Esztergom és Vidéke, 1998

1998-03-05 / 9. szám

8 Esztergom és Vidéke 1998. március 12. - Igen, én vagyok az a Karikásné, akiről azt a sok sületlenséget összeírták! - tessékel be nevetve a szűk kis lakásba. Rövidesen megtudom, hogy Sárospatakon szerzett óvónői, majd Egerben tanítói oklevelet, hamarosan a táti általános iskolában kapott állást, s hat éve gyesen van két gyermekével. (A kisebbik éppen egy cumisüveggel volt elfoglalva ottjártamkor, a nagyobbik akkor jött haza az óvodából.) Férje esztergomi, eddig Dorogon laktak, egy éve költöztek be a Bánomi lakótelepre. Bevásárol, főz, mos, takarít, vasal, varrogat, kötöget, neveli gyermekeit, szabadidejében olvas, tévézik, zenét hallgat,... mint a legtöbb fiatalasszony. De ő ezen kívül családfakutatásokat végez, vetélkedő-kérdéseket küld Vágó Istvánnak, s most, néhány hónapja van egy új hobbija: maradandó emléket akar állítani az elhunyt Diana hercegnőnek. - Ön is úgy gondolja tehát, hogy a gyermekgondozási díjamból, hónom alatt két piciny gyerekekkel utazgatok Európában, s így gyűjtöm a Diana-relikviákat? - kérdezi, miután túljutottunk az ismerkedésen. - Ugye Ön is képtelennek tartja ezt?! -Mi hát az igazság? - kezdem el a puhatolózást, s előveszem jegyzettömbömet, tollamat, ezzel is jelezve: itt minden pontosan rögzítve lesz, nem lehet szó félretájékoztatásról, mint szegény idézett kollégám esetében. - Az igazság?... - kezdi elgondolkodva. - Azt hiszem, érzékenyebb vagyok mint az emberek többsége. Nagyon meghatott Diana hercegnő sorsa - élete és halála egyaránt. Egy tisztaszívű asszony volt, aki csak jót tett az embereknek. Úgy érzem, a magyarok nem szenteltek neki elég figyelmet... Látom, közbe akar szólni... Igen, elismerem, a temetés előtt tele voltak vele a lapok, a tévé és rádió hírműsoraiban sok időt szenteltek neki, ... de aztán szinte teljes feledésbe merült... Úgy gondoltam - és ma is úgy vélem -, hogy amíg beszélnek az emberről, addig él, addig nem felejtik el. Akkor arra gondoltam, talán ha utca lenne róla elnevezve, jobban megmaradna az emberekben az emléke. írtam hát a fővárosi önkormányzatnak, majd az esztergominak is, kérve, nevezzenek el róla egy utcát. Ez még valamikor szeptember elején történt. Az esztergomiaktól azóta sem kaptam választ, de a pestiek kedves hangú levélben reagáltak. Maga Ráday Mihály úr írt, sajnálattal tudatva, hogy személyekről csak haláluk után 25 évvel lehet közterületet elnevezni. Ekkor felötlött bennem egy kiállítás gondolata. írtam a budapesti Brit Nagykövetségre, felajánlottam a segítségemet egy Diana-emlékiállítás megszervezéséhez, de azt a választ kaptam, hogy ez nekik nem feladatuk, nem foglalkoznak a témával. Ekkor fordultam Friderikusz Sándorhoz, javasoltam hozzon össze egy műsort Diana tiszteletére. Sajnos, nem válaszolt. - Mindezek a kudarcok nem vették el a kedvét? - Sőt, még elszántabban próbálkoztam!... Tudja, én Ongán születtem. Ez egy kicsiny község Miskolc mellett 4.500 lakossal. Hozzájuk fordultam, mivel jól ismerem a Műsoktól is kértem kiolvasott magazinokat, folyóiratokat. Aztán feladtam néhány hirdetést, melyben kértem, hogy küldjenek írásos vagy kép-anyagokat Dianáról. De csupán egyetlen levél érkezett. Ekkor anyukám révén hozzájutottam a Kereső című újsághoz, írtam a főszerkesztőjének egy levelet, melyben a segítéségét kértem O a teljes szöveget megjelentette. Felfigyelt rá a Kossuth Rádió „Magyarországról jöttem" című adásának egyik szerkesztője, s készített velem egy rádió-riportot. Ez a karácsony előtti Különös hobbik nyomában LESZ-E ESZTERGOMBAN DIANA-KIÁLLÍTÁS? Amikor elolvastam a Hetek- egy újkeletű, városunkban még kevéssé ismert hetilap - „Esztergomi Diana" című híradását, mely szerint él közöttünk egy asszony, aki „a hercegnő emlékének szenteli életét"..., „rengeteg időt és pénzt ölt már eddig a vállalkozásba, körbejárta Európát...", hogy nemsokára megnyílhasson „... az ő sajátos Diana emlékműve, az esztergomi Diana-kiállítás", nos, mikor mindezt elolvastam, elképzeltem