Esztergom és Vidéke, 1999

1999-02-25 / 8. szám

I999.februór25. Életmű a hagyomány és megújulás szolgálatában KÖSZÖNTJÜK A 70 ÉVES FARKAS ATTILÁT Farkas Attila ifjabb éveiben (Szelényi Károly fotója) - Hogyan indult lelkipásztori pályád? - A Hittudományi Főiskolát Esztergomban, a régi Szemináriumban végeztem. Spirituálisunk Erdős Matyi bácsi volt. '52-ben szenteltek pappá. Első kápláni beosztásomat Szentgyörgymezőre kaptam, de vasár- és ünnepnapokon Tokodaltáróra is kijártam. Az ottani bányalelkészséget a katolikus ifjúmunkás mozgalom jeles alakja, a dachau-i lágert megjárt Benkő István vezette. Az akkor még egyházi tulajdonban lévő Káptalansoron laktam és a Szeminárium tanári asztalánál étkeztem, így koromhoz és beosztásomhoz képest egészen jó rálátásom volt az Egyház belső ügyeire. A Rákosi-kor legsötétebb éveit éltük: az egyházi tevékenységek ellehetetlenítésének, a hírhedt Állami Egyházügyi Hivatal felállításának, a „békepapi mozgalom" erőszakos szervezésének ideje volt ez. Mindennaposak voltak a házkutatások, a megfélemlítés. Ekkor zajlott a teológiai oktatásnak és nevelésnek a rendszer szájíze szerinti átszervezése. 1954-ben Ásványrárón töltöttem el egy esztendőt „árvízi káplánként". 1955-ben, hogy úgy mondjam, „a vízből egyenesen a tűzbe kerültem": újra Esztergomba, az Egyházmegyei Központba diszponáltak. - A művészettörténettel mikor kerültél kapcsolatba? - Mindig is vonzott a művészet. Minthogy hivatalom a Prímási Palotához kötött, szabadidőm javát a Keresztény Múzeumban töltöttem. Itt ismerkedtem meg a Múzeum fiatal és lelkes muzeológus-gárdájával, név szerint Katonáné Czobor Ágnessel, Eszlári Évával, Mojzer Miklóssal. Különös hálával emlékszem Mucsi Andrásra, kinek széles körű ismeretei, magas szakmai képzettsége és kiváló művészeti érzéke nemcsak a gyűjtemény fejlesztésében és a kiállítások megrendezésében volt nélkülözhetetlen, de engem is ő vezetett be a középkori és a modem művészet élvezetének rejtelmeibe. A festmények újjávarázsolásában kiemelkedő szerepet játszott - és játszik ma is Varga Dezső. Ifjú barátaim a műhelytitkokba is bevezettek. Az ő közbenjárásukra hívtak meg 1957-ben a Keresztény Múzeum referensi tevékenységének ellátására. Ez gyökeres változást hozott az életemben, hiszen addig a lelA régi esztergomiak körében ma is fogalom a 60-as évek ifjú papjának, Farkas Attilának neve. A vízivárosi templomban tartott hittanóráira özönlőtt az ifjúság - még a nem vallásosak is. A II. Vatikáni Zsinat szellemében fogant szentbeszédeit szokatlan figyelemmel hallgatta fiatal és öreg. Mások a Keresztény Múzeum lelkes újjászervezőjére, a régi és modern művészet fáradhatatlan támogatójára, Zolnay László, Mucsi András, Varga Dezső barátjára emlékeznek. 1970-es kényszerű távozása óta Farkas Attila az Országos Katolikus Gyűjteményi Központot vezeti, és egyben a budapesti Szent István bazilika kisegítő lelkésze. Kissé már rendetlenkedő szívvel, de a régi munkakedvével és vidámságával szervezi a fiatalok szentföldi vagy római útjait, felügyeli az egyházi műkincsek védelmét. E hét végén, február 28-án érkezik 70. születésnapjához. Harminc évvel ezelőtt ezen a napon született hivatalos dokumentum a Keresztény Múzeum korszerűsítéséről, amit az ő munkája alapozott meg. Idén lesz tíz esztendeje, hogy művészettörténetből doktorált Kettős - lelkipásztori és művészettörténész! - életpályájáról, Esztergomban töltött éveiről kérdezte őt egykori tanítványa, ma a tours-i egyetem tanára, munkatársunk: Horváthy Péter. kipásztori hivatást tekintettem életcélomnak. Egy szó szerint átsírt éjszaka után kértem főpásztoromat, diszpozíciómat tekintse ideiglenesnek. - Mit jelentett a referensi pozíció? - A referens feladata az egyházi érdekek képviselete volt; a szakmai irányítást a Balassa- és a Vármúzeum igazgatói, Zolnay László, majd Nagy Zoltán végezték. Az állami felügyelet kiegyensúlyozott, harmonikus kapcsolatot teremtett. 1969-ben az Állam és az Egyház példaértékű megállapodása az akkor már európai hírű gyűjtemény teljes felújítását, illetve a múzeumi bemutatás modernizálását tette lehetővé. - Hogyan kezdődött a rendcsinálás? - Új pozíciómban megismerkedtem a Múzeum akkori siralmas állapotával: a restaurálásra váró képekkel, a porózus szobrokkal, a molyoktól megtámadott textíliákkal. Felmértem, hogy - paradox módon - valamennyi egyházi gyűjtemény közül épp ez a legszegényesebb. Az ok? Talán az, hogy mindazideig a mindenkori esztergomi prímás magángyűjteményének tekintették. Akiállítási termekből hiányzott a villany: Pócs bácsi, az egykori táblaterítőből lett mindenes, késődélutánonként bizony néha gyertyafénynél mutogatta a műkincseket a betévedt látogatóknak. Végtelen