Esztergom és Vidéke, 1999

1999-06-10 / 23. szám

1999. június ta r Árpád-házi Kinga 1224-ben született, minden valószínűség szerint az esztergomi királyi várban. Édesapja, a későbbi IV. Béla királyunk, ekkor még csak „ifjabb királyi", trónörökös. Édesanyja, Laskaris Mária, görög, niceai császárlány, akit II. András király a keresztes hadjárata során nyert el a fia számára feleségül. Kinga gyermekkorát az esztergomi várban tölti. Itt minden a több mint 200 éves magyar királyság történetét idézi. így a székesegyház, amelynek védőszentje, az Istenanya mellett, Szt. Adalbert, a magyarok, lengyelek és csehek nagy térítő apostola, ahol Szt. Istvánt 1000. karácsonyán királlyá koronázták, a Szt. István vértanú-templom, ahol első szent királyunk felajánlotta hazánkat a Szűzanyának. A vár, ahol Szt. István és utána az Árpád-ház legtöbb tagja született, s ahonnan kormányozták királyaink az Európában egyre jelentősebbé váló országunkat. Kinga már 11 éves, amikor édesapját larállyá koronázzák 1235-ben. Ugyanebben az évben egész Európa figyelmét Magyarországra irányítja Szent Erzsébet szentté avatása. Á 24 évesen Marburgban meghalt magyar királylány, Thüringia fejedelemasszonya, Szt. Ferenc egyik leghűségesebb követője, IV. Béla király húga volt. A német lovagrend még 1235-ben építteti sírja fölé Németország első remekművű gótikus székesegyházát. Sorra létesülnek az 1230-as évektől Európa-szerte, Itáliában, Franciaországban, Lengyelországban és természetesen Magyarországon a Szt. Erzsébetnek szentelt templomok és kórházak. Magyarországon ezek közül a kassai dóm hirdeti ma is a legékesszó lobban a Kinga gyermekkorát olyannyira meghatározó Szent Erzsébet-tiszteletet. IV. Béla ezekben az években építteti Esztergom királyi városában a székesegyházzal vetekedő hatalmas ba1999. június 16. Árpád-házi Kinga szentté avatása Június 16-án a János Pál pápa lengyelországi ószandec városában szentté avatja IV. Béla lányát, Árpád-házi Kinga lengyel királynét, akinek az esztergomi Bazilikában szobra van. zilikát a ferencesek számára, ahol királyi családja mauzóleumát is kialakította. Szt. Erzsébet tiszteletére kórházat létesít a mai strandfürdő közelében. A gyermek Kingát szoros lelki kapcsolat fűzte a királyi udvarban élő Szalome krakkói hercegnőhöz, Kálmán herceg, IV. Béla öccsének szentéletű feleségéhez, aki féije halála után, 1241-ben visszatért Krakkóba, és belépett a klarisszák kolostorába. Kinga 15 éves, amikor 1239-ben, a tatárok fenyegető közeledésének idején, Boleszláv lengyel király feleségül kéri. Az esküvő Krakkóban, a Wawel székesegyházban volt. Az ifjú lengyel királynét fényes diadalmenet kísérte Esztergomtól Krakkóig. A lengyel krónikák nagy figyelmet szenteltek Kinga nem mindennapi személyiségének, aki jelentős gazdasági fellendülést teremtett Lengyelországban. így feljegyezték, hogy apjától szokatlanul nagy hozományt, 40.000 aranymárkát kapott, amelyet teljes egészében Lengyelország védelmi rendszerének kiépítésére ajánlott fel. 1241. a tatárok véres pusztításának éve Magyarországon és Lengyelországban egyaránt. Kinga szülei Dalmáciába menekülnek. Ott, Zárában temetik el két kislányukat. Ott tettek fogadalmat, hogy a születendő gyermeküket Istennek szentelik. 