Esztergom és Vidéke, 2000

2000-03-09 / 10-11. szám

IV MÚLTidézd 1IB1 Akik ott voltak a 19. század első felében a város megújulásának bölcsőjénél, a szellemi arculat kialakításánál, akik a város karakterének hosszú távon meghatározói voltak, azok magától értetődően konzervatív emberek voltak. Konzervatívak abból a szempontból, hogy társadalmi állásuk, neveltetésük és így bensővé vált ideáik szerint sem tudtak más és jobb állami szervezetet, hierarchikus viszonyt elképzelni a katolikus felfogás szerint isteni törvényeken alapuló királyságnál. Ez az álláspont, a maguk megszokott interpretációja szerint annyira elfogadhatónak hatott, hogy képviselői minden ellenkező véleményt egyértelműen természetellenesnek, károsnak, a vallással ellenkezőnek ítéltek meg. Gondoljuk meg: 31 évvel a francia polgári forradalom után, amely akárhogy is nézzük, a napoleoni diktatúrába torkolott, majd a bukását követő európai szövetség nemkevésbé nyomasztó világában élve, még csak igen kevesen láthatták előre azt, hogy merre tart a vüág - hogy végülis már ekkor eldőlt -, ami nálunk csak száz évvel később vált aktualitássá! -, hogy nincs szükség királyra, hanem annál nagyobb szükség van az alsóbb társadalmi osztályok felemelkeRégi esztergomiak Argauer Máté désére, azaz más szóval a demokráciára. De hát 1820-ban I. Ferenc császársága idején, amikor Esztergom Rudnay Sándor prímást úgy fogadta, mintha a király vonulna be újra a városba, amit ez a főpap elhatározásával és imponáló terveivel meg is érdemelt - nyilvánvaló, hogy ebben a parányi szellemi csírában, ami alatt a várost, sőt akár a vármegyét is értem - nem a polgári átalakulás jelszavai, nem az egész Európát felkavaró indulatok találtak táptalajra, hanem a régi dicsőséget pozitív vonásaival újból felidéző és azt megerősíteni szándékozó törekvések. Ezeknek a gondolatoknak adott hangot Argauer Máté, szabad királyi városi plébános, aki valószínűleg Rudnay Sándor kedvelt famulusaként került 1820ban a városba, hogy átvészelve a későbbiek során a kolerajárványt, majd az 1838-as nagy jeges árvizet, húsz évi szolgálat után 1840-ben a túlvilágon szolgálja tovább legfőbb Urát. Argauer Mátéról, ha alig is tudunk ennél többet, annyit mégis illik tudnunk, hogy nem akármilyen képességű ember lehetett, mert 1822. augusztus 25-én magyar nyelvű szentbeszédet tartott Bécsben a híres, kapucinusok templomában Szent István királyra emlékezve. A nyomtatásban még az évben megjelent kis könyvecske - összesen 27 oldal - érdekes kultúrtörténeti emlék, ami nemrég került a kezembe egy magánkönyvtár egyéb „kincsei" között. Azt hiszem az arisztokratákon és a zord hadfiakon kívül kevés hazai plébános nyert ilyen megtiszteltetést, hogy a soknemzetiségű birodalom fővárosában, a saját nemzete államalapító királyát, a saját anyanyelvén nyilvánosan magasztalja, mintegy „örökérvényű" példaként emelheti a magasba A jó félórás beszédben a tehetséges szónok, a hallgatóság meggyőzésének avatott mestere módot talált arra is, hogy a közelmúlt történelmi eseményeit, a politika alakítóinak - mint jólismert, s ezért név nélkül is tudott személyeknek - az eszméit bírálja, illetve összevesse az általa egyértelműen megszentelt jogrend, a királyság eszméivel. Egy idézet - amely nyilvánvalóan Napoleonhoz és az őt megelőző forradalom vezéralakjaihoz köthető - mostani, 20. századunk lepergő hónapjaiban is igen tanulságos és szíven találó, miután mi is tudnánk a mi századunk letűnt diktátoraihoz és ideológiájukhoz kapcsolni a szónoki kérdéseket: „Ti ellenben, századunk iszonyú