk választ az Európai Uniótól, hogy létrejön-e a program. Ha létre is jön, a döntő mégis a finanszírozás kérdése. A legnagyobb baj az, hogy nekünk Bambergben nincsenek meg ugyanezen feltételeink, mint itt. Például nincsen saját kollégiumunk. Vannak kollégiumok, de ezek nem az egyetemhez tartoznak, mások működtetik őket, akik természetesen több pénzt kérnek. A legfontosabb ennek a gazdasági oldalnak a megoldása, de szerencsére sok ember van, aki nagyon lelkesedik Magyarországért, és szívesen támogatja ezt a kezdeményezést. Schuszter Beáta Frontvárosi emlékek Köztudott, hogy Esztergomban 1944. decembere és 1945. márciusa között többször, sőt naponta változott a front erőviszonya, hol a németek, hol az oroszok ellenőrizték a várost. Az életünk a hadiállapotnak megfelelően folyt, iskolába jártunk és ha megszólaltak a szirénák nyomban menekültünk az óvóhelyekre. Családunk - a nagyszülőkkel, szüleimmel és testvéremmel - a Temető úti borospincében húzódott meg, remélve biztonságunkat. Az esti órákban rettegve figyeltük a „Sztálinorgonákat", melyek bevilágították az égboltot, a város felett megjelenő repülőket. Örökké emlékezetes nap marad nekünk, esztergomiaknak 1945. február 19-e. Fegyveres karhatalmisták járták a pincéket azzal, hogy vége a háborúnak, mindenki hagyja el az óvóhelyeket. Nagyszüleim ezt nyomban elhitték, és leköltöztek a Simor János utca 50. szám alatti házukba. Édesapám és Csukássy Ilonka ápolónő segítettek a pakolásban. Váratlan bombatámadás jött, elpusztult benne a két nagyszülőnk, Újváry János és felesége, Patkó Julianna, Csukássy Ilonka és a házunk is. Apám, Újváry Ferenc gazdálkozó, az esztergomi tűzoltóegyesület tagja (fotónkon) úgy menekült meg, hogy a támadás előtti pillanatokban kijött az udvarra megnézni a galambjait. Ám a tragédia emléke örök befeléfordulást, elzárkózottságot eredményezett. A későbbi időkben elvették tőlünk földünket, szőlőnket. A lebombázott házat nem építettük fél, máig virág van a helyén. Apám a vagyonunk elvesztése következtében később a termelőszövetkezetben fafűrészgépen dolgozott, onnan lett nyugdíjas. A Temető úti pince és körülötte a kis szőlőskert volt a kedvenc tartózkodási helye, valamint a Jópásztor-kápolna alatti családi síremlék, ahová naponta kijárt. Apámat a pincénél él te a második infarktus, amelyből már nem épült fel, és 1987. szeptemberében érte a halál. Sok esztergomi család vesztette életét azon a februári napon, ezért is esett jól nekünk a frontvárosi megemlékezés és emléktábla-avatás. Az áldozatokra gondoltunk azon a délutánon. (Pálos) Lapunk ez évi március 9-ei számának címoldalán In memóriám címmel tudósítottunk Esztergom frontváros 55 éves évfordulóján tartott rendezvény-sorozatról. írásunkat olvasva számos esztergomi családban felelevenítődtek az emlékek. A Belvárosi Harangozó, a belvárosi plébánia hírlevele is közölt ezzel kapcsolatban írást „Ott lett volna a helyem" címmel. Gerendásné Újváry Zsuzsanna, lapunk hűséges olvasója személyes emlékeivel keresett meg bennünket. Ecsetelte az 55 évvel ezelőtti és az azt követő esztergomi közhangulatot. Emlékképeit itt közöljük.