Esztergom és Vidéke, 1999

1999-08-19 / 33-34. szám

EM LÉ K-M Ű-HELY • 1 849 1999/14. (Augusztus 2. - Debrecen) Az orosz Cserkesz lovasság egy ré­sze szintén csatárláncba oszlott, mi­után a magas kukoricában tömeges támadást nem intézhetett ellenünk, s így ritka, de megújuló csatártűzben folytattuk egész éjfélig visszavonulá­sunkat, midón az üldözők elmarad­tak. Derecskéhez érve láttuk, hogy ágyúink nagy része megmaradt és hogy lovasságunk és gyalogságunk, bár kissé rendetlenül, de más úton megérkezett. Innen a visszavonulást egész Püspökiig folytattuk majdnem megállapodás nélkül. Oly nagy jára­tot életemben még soha sem tettem, már alig bírtam a járást, s talán el is maradtam volna, ha egy Nagy nevű tizedes fel nem szólít, hogy kapasz­kodjam karjába, s vonszolt sokáig magával, mígnem pihenőre tértünk. A felsoroltakból világosan kitűnik Görgey tendenciája, mert az alig két mértföldnyi távolságra fekvő Vámos­pircsről a csata tartama alatt annál inkább megérkezhetett volna, mert a Nagy Sándornak kiadott parancs folytán a csata bekövetkeztét előre tudta, s erre a reggeli ágyúlövések is eleve figyelmessé tették. Ekkor lehe­tővé vált volna a muszkáknak teljes visszaszorítása, de ő egészen bosszú­jának élt. (...) A debreceni vereség és a további vonulásunkon teljesen hiányzó élel­mezés, hadtestünk hangulatát teljesen tönkre tette és mondhatom, csatakép­telenné vált. Napokig nem kaptunk ennivalót, mindannyian főtt, sült ku­koricával és a földeken bőven találha­tó dinnyével táplálkoztunk. A vingárdi csata Augusztus 9-én Új-Aradon töltöt­tük az éjet, s ott jutottunk kenyérhez és húshoz, de a legénységet ez más kedvre nem derítette, oly nagy volt a levertség és a végleges következmé­nyekben való rideg megnyugvás. Az többé apathiájából felrázható nem volt. Annak a hadtestnek zászlóaljai, melyek először hágtak fel Budavár falaira és léptek a várba, teljesen el­csüggedve valának, látva és érezve Görgey ellenszenvét, mely a legkriti­kusabb pillanatban feláldozta őket Debrecennél azáltal, hogy bár tehette volna, segélyére nem jött. Sőt hallo­másunk szerint Görgey törzskarával az egész hadtestet gúnnyal illette, mit a szárnyaló hír hozzánk is elhozott. De reánk virradt augusztus 10., és a hadvezérlet kötelességünkké tevé, hogy az előrenyomuló osztrák hadse­regnek visszaverését eszközöljük. Vingárd felé menve, Új-Aradtól alá­hajló völgybe beszállva, az ellenséget az átelleni domb-emelkedésről és az attól balra elterülő keskeny erdőség­ből űzzük el. Közel érve, századunk csatárláncba oszlott. Velünk szemben osztrák vadászok álltak. Mi képeztük a sereg balszámyát, felhatoltunk a keskeny erdő felső széléig, az ellen­ség az ott elhúzódó árokpartról kezdte meg a tüzelést. A találkozásra, mintha a zászlóalj legénységét új élet szállta volna meg, fürgén közeledett köze­lebb az ellenfél állásához, midőn azonban a tüzeléshez fogott, akkor keserűen kelle tapasztalnia, hogy az idő viszontagságaitól átázott s rozsdá­sodni kezdett fegyvereink közül alig 20-30 sült el, a többi csütörtököt mon­dott, mi pedig ki voltunk téve az el­lenség élénk tüzelésének, anélkül, hogy viszonozni képesek lettünk vol­na azt. Ez megfélemlést vont maga után, s megkezdtük az erdőből rend nélkül a visszavonulást. Svaiczer ka­pitány újból össze akarta szedni a zászlóaljat, s már-már azt hittük, hogy a zászlóalj rendezése sikerülni fog, midőn az út magaslatán álló osztrák tüzérség a zavart látva ellenünk irá­nyítá lövéseit, mire a zászlóalj vad futásnak eredt, sietve mindenki, hogy kiérjen az ellenség lővonalából. Ma­gam is futottam a többivel, s annak köszönhettük menekülésünket, hogy jó tüzérségünk az ellenség előnyom u­lását megakadályozta. Midőn Új­Aradhoz közel Máriásy ezredessel ta­lálkoztunk, ő azon szemrehányást tet­te, hogyha még egyszer, ez a külön­ben jó zászlóalj ily csúnyán megrete­rál, megkartácsoltat bennünket, mire a legénység azt kiáltotta elkeseredé­sében, hogy lelőjjük a tüzéreket, még is elszaladunk. Tessék a zászlóalj ko­rábbi szellemét ezen nyilatkozattal összehasonlítani. Őrnagyunk nem volt velünk, hanem felkötötte karját, hogy távolmaradásának elfogadható színezete legyen. Bizonyosan tudta már, hogy nincs komoly célja annak, hogy a veszett ügyért életét hiába fel­áldozza. Visszatérvén Új-Aradra, a falu vé­gén torlaszokat kezdtünk építeni. A fegyverekből a régi töltéseket kiszed­tük, hogy használhatóvá váljanak és annak elkészülte után nyugalomba tértünk, de az ellenség az előnyomu­lást meg sem