1242-ben már itthon született Kinga legkisebbik húga, szüleinek kilencedik gyermeke, Margit. Kinga és férje a tatárok elől Podolinban, majd a Dunajec partján álló magas szikla-várban, Csorsztin-ban találtak menedéket. A nagy pusztítás után, a lengyel újjáépítésben Kinga, az adományai révén, oroszlánrészt vállalt. 1249-ben hazalátogatott Magyarországra. Utjának fő célja az volt, hogy segítséget kérjen Lengyelország számára. A krónikás feljegyzi, hogy hazai körútja során, a máramarosi sóbányában szomorúan gondolt arra, hogy a lengyeleknek nem adatott ilyen gazdag természeti kincs. Megkérte tehát apját, hogy adja neki azt a sóaknát, hogy innen ingyenesen vihessék a sótömböket Legyeiországba. IV. Béla teljesítette kérését. Kinga ekkor lehúzta jegygyűrűjét, s a birtokbavétel jelképéül az aknába dobta. 1251 -ben amikor a Wielicka-i sóbányát megnyitották, az első napfényre került sótömbben épségben találták a királyné gyűrűjét. Kinga ezen kívül is gazdag adományokkal tért vissza Krakkóba, amely minden addiginál nagyobb jótékonyságra adott lehetőséget. Templomokat, kolostorokat, kórházakat építtetett, felszerelésükről, ellátásukról gondoskodott. 1257. március 2-án Boleszláv király, kimutatva nagy háláját felesége országépítő tevékenysége iránt, oklevelében Kinga királynénak adományozta a Krakkótól délre eső gazdag Szandec-i tartományt Ekkor alapítja Kinga a ferences klarissza apácák számára a kolostort Szandecben, amely Közép-Európa jelentős kulturális központja volt a középkorban. 1260-ban újabb tatárjárás pusztítja Lengyelországot. Az újjáépítésben Kinga királyné ismét nagy szerepet játszik. 1270-ben Kinga elveszti szüleit, 1271-ben Margit húgát, a már életében szentként tisztelt domokosrendi apácát, 1272-ben öccsét, V. István magyar királyt. 1279-ben, negyven évi házasság után, eltemette férjét. A gyászszertartáson már a klarissza apácák barna ruhájában jelent meg. Az általa alapított szandeci kolostorba kérte felvételét. A ferences szellemiséggel már gyermekkorában, Esztergomban eljegyezte magát, Most, a világi hivatását betöltve, teljesen Istennek szentelte magát, jóllehet a lengyelek kérték, hogy vegye át az ország kormányzását. 1280-ban a kolostornak adományozta a szandeci tartományt 1284-től haláláig 1292ig, a kolostor főnöknője volt. Közben, 1287-ben, ismét támadtak a tatárok. A kolostort menekíteni kellett, majd a 63 éves főnöknő fiatalos lendülettel újjáépítette a kolostort. Nagy gondot fordított a ferences lelkiség minél tökéletesebb megvalósítására, az imaélet elmélyítésére, az alamizsnálkodásra, a betegápolásra. Szent Kinga 700 év távlatából az egész egyetemes egyház számára az Istenbe vetett rendítheteüen hit, remény és a végtelen, önfeláldozó szeretet nagy példaképe. Az Esztergom-belvárosi plébánia - amelynek helyén állott ferences kolostorban voltak eltemetve Kinga szülei - a szentté avatás napján, 1999. június 16-án, szerdán este 7 órakor szentmisét és imaórát tart Szent Kinga tiszteletére, közbenjáráséit kérve városunkra, magyar hazánkra és Közép-Európa népeire. dr. Prokopp Mária Horváth Géza: Az 1848/49. évi hadjáratbani részvétem emlékei 1849. június 15.