Esztergom és Vidéke, 1999

1999-06-24 / 25-26. szám

VI MÚLTÚÉ Színes történelem HOL A HATÁR? Egy 300 éves határvita Esztergom és Pilismarót között Boldogult körösladányi nagyanyám, Gyökössy Mariska könyv nélkül szavalta 11 unokájának a vén Márkus történetét a hamis esküről, Körösladány és Köröstarcsa határvitájáról. Híres történet volt, Arany János szedte versbe 1852-ben, amint a ladányiak rávették Márkust a hamisságra, aki jó előre egy marék ládányi földet tett a csizmájába, és azzal a talpa alatt esküdött, hogy ládányi földön áll, holott a köröstarcsai község területén beszélt. Márkus lelkét a hamis eskü pokolra vitte, a határvita pedig megoldódott. Kéthalom néven ma is áll a községek között az a földhányás, amely az igaz határt jelöli. Határjárások alkalmával az elöljáróság egy-egy suttyó legényként a dombra fektetve mogyoróvesszővel jól megcsapatott, hogy aztán öregkoráig emlegesse a fontos (pontos) helyet, a csapást, amely a két községet határolja. Gondolnánk, efféle csak legenda Körösladányban. Ott az! De igaz történet itt szívbéli, gyámoltalan városunkban - 1700 óta. Az elején kezdve: Pilismarót Bytholcz nevű határrésze szomszédos volt az akkor még önálló Szentgyörgy-zöldmező várossal. Ma is szomszédos, mondhatnánk határos. Kettejük között a határ ott húzódik, pontosan ott, ahol... valahol. Es itt kezdődik a 300 éves történet. Fönn, a hegyen a Hideglelős-kereszt áll, Krisztus urunk pléh korpuszával, alatta, a Duna-parton a sóderdepónia, drótkerítésével. A kereszt még Szentgyörgymező határában állhat, mert azt az odavalósi Nagy Mihály gazduram állította 1784-ben, majd Simor bíbornok 1871. május 3án megújíttatta (Bélay Iván szíves közlése). Már maga a Hideglelős-kereszt helye is igen nevezetes: itt áll a legmagasabban fekvő magyarországi római „lovagvár", öt bástyával romosán, de még kivehetően. Pilismarót területén még egy nagy római erődítmény, egy Duna-parti kis erőd és legalább három kasztrum romja látható. Sűrűbb erődítése sehol nem volt Pannóniában a rómaiaknak. Még a limes túloldalára is jutott egy őrhely, a dömösi szoros fölött, a Szent Mihály-hegyen találták meg a romjait. No, de visszatérve: valahol (!) a kereszt mellett, a sóder-depónia területén (?) át fut le a marót-esztergomi határ, nyílegyenesen, bele a Dunába, ott is a sodorvonalon húzódó országhatárig. Nemrég Ivancsics László úr, a sóder-depónia mostani bérlője, tisztes esztergomi polgár, önként eleget akarván tenni a bérletfizetés dolgának, szorgalmazta, írják meg neki: telepe maród vagy esztergomi határ-e? A depó területe körbekerítve, de beszélik, kis része tán átnyúlik Marótról Esztergomba. így két helyre járna a fizettség. Könnyű lenne válaszolni Ivancsics umak, fizessen mondjuk két részt Marótnak, egyet Esztergomnak, mert így metszi át üzemét az ősi városhatár. A térképen a 0584 hrsz Esztergomé, a 055 hrsz pedig Marót területe. Közös oldalvonaluk egyben a város-község határ is. A depó nincs a térképen. Már csak ezt a közös határt kell a terepen, a Duna-part - Depó - Lázkeresztnél fellelni-követni. Van ott is határkő. Vagy tán volt, de eltűnt, öt jószándékú földmérő, négy intézmény, három tulajdonos, kezelő, bérlő tanácstalan, mert a határkő sehol sincs, határ nincs, így aztán bérleti díj sincs, határvita van. Ivancsics úr hajlandó lenne kitűzetni a határt, de a felmérési munka még nem készült el. Faktum, hogy ezen határszakasz vitájában évszázadok óta protestáltak, ölre mentek, lovat, szekret elhurcoltak az esztergomiak és a marótiak. Őseink halkan kuncognak a bajuszuk alatt a határtalan magasban a felhők fölött. Ők voltak, akik ugyanezt már 300 éve megélték, 1718. június 26-án jegyzőkönyvbe is mondták. Okiratokból tudjuk, hogy Bőder Andrást „Szentgyörgyeknek határát hamisan kimutatandó" 1 Ft-tal, egy szapu búzával (cca. 31 liter), életjáradékkal megvesztegették, pálinkával Esztergomban jól leitatták, bizonyos Nagy Mátyás hóna alá kapta, szekérre tette és mint„hiteles" tanút a határban körbekocsikáztatták 1717-ben. Egy évre rá „... 