Esztergom és Vidéke, 1999

1999-12-23 / 51-52. szám

1999. december 23. Esztergom és Vidéke 5 Karácsonyok tegnap és ma Valamikor, körülbelül kétezer esztendeje a júdeai Betlehemben világra jött egy gyermek, akit a történelemben majd Jézusnak fognak nevezni. Hogy valójában ki is volt ő, arról szinte születése óta folyik a vita hívők, másképpen hívők, hitetlenek között egyaránt. A katolikus egyház tanítása szerint ő a Szentháromság egy Isten, egyike, a Megváltó Fiú, aki szűzi méhben fogant és azért jött, hogy kiengesztelje az Atyával az eredeti bűnben tévelygő emberiséget. A protestánsok szintén úgy tudják, hogy ő volt a Messiás, akinek eljövetelére a zsidó nép Izajás próféta jövendölése szerint epekedve várt. Még Mohamed követói is elismerik, hogy Jézus próféta volt, azt pedig, hogy létező történelmi személyiség, ma már senki nem vonja kétségbe. A karácsony mindenesetre a keresztény kultúrában Jézus születéséhez kapcsolódik. Amíg azonban a naptári év e legnagyobb ünnepe felöltötte mai formáját, hosszú idő telt el, koronként alakult, változott, formálódott. Jézus születésének körülményeit az evangéliumok szerzői hozzávetőleges pontossággal leírják. A kérdés nem is maga a születés ténye, hanem az időpont. A bizonytalanság eleve ott kezdődik, hogy a római időszámítás szerint pontosan melyik esztendőben? Annyi bizonyos, hogy abban az időben Augustus császár uralkodott, aki „elrendelte, hogy írják össze a Birodalom egész lakosságát. Ez az első összeírás akkor történt, amikor Szíria helytartója Kirinusz volt" - írja Szent Lukács evangélista. Már a születés évét illetően is körülbelül hat év az eltérés. Az tehát, hogy a világ idén ünnepli a kettőezredik esztendőt, pusztán elhatározás kérdése volt. Mindezen túl azt sem tudjuk pontosan, az év mely napján jött a világra a Megváltó? Ókeresztény körökben a kavarodás sokáig meglehetősen nagy volt. „Mily csodálatos az isteni gondviselés! - kiáltott fel végül Szent Ciprián, Karthagó III. századi püspöke „Amelyik napon a Nap született, azon a napon jött a világra Krisztus is!" A Nap születése pedig a pogány hagyományok szerint december 25-re esett. A rómaiak ezt a napot a Saturnalia ünnepének nevezték és egyben az újév kezdetét is jelentette. Ráadásul a korakeresztény írók úgy vélték tudni, hogy az első emberpár, Adám és Éva is épp december 25-én távoztak az élők sorából. Tekintettel arra, hogy december havának 25-ik napja mind a pogányoknál, mind a keresztényeknél egyaránt jelentős ünnep volt, nem lehetett véletlen, hogy Kr. u. 350-ben - pontot téve a disputa végére - I. (Szent) Gyula pápa épp e napot nyilvánította a Megváltó születése napjává. Bár az esemény lehetséges történelmi időpontja máig sem tisztázott, a valószínűsége pedig kicsiny, hogy valaha is tisztázódni fog, az örmény egyház kivételével amely január 6-án ünnepli Jézus születését - az egész keresztényvilág Gyula pápa döntését tekinti véglegesnek. A pápai határozat természetesen nem nélkülözte a józan egyházpolitikai megfontolást sem, hiszen a hittérítést lényegesen megkönnyítette, hogy a frissen megtérteknek csupán be kellett helyettesíteniük egy megszokott pogány ünnepség helyébe az újat. Csakhogy a születésnap kitűzésével elkerülhetetlenül együtt járt, hogy bizonyos pogánykori motívumok bekerültek a keresztény liturgiába. Erről tanúskodik Szent Ágoston hippoi püspök IV. századból