hősei, kik a népeket erőszakkal szabadokká tenni akarjátok ... hány törvényt szabtatok már? Hányat hoztok még? Hányszor fogjátok majd azokat változtatni, hánynak vagyon s leszen közülök foganatbői, amely szintén elfogadható a ma élő polgárok számára is, legyen bár szerzője bármilyen konzervatív személy - és ez így szól: „... a hazafiak jó vagy rossz lelküsmeretétül függ a törvények foganatja, s véle a magános és közjónak, a társas életnek boldogulása"... Argauer Máté sírköve egy márványtábla, a belvárosi temető ravatalozó kápolnájának falában található, a bejáratnál jobbra. Balogh Attila Nagymartonban született 1918-ban, ahol faesztergályos szakmát tanult. Eredeti neve Lonnecker volt, hivatalosan csak 1882-ben magyarosította 01tósyra. 1936-ban telepedett le Esztergomban, Szentgyörgymezőn. Különös vágyódást érzett a meggyfavesszők nagybani termesztése iránt, de látta a különbséget a vandonnőtt és a kertben termeltek között Mivel ezek termesztési módját nem ismerte, 1840-ben elment Ausztriába, egészen Badenig azzal a szilárd elhatározással, hogy míg a termelés titkát el nem lesi, nem jön haza. Egy 100 hold kiterjedésű, magas deszkakerítéssel körülvett, gyönyörű meggyfakert közelébe jutott, de nem engedték be. Munkásnak kínálkozott, nem fogadták be. Túljárt a németek eszén, és három holdvilágos éjjel, mint egy szerelmes kandúr, átmászott a kerítésen, és a németek féltve őrzött titkával gazdagodva ,/épült" haza, hogy megtegye a kísérletet az első meggyfatelepre. A kísérlet 1842-ben fényesen sikerült, és megvette az alapját a magyarországi meggyfaiparnak. Létrehozta az ún. szipkagyárat mely az idők folyamán világhírre tett szert. Még ez év november 15-én feleségül vette Kesselbauer Katalint. Lakásuk először a Kispiacon, a Wéber-házban volt, 1845-ben költöztek Szentgyörgymezőre, ahol a szipkagyárat létesítette. Három gyerekük született: Ferenc, Lajos és Pauün. A szabadságharcban honvédnek állt be. 1848. szeptemberétől mint az esztergomi önkéntes nemzetőrök főhadnagya vett részt a komáromi vár megszállásában és biztosításában a magyar ügy számára. Híres volt az a bravúrja, amikor Klapka tábornok Komáromból fontos, titkos levéllel Debrecenbe küldte Kossuth Lajoshoz. Oltósy a levelet egy sétabotba rejtette. Útba ejtette Esztergomot, és drótostót álruhában beállított Oltósy Pál Szentgyörgymezőre, ahol felesége kétségbeesve rejtette el. A város osztrák katonasággal megszállva, ha elfogják, menthetetlenül a halál fia. Sajnos szomszédja, egy Stipik nevű mesterember örömmel kiáltotta: Der Lonnecker ist zu Haus! (Magyarul: Lonnecker itthon van!) Rövidesen 100 osztrák katona vette körül a házat, kutattak, vallatták Oltósynét, de nem találták meg, mert az emésztőgödörben volt elrejtőzve. Rengeteg viszontagságon ment keresztül, Cegléden csak úgy menekült meg, hogy szekérre rakott takarmány közé bújt. Debrecenben osztrák kémnek nézték, ezért többször megverték. Végül a levelet mégiscsak eljuttatta Kossuthhoz. E tettéért századossá léptették elő. Komárom ostrománál megsebesült a lábán, ekkor elbocsátották a hadseregtől. A csatákban tanúsított vitézségéért három kitüntetésben részesült. 1849 nyarától az egyik komáromi kórház parancsnoka volt a vár feladásáig. A szabadságharc bukása után a Bach-korszakban sok üldöztetést szenvedett, hat hétig vizsgálati fogságban is volt, mert egy Preitzer András nevű ember feljelentette. Barátai révén sikerült kiszabadulnia 1850-ben műkertész lett, majd újult erővel fogott a meggyfatermesztéshez, ami pár év alatt virágzóvá tette üzletét. 