magam elé egy „bogaras", idős hölgyet, aki unalmas nyugdíjas éveit és tömérdek pénzét nem tudván mire felhasználni, eszelősen beletemetkezett egy költséges hobbiba... Mint helyi érdekességet mindenesetre beleszerkesztettük február 5-i Lapszemlénkbe. De azért furdalt a kíváncsiság: milyen is lehet valójában ez a hölgy? Meglátogattam hát Karikás Lászlónét. Kedves, barátságos, vonzó külsejű, 28-30 év körüli nő nyit ajtót. velődési Ház vezetőjét, sőt a polgármestert is. Nekik más volt ugyan a véleményük a hercegnőről, mégis támogatták az elképzelésemet egy Diana-emlékiállításról. Azt mondták, ha sikerül összegyűjtenem megfelelő anyagot, biztosítanak helyet, sőt anyagiakat is egy kiállításhoz. -Meg sem fordult a fejében, hogy itt, helyben rendezze meg ezt a tárlatot? - vetem közbe kissé csodálkozva. - Itt szinte senkit sem ismerek, akihez fordulhattam volna. A korábbi kudarcok után úgy éreztem, egyedül szülőfalumban számíthatok támogatásra. - Hogyan fogott hozzá az anyagygyüjtéshez? - Először összegyűjtöttem a Dianával foglalkozó újságcikkeket. Megvettem egy csomó lapot, mápénteken került adásba. Hallotta ezt a Hetek egyik riportere, felhívott telefonon, s ezt követően került be a lapba az az ominózus cikk. Ezután kezdtem el írni az újságszerkesztőségeknek. 150 országos és regionális lapnak juttattam el a kérelmemet. -Már maga a postaköltség is tetemes summa lehetett?... - Hátha még tudná, hogy eleinte kézzel másoltam - éjszakákon át — a leveleket. Szerencsére ekkor Ongán vállalták, hogy fedezik a fénymásolás és postázás költségeit. - Volt valami eredménye a kéréseknek? - Igen. A legnagyobb örömömre számtalan cikket, fényképet, CD-t, kazettát, sőt könyvet kaptam... A sikereken felbuzdulva elkezdtem gyűjteni a külföldi anyagokat is. No nem úgy, hogy „beutaztam Európát!" Hetvenhét budapesti külképviseletnek írtam. Sokan reagáltak közülük. Az amerikaiak például felkínálták számítógépes adatbankjuk hatalmas anyagát, de sajnos, a másolatkészítést nekem kellene megfizetnem, s ez tetemes összeg. Küldtek anyagot az angolok is, s - aminek külön örülök - megkaptam tőlük a Diana Alapítvány címét. A múlt héten írtam nekik, most várom a választ Közben összegyűjtöttem a magyar külképviseletek címeit is, a következő feladatom az lesz, hogy ezeknek is írok. - Mennyi pénzt áldozott erre? kezdek anyagiaskodni. - Talán 30-40 ezer forintot Lehet, hogy többet is. Nem számoltam még össze. - S mit szól mindehhez a türelmes férj? - Valóban türelmes. És segít is, amiben tud Ő vette meg nekem például - 4.200 forintért - a temetés teljes hanganyagát tartalmazó CD-t Mintegy végszóra, megérkezik a munkából az emlegetett férj, Karikás László. Ismerősként üdvözöl, majd - hallván, hogy miről is van szó - megértően mosolyog, s magunkra hagy. - Mennyit érhet az eddig összegyűlt anyag? - Fogalmam sincs róla. Az eszmei értéke, gondolom, jelentős. Ongán fel is ajánlották, hogy védelmet biztosítanak számára. - Tud-e róla, hogy bárhol a világon lenne hasonló kezdeményezés? - Idáig egyetlen tervezett kiállításról tudok. Ezt ezév júliusában rendezi meg Diana testvére. Mivel már a családdal korábban felvettem a kapcsolatot - nemcsak levelet, de csomagot is küldtem nekik az Althorp birtokra - bízom abban, hogy e kiállítás anyagából talán utólag nekem is küldenek majd néhány kuriózumot. Erre azért is mód lenne, mivel én az ongai kiállítást augusztusra tervezem, a hercegnő halálának évfordulójára. - Gondolja, hogy lenne mód az anyagot másutt is bemutatni? Például Esztergomban? - Bárhová szívesen felajánlom. Gondolom, érdekes idegenforgalmi különlegességet jelentene ez akár Budapesten, akár Esztergomban. - Nos akkor zárjuk le ezt a beszélgetést azzal a reménnyel, hogy talán e riport hatására megmozdul majd valami Esztergomban is. Hátha lesz olyan intézmény vagy vállalkozó, aki fantáziát lát egy esztergomi Diana-emlékiállításban... S akkor mégis csak igaza lesz a Hetek cikkírójának!... Legalábbis részben. Ebben maradunk. Szába