1718. március 4-én Nemes Szabad Királyi Esztergom városának fegyveres Emberei rajta menvén a Maróti határon erdejükből hatalmasan Kis Benedek nevű oda való Szegin embernek négy ökrét elhajtották..." Még emberhalál is esett a határvillongásban, maróti embert lőttek meg 1718 március 8-án. Ártatlan Szurcek János favágó ott halt meg a határban. Sem akkor nem tudtuk hol húzódik a határ, sem ma. Aki nem hiszi, járjon utána. írva találja Lukács Józsefné sz. Varga Eszter szerzőnek a Pilismarót történetéi leíró kötetében, annak is 127. oldalán. A történemek itt még nincs vége! Ám reméljük: talán rövidesen beszámolhatunk a 300 éves határvita békés lezáródásáról, a határ megjelöléséről és a Hideglelős-kereszt megújításáról is. Addig olvassák el Arany János versét. A szép nyári időben pedig sétáljanak fel a Kereszthez, a római katonák, Nagy Mihály úr és a későbbi processiók ösvényén. Koiumbán György A-i jistf J -jáfl ^J iféo't Ja, I&ILLL, Sm,'qr.^y <5>CKs\J /? 0 r A / A török kiűzését követően a mai Esztergom területén négy település alakult ki: Esztergom szab. lár. város, Szenttamás, Érsek-Víziváros és Szentgyörgymező mezővárosok. Pilismaróttal mind a szabad királyi város, mind Szentgyörgymező határos volt A telekkönyvezés magyarországi bevezetése együtt járt a határok újbóli bejárásával és rögzítésével. Az 1858. október l-jén keletkezett jegyzőkönyv pontosan leírja a határszéleket a szabad királyi város és Pilismarót között. A jegyzőkönyvet minden szomszédos helység választmányának tagjai (lásd hasonmásunkat!) aláírták. A kataszteri térképek az így telekkönyvezett földeknek megfelelően ábrázolják a határt. A Megyei Önkormányzat Levéltárában őrzött telekkönyvi iratanyag és kataszteri térképek feldolgozása azonban még megoldásra váró feladata a helytörténetnek. (Szerk.) Arany János A HAMIS TANÚ Állj elő, vén Márkus! vedd le a süveget, Hadd süsse a napfény galamb-ősz fejedet; Tartsd fel három ujjad: esküdjél az égre, Atya, Fiú Szent-Lélek hármas istenségre: Hogy az a darab föld, a melyen most állasz, Nem tárcsái birtok, - ládányi határ az. Eléálla Márkus, térdben összeesve, Görnyedező háttal, mintha sírt keresne; Téli fának hinnéd, mit a zúz belombol, Fázik, aki ránéz s a halálra gondol; Kezei reszketnek: tán erő híjában? Tán a lelki vádtól, vénség álarcában? Esküszöl - „Esküszöm az élő Istenre, Utolsó napomra és örök idvemre. —" Esküszöl - „Esküszöm, s ha hamisat szólok: Se főidben, se mennyben ne lehessek boldog; Föld kidobja testem, ég kizárja lelkem: Ama sebes örvény hánytorgasson engem. -" Lakoma Ladányban, - muzsika, mulatság; „Ej, haj! dinom-dánom: mienk az igazság: Nem azé a madár, aki elszalajtja, S kinek a foga fáj, tartsa nyelvét rajta. Lám a vén Márkusnak esze volt előre: Talpa alá tette, úgy esküdt a földre." Ott iszik az öreg a tanáccsal sorban: De mintha keserűt érezne a borban. Haza megy, komor lesz, szó kifogy belőle, Sorvadoz, meg is hal, aznap esztendőre. Négy harang siratja, két pap megdicséri, Mint becses vendéget, sok nép kikíséri. Elkíséri a nép a kicsiny ajtóig, Mellyel a világi élet becsukódik, Nyitva már az ajtó, készen a sír szája, Úgy látszik hogy épen a halottat várja; Zeng a búcsuének, a kapa megcsillan, Fekszik a koporsó, odalent, a sírban. És a fekete föld, amint hull, amint hull, Nyögve a koporsó megrendül, megindul, Kivetődik a sír dobbanó partjára, Ropogva szakad föl fedelének zára: Megrázkódik a test és talpra ugorván Szeme fehérével körülnéz mogorván.