lelkesedéssel láttunk munkához. Elsőnek restaurátor-műhelyt létesítettünk; a textíliákról az Iparművészeti Múzeum gondoskodott. Felújítottuk a gyűjtemény kiállítási- és raktártermeit A régi kocsigarázst átépítve új bejáratot nyitottunk, hogy a növekvő látogató-sereg ne zavarja többé a Palota belső terét. Megnöveltük a teremőrök és tárlatvezetők létszámát. Létrehoztuk SL Múzeumbarátok Körét, előadásokat tartottunk, megjelentettük a múzeum első reprezentatív katalógusát. Ekkor keriilt a restaurált Garamszenlbenedeki Úr koporsó a „középkori magyar terem" közepére; kiállítottuk a restaurált textíliákat bemutattuk a Bibliotéka és a Simor Könyvtár kincset érő kódexeit így történt, hogy „ideiglenes" diszpozícióm 13 évig tartott. - És a kortárs művészet? - Amíg arra a hivatalos állami kultúrpolitika fel nem figyelt, megpróbáltunk helyet biztosítani a kortárs művészetnek is. Kondor Béla, Kassák Lajos, Gadányi Jenő és társaik műveiből rendeztünk kiállítást De mikor Mucsi Bandit .jóindulatúan" figyelmeztették („Ne sajátítsa ki az Egyház még a mai művészetet is!"), akkor sajnos abba kellett hagynunk. - Hogyan alakult eközben lelkipásztori munkád? - A múzeumi munka mellett a vízivárosi templomban is tevékenykedtem. Tevékenységem fénykora a II. Vatikáni Zsinat idejére esik. Kovách Zoltánnal, a Bibliotéka tudós igazgatójával együtt megkezdtük a Zsinat liturgikus határozatainak a gyakorlatba történő átültetését. Szövegfordításokat adtunk közre, új liturgikus tereket - pl. szembemiséző oltárt stb. alakítottunk ki. „Kísérleti templomainkban" gyakorlattá tettük a magyar nyelvű liturgiát. Lelkes zsinati tevékenységünk jutalmaként 1966 karácsonyán mindkettőnket egyházmegyei (ma érseki) tanácsosi ranggal tüntettek ki. Könyv - „jelző' Értesülésünk szerint már megjelent de még nem kapható az Erkölcs és politika II. és III. kötete. Ez a két fogalom egyeseknél kizáija, másoknál feltételezi egymást Szerzőnk: dr. Csernohorszky Vilmos, Esztergom város díszpolgára feltétlenül az utóbbi kevesek közé tartozik. Régóta tudjuk, hogy nemcsak saját hivatásának a mestere. A tollal ugyanolyan biztosan bánik, mint a szikével, történelem-szemléletének biológikus jellege az a többlet amely a szokásos historizáló tanulmányoktól megkülönbözteti. Lenyűgöző érvelése bizonyára polarizálja olvasóit Részletes értékelésre akkor vállalkozunk, ha az érdeklődők számára lehetővé válik a szöveg-elemző ellenőrzés. Most csak hírül adjuk, hogy szellemi téren ismét gazdagodtunk, és váijuk a tavaszi könyvnapot, amikar az illusztris szerzővel személyesen vitathatjuk meg a köteteinek címéből kiolvasható kényes dilemmát EVID szerkesztősége Ezek az esztendők felpezsdítették a vízivárosi templom életét. A korszerűnek mondható szentbeszédek, de méginkább a fiatalokat egyre növekvő számban megmozgató hitoktatások azonban kiváltották a politikai rendszer rosszallását - és bizonyos egyházi személyiségek alig leplezett féltékenységét is. (Utóbbiak túlzottan „avant-garde"-nak ítélték tevékenységünket a „konzervatív" Esztergomban.) - Miként ért véget esztergomi tartózkodásod? - Először - az egyházba beépített ügynökök segítségével - a vízivárosi hitoktatást tiltották meg számomra. - Hogyan történi ez konkrétan? - 1966 november elsején levittem a gyerekeket a Bazilika kriptájába, egy szentmisére - megszegve ezáltal azt az előírást mely szerint „a hitoktatás csak az erre kijelölt helyen és időben engedélyezett". -És ez a „vétség" elég volt a megtorláshoz? - Olyan időket éltünk... - Mi történt ezután? - '66 őszén csak a hitoktatástól „tanácsoltak el", a múzeumban (egyelőre) még maradhattam. A Gondviselés jósága, hogy a Keresztény Múzeum felújítására vonatkozó megállapodást épp 40. születésnapomon írták alá. így 1970-ben reménykedő szívvel hagyhattam el a várost. Budapestre kerültem, az Országos Egyházművészeti Központba. Emellett pár hónapig a Belvárosi templomban, majd a budapesti Szent István bazilikában kaptam lehetőséget lelkipásztori munkám folytatásához - bár az igehirdetést eleinte megtiltották számomra. - Mikor lettél „hivatásos" művészettörténész? - A 70-es évek közepétől kezdve, néhány lelkipásztor társammal együtt elvégeztük az ELTE művészettörténeti szakát. (Kicsit furcsának tűnt, hogy itteni tanáraim - régi barátaim, ismerőseim voltak.) 1989-ben aztán doktori címet szereztem. - Disszertációd a Keresztény Múzeummal volt kapcsolatos? - Nem közvetlenül; témám ugyanis a Szent István bazilika képző- és iparművészeti kialakítása volt Ezzel a választással kívántam hozzájárulni az első királyunk emlékére emelt szentély felújításához. Itteni álláshelyem lelítipásztori hivatásom beteljesülésének - talán végső - színhelye.