1867-től a megye Hon védegyletének tagja. 1880-ban Bécsben exportraktárai és gyárat létesített, melyet Lajos fiának adott át, Ferenc fiára pedig a szentgyörgymezői gyárat bízta 1874ben a Fejér megyei Puszta-Fegyvernekre költözött, ott is gyárat alapított, és 80 holdon elindította a meggyfatermesztést, amit aztán veje, Prasznovszky Lajos vezetett. 1885-ben a Miniszterelnökség engedélyt adott arra, hogy az üzleti helyiségeiken, címtábláikon, leveleiken és minden üzleti nyomtatványon a magyar Szent Korona alá tartozó országok egyesített címerét használhassák. Szeretett feleségével boldog házasságuk 50. évfordulóján, 1892. május 25-én aranymennyegzőjüket ünnepelték. Az ünnepély már 24-én kezdetét vette a szentgyörgymezői templomban tartott Te Deum-mal. 25-én a család tagjai 11 órakor szív béli jókívánságaikkal és ajándékaikkal köszöntötték a jubiláló szülőket, majd az ünneplők menete hosszú kocsisorban vonult a Bazilikához, a Bakács kápolnába. Majer István püspök, nagypréspost adta a jubilánsokra az egyházi áldást. A Fürdő Vendéglőben 40 terítékes gazdag lakoma várta a vendégeket. A lakoma közben elhangzott felköszöntők után a vendégek a lakodalmos házhoz vonultak. Este fél hétkor uzsonna volt, utána tánc a fél kilenckor tálalt vacsoráig. Aztán ismét folytatódott a tánc hajnali négyig. Az ünnepély alkalmából Oltósy Pál 100 forintot osztott ki a szegények között, a leányiskola céljaira pedig 25 forintot adományozott Ugyanekkor ünnepelték a gyáralapítás 50. évfordulóját is. A gyári munkások 27-én gazdagon terített asztalok mellett ünnepeltek, miközben a szegényebbek pénzsegélyben is részesültek. A szentgyörgy mezői képviselő-testület 1893. június l-jén Hübler Antal bíró elnöklete alatt egyhangú lelkesedéssel örökös díszpolgárrá választotta, mert városának hírt, nevet és dicsőséget szerzett 1948-ban Szentgyörgymezőn a Barkóczy Ferenc utca folytatását a Duna felé Oltósy Pál utcának nevezték el. 1894. augusztus 29-én hunytaié szemét. Munkahelyén meggyfaágakkal díszített falak között ravatalozták fel. A koporsót és a termet a koszorúk légiója lepte el. A gyászszertartást Perger Lajos szentgyörgymezői plébános nagy asszintenciával végezte a város előkelőségei és számos gyászoló résztvételével. A kettős koporsó lezárása után fia, Lajos megható szavakkal búcsúzott el édesapjától. A koporsót a szentgyörgymezői képviselő-testület tagjai vitték a vállukon a temetőbe. A temetésen legalább háromezer ember vett részt A részvétlevelek és táviratok százaival búosúztak tőle hazai és külföldi tisztelői. Szentgyörgymező népének igazi jótevője volt Tevékeny részt vállalt a közösségi életben. Sok éven át volt a városrész bírája, tövénybírája, árvagyámja, erdésze, határbírája. A választások alkalmával a jelöltek először mindig Oltósy Pált igyekezek megnyerni, hiszen tudták, hogy a település szinte egy emberként követi őt A városegyesítést már nem érte meg. Már letelepedésének évében 100 koronát ajánlott fel az új harangok beszerzéséhez. 1874-ben egy szép Mária-képet ajándékozott a templomnak, és vállalta két olajmécses olajellátását is. A meggyfásban és a szipkagyárban több mint 100 szentgyörgymezóinek biztosított rendszeres vagy alkalmi munkát 1894-ben, halála után a család iránta való tiszteletből két zászlót ajándékozott a templomnak. A világhírű szentgyöi^ymezői gyáros emlékét 1998. március 13-án egykori lakóházán örökítették meg a ma itt élők, annak az Oltósynak állítván így dicsőséget aki arra volt a legbüszkébb, hogy 1848-49-ben Kossuth Lajos kapitánya lehetett! BéJay Iván