Esztergom és Vidéke, 1999

1999-11-11 / 45. szám

1999. november 11* Esztergom és Vidéke 3 Vöröskeresztes rendezvény 1683. október 28-ra emlékeztek November 5-én 17 órakor az esztergomi Szabadidőközpont színháztermében az Idősek Világéve és az Egészséges Életmód Hónapja alkalmából a Magyar Vöröskereszt esztergomi csoportja rendezvényt szervezett. Az egybegyűlteket Horváth Lajosné, városunk vöröskeresztes titkára köszöntötte, majd Lengyel Károly alpolgármester mondta el ünnepi beszédében, hogy a város szívén viseli az idősebb korosztály sorsát, és nem ez az első alkalom, hogy tiszteletükre rendezvényt szerveznek. Hangsúlyozta, az idősek problémáiról nem csak beszélni kell, hiszen a róluk való gondoskodás kiemelkedő jelentőségű. Ezután Horváth Lajosné külön köszöntötte a vöröskereszt régi és új önkénteseit, megköszönte a magánszemélyek és vállalkozások önzeúen támogatását is (fotónkon). A Petőfi Sándor Altalános Iskola színjátszó csoportjának műsora után Balázs Éva, az Esztergomi Szociális Otthon igazgatója tartott előadást Századvégi időskori helyzetkép Magyarországon címmel. Előadásában az idős korral együttjáró negatív tünetekről: a betegségekről, a magányról és az elszigeteltségről szólt. Rámutatott, hogy újabban sajnálatos módon eluralkodott az a szemlélet, hogy az idősek szociális és gazdasági terhet jelentenek a városoknak, éppen ezért sem szociális biztonságuk, sem megbecsülésük nem megfelelő. Ezután a Bottyán János Gimnázium és Műszaki Szakközépiskola diákjainak műsora következett, majd Nemeskéry Edvin, a Szent István Gyógyszertár ügyvezető igazgatója tartott előadást a Gyógyszerek és árak világa címmel. A hűvös évszakokkal együtt járó megfázásokról, járványokról és betegségek megelőzéséről szólt, valamint az időseket gyakran érintő mozgásszervi panaszokról és azok kezeléséről. A gyógyszerek áráról szólva hangsúlyozta: sokszor az olcsóbb, régóta forgalomban lévő orvosságok is csaknem olyan hatékonyak, mint drágább társaik. A programot a pilisszentléleki Pávakör Asszonykórusának műsora zárta, majd a vöröskereszt termékbemutatóval, ingyenes vérnyomásméréssel, valamint itallal és harapni valóval kedveskedett a megjelent vendégeknek. Tarján Richárd A Lengyel Kisebbségi Önkormányzat és a Magyar-Lengyei Baráti Társaság 1999. november 3-án koszorúzási ünnepségre hívta az érdeklődőket az Erzsébet parkba, a Sobieski-emlékoszlophoz. Külön öröm volt látni a Somogyi iskola történelem fakultációs kis diákjait a jelenlévők között, ami Tuschinger Lászlóné történelemtanár példás oktatási módszerét dicséri, aki így tanulóival az élő hagyományőrzést is megismerteti. Az 1683-as év eseményeit, a bécsi, párkányi és esztergomi török felett aratott győzelmeket Csombor Erzsébet levéltárigazgató, a kisebbségi önkormányzat elnöke idézte fel. Megemlékezett arról a háláról, amivel Esztergom lakói tisztelegtek újra és újra a törökverők, Lotharingiai Károly, Sobieski János és a bajor herceg előtt. Különös tisztelet övezte Sobieski János lengyel királyt Emlékoszlopát 1933. szeptember 14-én avatták fel fényes ünnepségek közepette. A győztes hadvezér, a jó politikus és sokoldalú ember szerette a természetet és a békés vidéki életet, amelyben a testi, lelki felfrissülésének legjobb forrását találta meg. 1677-ben vette meg, az akkori Varsóhoz közel fekvő (ma vele összeépült) Milanowo falut, amit Villa Nouva-nak nevezett el. Ebből később a lengyeles Willanów elnevezés származott Az építkezésen sok művész dolgozott a király felügyelete alatt A fő tervező és kivitelező építész az olasz Augustine Locci volt. 1696-ban, a király halálakor az épület úgy nézett ki, mint egy olasz villa, gazdagon díszítve stukkókkal és szobrokkal, melyek a Sobieski családot és a király hadi sikereit jelenítették meg. A király halála után fia Konstantin lett a palota tulajdonosa, aki 1720-ban eladta Elzbieta Sieniawskának, a nagyhetman feleségének. A palota később többször is gazdát cserélt. Az új tulajdonosok rendre változtattak berendezésén és a falak festésén. A lengyel uralkodó osztály tagjainak arcképcsarnokát is befogadó palota és a csodálatos park ma is elvarázsolja az odalátogatót A természetszerető, hős király előtti főhajtást a kisebbségi önkormányzat a Városi Sportcsarnok és a lengyelbarátok koszorúi, virágai fejezték ki ezen a délutánon. Történetek a világhálón Az UTT koncessziós telefontársaság a két évvel ezelőtti rajzverseny és a tavalyi meseíró pályázat után ebben az évben is alkotói versenyre hívja a területén található iskolák diákjait. A vetélkedőt melynek témája az internet, „sztoriverseny.uti.hu" címmel hirdette meg. Ezúttal a középiskolás diákok is indulhatnak a pályázaton, amennyiben iskolájuk benevez. Ezért a beküldött sztorik három kategóriában versenyeznek: külön-külön az általános iskolák alsó (6-10 éves) és felső tagozatosai (10-15 éves), valamint a középiskolások (a 14-19 évesek). A