-17. (Pata - Sopornyó - Sempte) Hadtestünk június 15-én Pata és Sopornyó elé érkezett. Azon csatában mi újabb szárnyat képeztünk s zászlóaljunk rohanva tört Pata felé s nyomban követett a 26-dik zászlóalj. Heves támadásunk által sikerült az osztrákokat erősebb ellenállás után a faluból kiűznünk, de Sopornyó felől az osztrákok szívós ellenállást fejtettek ki s csak midőn tüzéreink a falut felgyújtották, kezdte meg az ellenség Sempte felé a visszavonulást s mi ahelyett, hogy üldöztük volna - igaz már este volt - Patára húzódtunk. Június 16-én Sempténél újra megtámadtuk az ellenséget és míg zászlóaljunk, szóval a Máriásy dandár a falu elején benyomulva az ellenséget visszaszorította, azalatt balszárnyunkat az ellenség sűrű rakéta lövései megbontották, sőt egy ütegünk lovait teljesen elpusztították, minélfogva parancsot kaptunk újból Patára visszavonulni. Itt történt velem az, hogy egy közelemben szétpattant gránát kavicsot vert fel s egy darabka a felső ajkamhoz vágódott, melynek következtében felül hat, alul pedig öt fogam megmozdult. Az ütésre érzékeny fájdalmat éreztem, de az ütés nyomán csak csekély vérzés mutatkozott. M időn annakkö v etkeztében v iszszahúzódtam, ugyanakkor a 26. zászlóalj zászlótartóját láttam felém halálsápadt arccal közeledni. Ez Toldi Pista vadkerti illetőségű fiú és iskolatársam volt. Láttam, hogy köpenye és atillája a szíve körül meg van szaggatva, hozzá siettem, azonban vért nem láttam, kibontottuk ruháit s arról győződtünk meg, hogy a tárcájában lévő nagy ezüst tallér felfogta a különben halálossá válhatott gránátdarabot, és eszerint a testbe nem hatolt be, de az ütés igen érezhető volt. Ami engemet illetett, a felső ajkamon ért ütés igen kevéssé alterált, noha annak erős lüktetését igen élénken fájlaltam. A csata visszavonulással végződött s én félszázaddal, mint tiszthelyettes előőrsre küldettem ki, egy szakasz császár huszár kíséretében. A huszárok a völgyben fekvő majorságba vonultak s csak folyamatos őrjárataik mentek felváltva előre és vissza a túlvölgynek levezető országúton, én pedig a dombtetőn állítottam fel előőrseimet s részint a fájdalomtól, részint pedig kötelességérzetből egész éjen át szememet nem hunytam be. A völgyben balról elterülő erdőségből időközönként majd a hurráh! majd az éljenzés hangzott fel, de úgy látszik összeütközés nem történt, csak egymást akarták alármirozni. Másnap egy üteg ágyú s a 34-dik zászlóalj, melyhez csatlakoztam, és még egy zászlóalj nyomult előőrsi tanyám mellett el, de hogy melyik zászlóalj volt, ma sem tudom, melyet hátrább egy svadron huszár követett. Jobbról a fennsíkon feküdt egy falu, és annak élén egy kastély állt. A vidék előttem teljesen ismeretlen volt, és midőn honvédeinktől kérdeztem a kastély tulajdonosának nevét, az öreg Rigótul azon választ nyertem, hogy ha jól emlékezett, ez Mocsonok a nyitrai püspök tulajdona. Rövid idő múlva zászlóaljam bakói az út mellett elterülő és övig érő búzatáblába nyomult be, míg a másik zászlóalj a jobbról elterülő búzatáblába hatolt. Az úton felállított osztrák üteg fogadott bennünket, mire a mi ütegünk is kellő sikerrel válaszolt! A sűrű magas búzában nehéz volt az előrehaladás. Az osztrák üteg visszahúzódott, és az út elhajló magaslatán újból állást foglalt, és időközönként közibénk vágódott egy-egy golyó, holtakat és sebesülteket hagyva maga után. A búzában az előrehaladás nekem mind nehezebbé vált a beállott láz miatt, s nem voltam képes az osztrák üteg teljes visszavonulása után előre menni, mit látva őrnagyom, kórházba rendelt menni. Felső ajkam annyira meg volt dagadva, hogy az orromnál is magasabban állt, s bár igyekeztem ott maradni, de lázam ezt lehetetlenné tette. (Folyt, köv.)