kísérelte. Következő reggel Görgey hadtestei előrenyomultak és az osztrák-erővel - velünk együtt - hadállást foglaltak el, de sem mi, sem az osztrákok táma­dásba nem bocsátkoztak, este pedig Ó-Aradra vonultunk vissza. Itt találkoztam menekvő sógorom­mal és többel a menekülő pest megyei tisztviselők közül, akik azon hírt mondták, hogy Kálmán testvérem a szegedi robbanás áldozatául esett. Utánagondolva a vingárdi vagy dre­ispiczi csatának és Görgey augusztus 11-ei felvonulásának, eszünkbe jutott, hogy Görgey a vingárdi csatát velünk csak azért insceniroztatta (= játszatta le), hogy meggyőződjünk, hogy körül vagyunk véve, és ha még a bekövetkező fegyver-lerakást ellenezni akarnánk, at­tól kedvünket elvegye, és ez sikerült neki. Boldog volt és szabadon rendel­kezhetett, mert a diktatúra kezében volt. A világosi fegyverletétel Másnap, augusztus 12-én megin­dultunk Világos felé, hol legszebb re­ményeinket temettük el. Ott tábort ütöttünk, s ozsonna tájban megjelent az orosz lovasság egy csapata és az Arad felé vezető utat elzárta. Már jó­kor délután híre terjedt a bekövetkező fegyverletételnek. De már akkor a nélkülözésektől megtört hadsereg az ellenállást vagy ellenmondást meg sem kísérlette. Ámbár zúgolódás volt a táborozó csapatok között hallható. A legénység 15 napi zsoldot, a tiszti­kar egy havi fizetést kapott, felét Horváth Géza: Az 1848/49. évi hadjáratbani részvétem emlékei Haynau-tisztek győzelemittas koccintása 1849. augusztus 18-án ezüstben, felét magyar bankjegyben. Nem volt tábortűz, honnan Görgey, az áruló fejére átok ne szállt volna, a legénység egy része kétségbe esésé­ben sírt, töltényüket a tűzbe dobták, úgy a gyalogság, valamint a tüzérség. Én is azt kívántam Görgeynek, hogy háromszáz évig éljen és mardossa a lelkiismeret. A fegyverek nagyrészét használhatatlanná tették, de az mit­sem segített rajtunk, mert nem volt út és mód a nagy katasztrófa elhárításá­ra. Akövetkező napon vagyis augusz­tus 13-án hadrendbe álltak a zászló­aljak és könnyezve mentünk el, a tü­zérek és lovak nélkül álló gyönyörű ágyúsor mellett, melynek hangja kí­sért véres és gyakran győzelmes csa­táinkon. Görgey törzskarával elvágtatott mellettünk, kék selyem, fehér csilla­gokkal áttört kendő volt fejére kötve, mi a hűtelen vezér érdekességét emel­te. Mit érezhetett hideg, számító szí­vében, csak a titkok örök Istene tudná megmondani, hogy annak mélyében nem volt-e néma szemrehányás, avagy metsző fájdalom, de az hideg, merev arcáról nem volt leolvasható. Mit érezhetett megtört gőgjében, mi­dőn a muszka tábornok valóban ke­vély és fényes kísérete előtt meghajtá fejét és megalázkodva nyújtá át kép­letileg hadserege fegyverét. Azon muszka hadsereg előtt, mely fölöt­tünk és velünk szemben egy győzel­mes eldöntő csatát sem vívott. Ámde úgy volt ez a sors könyvében megír­va. A magyar nemzet ismét a mérték­telen nagyravágyás és versenygés ál­dozata lett. A zászlóaljnak felvonulása, a hu­szárság elhelyezése, a nagy, messze elterülő sík téren, egymástól oly tá­volságra történt, hogy a szétszórt csa­patok egymást alig láthatták. A mi zászlóaljunk Szőllős és Pankota kö­zött állapodott meg. A hangulat leve­rőleg komor és néma volt, mintha mindenki átérezte volna ezen ese­ménynek a magyar nemzet életére és jövőjére kiható fontosságát. Mikor a zászlóalj megállt, az első öt század előbbre vezényeltetett, a századok egymáshoz oly távolba állíttattak fel, hogy minden század között három lé­pésnyi távol keletkezett. A fegyverek felhangzó tompa vezényszóra gúlába rakattak, és a legénység a féljobb el­hangzása után kivonult a fegyverso­rok közül. A kivonulás után muszka gyalogőrség állíttatott kétfelől a fegy­versorok mellé. Ekkor vette észre az őrnagy, hogy a tölténytáska és szu­ronytok a legénységen rajta maradt, tehát újabb vezényszóra bevonultunk a fegyversorok mögé, és annak a fegyverekre akasztása rendeltetett el. A muszkák előtt ezen mozdulat érthe­tetlen lévén, az őrizetre kirendelt gya­logság megdöbbenve és ijedten látta azt, és mindannyian, mint a nyárfale­vél reszkettek. Mi, tisztek megtartot­tuk kardunkat. Ugyanakkor átadatott a jelenvolt muszka parancsnokló tisztnek a zászlóalj legénysége és tisz­tikarának létszámát feltüntető kimu­tatás, melyből kitűnt, hogy Bácskából 1600 fővel kiindult létszám 475 főből állott a fegyver átadása alkalmával, miből kiviláglott az is, hogy az álta­lam leírt 1848/49. évi hadjárat folya­mán veszteségünk 1125 embert tett. (Folytatás a III. oldalon.)

Next

/
Thumbnails
Contents