való figyelmeztetése, amelyben imigyen inti a keresztényeket: „Szentnek tartjuk e napot, de nem mint a pogányok, a Nap születése miatt!" Ámde hiába a figyelmeztetés. A karácsony hosszú ideig nem annyira a szent áhítat, a csöndes, meghitt öröm ünnepe volt, hanem sokkal inkább a mértéktelen evés-ivásé, a zabolátlan jókedvé. Persze nem is csoda, ha figyelembe vesszük, hogy a középkorban karácsonyestig az egész keresztény Európa negyven napon át szigorúan böjtölt. így aztán a felszabadult vidám dáridó nem szorul különösebb magyarázatra. A résztvevők legszebb ruháikat öltötték magukra és ajándékokkal megrakodva mentek vendégségbe. Az asztalok a háziúr tehetőssége szerint ételektől s italoktól roskadoztak, amelyek maradékait éjszakára szabadon hagyták, hogy jusson belőle az angyaloknak és más szellemeknek is. Több napig tartó zajos eszem-iszom volt tehát a karácsony egészen a XIII. század elejéig. Ekkorra azonban nagyot változott a világ: vége lett a középkor majdhogynem érzelemmentes, zajos lovagkorának. A lovagi eszmény ugyan fennmarad, a keresztes seregek'még vívják háborúikat a pogányok ellen, fejedelmek és királyok csapnak össze itt, Európában, ám ez a lovagi kultúra már érzelmekkel telített. Újjáéled a régen elfelejtett líra, a trubadúrok és minnásengerek szerelemről, sőt „amor santus"-ról, szent szerelemről énekelnek. Ok az új lovagkor új lovagjai. De ez a megújulás magában hord egy eddig ismeretlen vagy inkáb szintén feledésbe merült elemet, mégpedig az újjáéledő népi komédiázást. Ebben az érzelmekkel telítődő Európában, annak is forró déli vidékén, Itáliában látta meg a napvilágot egy gyermek, akit szülei Francesconak, „Franciácskának" neveztek el. A világ később Assisi Szent Feréneként ismeri majd meg. Ifjúként érzelmekkel és szerelemmel telítetten készül a trubadúr-lovagi életre. Lelkes és vidám, léha és könnyelmű, mígnem egy súlyos betegségből fölépülve elhatározza, hogy szó szerint valósítja meg Jézus tanítását, az evangéliumi szegénységet és egyszerűséget. Elhagyja a világot, daróccsuhát ölt, szerelmes, de szerelmének tárgya elvont, szpkatlan és misztikus: a Szegénység Úrnő. Francesco dalol, táncot lejt, trubadúr és zsonglőr, de éneke a szegényekhez, a nélkülözőkhöz, az egyszerű emberekhez szól. Varázslatos egyéniség, akinek mind több követője akad. Mindenki egyszerűen Poverellónak, „Isten szegénykéjének" nevezi. Ferenc egy alkalommal, 1223 karácsonya előtt nemsokkal megjelent Greccioban, egy igen tehetős ember, Velita János házában. Kettejük beszélgetése - a legenda szerint - így hangzott: „Ha azt akarod - mondotta Ferenc -, hogy az Úr közelgő ünnepét itt, Greccioban üljük meg, úgy siess és szorgalmasan tégy meg mindent, amit mondok neked. Meg akarom ugyanis eleveníteni a betlehemi kisded emlékezetét. Tulajdon testi szemeimmel akarom szemlélni gyermeki korlátoltságának kényelmetlenségeit. Látni akarom, hogyan feküdt az ökör és a szamár előtt a szénán!" A környék lakói hírét vették, hogy Assisi Szegénykéje velük tölti az éjszakát. Úgy halottak, hogy Ferenc valami egészen szokatlan dologra készül, fáklyákkal tódultak hát a közeli barlangba. A látvány, ami elébük tárult, minden képzeletet felülmúlt. Középütt valódi jászol állt, benne szalmára fektetve egy gyermek, körülötte pedig ökrök, és szamarak álldogáltak békésen tépdesve a szétszórt abrakot. Francesco a