verseny három fordulóban zajlik. Kategóriánként 3-3 díjat osztanak majd ki, melyek között mountain-bike kerékpár, színes monitor, internetes modem és számos számítógépes program is szerepel. A sztoriverseny.uti.hu győzteseinek külön jutalma, hogy történeteik megjelennek könyvalakban, és felkerülnek a UTT web-lapjára. Iskola a határon" Hazánkban az oktatásügy egyre nyilvánvalóbban és leplezetlenebbül perifériára kerül. Altalános és középfokú intézményeket zárnak be és vonnak össze, diákok kerülnek új környezetbe és pedagógusok a munkaközvetítőkhöz vagy egyesen az utcára Teszik mindezt kizárólag gazdasági megfontolásból a puszta ésszerűségre hivatkozva, a kissé pejoratívnak hangzó „racionalizálás" jegyében. így aztán nyugodtan plagizálhattam Ottlik Gézát, az iskola valóban a határra kerül, gyakorta puszta megélhetéséért küzd. Ha tudnék rajzolni remek karikatúrát készítenék belőle, miként ölt az oktatás kart az egészségüggyel és vonul ki a társadalom mezsgyéjére. Esztergom különösen érintett a kérdésben. Ipari város sosem volt, csak mesterségesen próbálkoztak vele negyven esztendeig, meg is lett az eredmény(telenség)e. Érseki város ugyan volt ezer évig, ám az elmúlt esztendőkben ez is ,.racionalizálódott". Amint van érsekünk, úgy van Alkotmánybíróságunk is, papíron. Ha pedig, mint a dolgok mélyére nem látó jámbor szemlélő végigballagok az egykori királyi székhely foghíjas járdáit övező kopott házsorok között egyáltalán nem tűnik fel, hogy néhány hónap múlva egy ország innét fogja majd ünnepelni államalapításának ezeréves évfordulóját. Mert ha ebben az állapotban innét ünnepel majd, azzal nem csak Esztergom, hanem Magyarország is kiállítja szegénységi bizonyítványát Bár nem érzem úgy, mintha látnoki erővel ruházott volna fel a sors, de több mint egy esztendeje megjósoltam: Székesfehérvár és Veszprém leköröz majd bennünket ha a készülődés így folytatódik, nos, így folytatódott - ezidáig. Talán soha nem kívántam jobban, hogy ne legyen igazam! De araszoljunk vissza a határra, nézzünk körül iskoláink háza táján. Az érintettség vádját elkerülendő, hadd ne hozakodjam elő konkrtét példákkal! Városunk helyzete hűen tükrözi az országos állapotokat és ebben legalábbis nem marad el a másutt is fellelhető tendenciák mögött Az iskola költséges üzem, el- és fenntartása komoly áldozatokat igényel. A kötelet a normatív finanszírozás bevezetésével kezdték hurkolni az intézmények nyaka köré. Már az ötletből fakadóan a gyereket nem felnövekvő emberpalántának tekintették, hanem X forintnak, mondjuk ki, darabnak. Minél több darab volt belőle, annyiszor X forint jutott az iskolának. Megindult hát a „hajtóvadászat gyerekekre". A szakmunkásképzők igyekeztek méltó befejezésül érettségi bizonyítvánnyal kecsegtetni, a szakközépiskolák mindenkit felvettek, a gimnáziumok hasonló elbírálás alapján töltötték meg az egyre kevesebb gyerekből adódóan egyre üresebb padjaikat miközben a kollégiumok félárbócon küzdve a megélhetésükért csaüakoztak a vadászathoz. Ezt csak tetézte a bizonytalanságba, munkanélküliségbe jutó családok szétzilálódása, a Nemzeti Alaptanterv összekuszálódott ösvényein való eligazodás lehetetlensége. Végül rákerült a hab a tortára. Megemelték a túlfizetettséggel amúgy sem vádolható pedagógusok kötelező óraszámát és olyannyira irigyelt, bár eddig sem volt három hónapos nyári „szabadságukat" kevesebb mint másfélre zsugorították. Ebben a majd' tízesztendős harcban persze az utolsó szempont a gyerek volt Semmivel sem tanult vagy tudott többet nem vált kötelességét jobban teljesítő ifjú emberré, annál inkább tisztába került a jogaival. Akik pedig elhivatott pedagógusként a pályán maradtak, folyamatosan küzdenek a fenntartóval, a szülőkkel és a gyerekekkel általában puszta megélhetésükért. Hogy mit kellene tenni? Valamit, mindenképp, de „jót, s jól", hiszen amint már Kazinczyék is tudták, „ebben áll a nagy titok". De ne is menjünk olyan messzire! A trianoni sokkot követően gr. Bethlen István miniszterelnök és gr. Klebersberg Kúnó kultuszminiszter pontosan tudták: országot építeni csak egészséges és képzett emberekkel lehet. Nem bezárták tehát az iskolákat, hanem iskola- és tanterem-építési programokba kezdtek. Ez a program túlélte a gazdasági válságot és a harmincas évekre „kitermelte" Közép-Kelet Európa legműveltebb értelmiségét Talán legalább az oktatást nem kellene „amerikanizálni"!. Annak hatása ugyanis a nyugati országokban mára már jól érzékelhető. Franciaországban, e nagykultúrájú nyugati államban mára már kimutatható az analfabetizmus. Ezt pedig, gondolom, ebben az országban senki sem akarja! Pedig az iskolák összevonásával együttjáró létszámemelkedés, a csoportbontás ellehetetlenítése, a pedagógusok óraszámának növelése mind-mind a minőség romlását eredményezik majd, mígnem végül a magyar oktatásügy is oda jut, ahová jutott az egykori „virágos Esztergom". Varga Péter