jászol előtt térdelt, arcán az öröm könnyei hullottak úgy imádkozott, majd a jelenlévők felé fordult: „Testvéreim! Léitjátok mennyire szeret minket a mi Mennyei Atyánk! Hogy bennünket, szolgákat megmentsen, fiát küldte utánunk ennek a siralomnak a völgyébe, hogy elhozza nekünk az igaz örömet, mely az örök élet. Testvéreim! Kezdjük már el szeretni az Isteni! Bocsássatok meg egymásnak! Hirdessétek ma és mindenkoron ezt az örömet!..." Túlzás volna azt állítani, hogy Szent Ferenccel kezdődött a világosság kora Európában, de a renszánsz arculatát minden kétséget kizáróan meghatározza a Poverello és gyorsan terjedő követőinek, a ferenceseknek újszerű életfelfogása. Rajtuk keresztül és velük együtt veszik észre az emberek a sötét századok után először, hogy a teremtett világ csodálatos, hogy a madarak éneke, a nyíló virágok, a „Nap testvér és Hold nővér" mind-mind azért vannak, hogy szebbé, boldogabbá tegyék ezt az eddig csupán átmeneti időszaknak, siralomvölgynek tartott földi életet. Akik akkor ott, a gerccioi barlangbanjelen voltak, többé nem rendeztek hangos örömünnepet december 25én. Jézus születésének napja békés emlékezéssé szelídült, ahol a gazdag tivornyák átadták helyüket a szeretetben szeretetre való emlékezésnek. A ferencesség terjedésével így lett a karácsonyból csendes éj: „Stille Nacht". Újraolvasva a történetet, némi szégyenérzetem támadt. Családom és közeli barátaim körében hirdettem ugyan, hogy a várható ajándékok szimbólum-jellegűek lesznek, a karácsony nem arról szól, hogy Dárius kincsét oda kell pakolni a fa alá, mégis heteken át papírfecnikkel a zsebemben róttam a várost, gondot és fejtörést okozott, hogy kinek mit vásároljak. Nem átallottam bosszankodni, sőt itt-ott fennhangon dühöngeni az árak, a pénztáraknál kígyózó sorok miatt, esténként pedig kétségbeesetten számolgattam maradék pénzemet, miközben még mindig azt latolgattam, kit felejtettem el, akinek pedig már vettem, elégedett lesz-e? Azután hulla fáradtan rogyva a televízió elé mást sem láttam, mint reklámot, mesterséges igénykeltést, a mértéktelen költekezés mérhetetlen lehetőségeit. Van ennek így értelme? Kiürült pénztárcával és fásult lélekkel odaállni a fa alá, megjátszani az ünnep örömét, miután a sütés-főzés során már mindenki mindenkivel legaláb egyszer összeveszett, hogy a Mennyből az angyal puszta megszokásból felcsendülő dallamára (lehetőleg lemezjátszóról, mert énekelni már nem tudunk!) a végsőkig kimerülten könynyezve boruljunk egymás nyakába azt várva, hogy vége legyen az egésznek, és magunk mögött tudva egy kényszerű terhet, végre aludni térhessünk? Szégyelltem magam, a Poverellóra gondoltam és vágyaimban megjelent egy igazi betlehemi jászol a kisdeddel, a legelésző állatokkal és az Isten szeretete fölött örömkönnyeket hullató Szent Ferenccel. Volt idő, nem is olyan régen, amikor a karácsonyt hivatalosan „fenyőünnepnek" hívták. Most, amikor hívők és nem hívők egyaránt karácsonynak nevezik, épp most vész el belőle lassan az, amiért létrejött, kialakult: a szeretet, a béke, a létezés fölötti boldog öröm? Vagy talán mégsem? Remélem! Kívánok minden kedves Olvasónak szerény, a béke csöndjében és igaz örömben, nyugalomban és szeretetben eltöltött áldott karácsonyi ünnepeket, amire jó lesz emlékezni az elkövetkezendő esztendőben és amit öröm lesz megismételni a jövő, új évezredben is! Varga Péter