Esztergom és Vidéke, 1998

1998-10-29 / 43. szám

IDŐ-MŰ-HELY • 1948 • 1848 • Címoldalunkon kezdődött, itt ér véget a 150 esztendeje történt tények és a (ki tudja, hány éve keletkezett) monda szembesítése. Történelmi tény a felelősség-üldözte Széchenyi „menekülése" Esztergomon át. Ugyanígy az is, hogy aki őt „a legnagyobb magyarnak" elnevezte: Kossuth Lajos mintegy másfél hónap múltán ide érkezett sereget toborozni. Ugyanazon a kikötői hídon át léphetett partra, ahonnan Széchenyi készült a Dunába ugrani. Hajója nem volt ugyan „ágyúzó", ő mégis „villámokkal" járt. Nemcsak ünneplő tömeg fogadta, de eső és égiháború is, alighogy tető alá ért a Fürdő Szállóban. (Merthogy ő is itt szállt meg - és tartott késő esti „tanácskozniányt".) Ezek a tények: igazság-mag a szép „regéhez" az esztergomi Kossuíh-nóta megszületéséről. Amit az emlékező Acs Flóris, vagy egykorú sajtótudósítók - megannyi szem- és fültanú - egy szóval sem említenek. (Még a. Nemzetőr éppen 150 évvel ezelőtti számában, 1848. október 26-án Majer István, a tudós paptanár sem, aki akkor már 10 éve Esztergomban szolgált, és a „Mesterképző" tanáraként, „a felfegyverzett 52 képezdei növendékkel" bizonyára ő is ott állt a Duna-parton...) Amely mondát mégis sokan színeznck-hagyományóznak tovább, így önéletrajzi regényében Révész Béla író (1876 - 1944), városunk szülötte, illetve az ő fehér szakállú, „esztergomi lelkű" történelemtanára is. Akinek diákjai között valószínűleg éppúgy számosan voltak a túlparti párkányi járásból valói'ahogy a Kossuthot fogadó megyei nemzetőr-sereg soraiban. Szintén történelmi tény, hogy még (már csak?) 100 évig maradt változatlan ez a sok évszázada magyarrá vált török eredetű helységnév. 1948 • 50 éve mondákkal, regékkel már alig, csak az egyre ridegebb és szomorúbb tényekkel kell folyamatosan szembenéznünk... /• Megváltoztatták Párkány nevét' Szeptember 11-én nagyszabású ünnepség keretében új "nevet adlak Párkény nagyközségnek a csehszlo- .. vák hatóságok és egyben várossá nyilvánították. Párkány . új neve, Stúrovó. 1948. szeptember 19. Szalay Ferenc: VÁLTOZÓ KÜLDETÉSBEN 1957 — 1960 wm, 18 48 • Ács Flóris emlékiratából Október 18-kán este öt és fél órakor érkezett meg Kossuth Lajos. Az esztergomi nemzetőrség ezt már előre tudva, az egész létező nemzetőrség a Duna mellett felállított és várva vártuk az ország nagy fiát, kit minden jó hazafi Atyának tisztelt és megváltójaként imádott. A gőzösből kiszállott, borzasztó ágyúdörgés és éles kiáltások közt, a városi és megyei tisztviselőség akijövetelnél üdvözölte és a város örömét kinyilatkoztatta, ő pedig megindult és az egész kint álló Nemzetőrséget megszemlélte és akinek csak lehetett kezet adott és arcán az öröm látszott tündökölni a nagy férfiúnak. Innen a Fürdővendéglőbe szállott meg, hol sokan tisztelegtek nála Este a város ki volt világítva Az eső egész éjjel esett és mennydörgött, villámlott, ami az ünnepet hátráltatta és a házakon lévő néptömegek kénytelenek voltak hazamenni. 19-én reggel 7 órakor már Kossuth megindult Komáromba és úgy 9 óra tájban a pesti Nemzetőrök megérkeztek gőzösökön és kiszállva a nagy esőzés végett a városban egy kevés időre beszállásoltattak. Minden háznál számukra az ebéd készen volt és igen szépen fogadtattak. 12 órakor már a riadó a dobok által veretett és jel adatott az elindulásra. A városház előtt összejövénk és őrnagyunk, Besze János lelkes beszéde után elindultunk ki a Dunához, hol a gőzösök készen vártak. Azokba beszálltunk, az egész Duna-part tele volt néppel, ki bennünket kísértett, sokaknak szemeik könnyeztek, nekem magamnak is, mert ezt gondoltam magamban: Isten tudja, látom-e többé születésem helyét, a feleségem, szüleim, testvéreim és sok jó hazafi-társaim és barátaimat. Midőn az óra egyet ütött, a régi vár omladéki tetejéről egy ágyúdörgés szólott, az elindulás jeléül. Mi azonnal meg is történt. A látvány igen nevezetes volt, a sok nép a Duna-partján fehér kendőkkel, kalapokkal integetett (...) Én magamban egy pár szóval az Istenhez fordultam, hogy engedje meg, hogy jó sikerrel, egészséggel mindnyájan visszatérhessünk és, hogy sok örömet hozhassunk az itthonlévőknek. Leültem egy kissé kipihenni magamat és visszatekintek és nem láttam több semmit, mint a hegyen lévő templomot A vizén igen hideg szél fújt, lent a hajóban igen sokan voltak és így kénytelenek voltunk számosan a födélén megelégedni, és így nagy szélvész közt jókor reggel Komárom vára alatt kötöttünk ki, október 20-án reggel 4 órakor, hol már Besze János rendeléseket tett, hogy mindenki meleg reggelit magához vehessen. Számtalan üstökben a Duna mellett katlanokban guláshús főzetett, igazi tábori étel. A meleg étel a megfázott testet egy kissé megint helyrehozta. Ekkor Besze János magához hitt. Azt mondá, hogy Kossuth Lajos egy külön gőzössel előre el fog indulni, és azt kívánja, hogy minden századtul egy személy vele menjen, kik őtet kísérjék és egyúttal szálláscsinálók is legyenek, hogy rrrire a sereg Győrbe érkezend, minden rendben légyen. És ide én voltam oly szerencsés elmehetni. (...) Börtönélményeim 1956 decemberétől nyilvánvalóvá vált, hogy a Kádár-kormány az „ellenforradalmárokkar való leszámolásrakészül. Nekem is többször megfordult az agyamban, hogy forradalmi ténykedésemért letartóztathatnak. Mellékállásban a Dorogi Bányász Sportkörben atléta-edzőként dolgoztam. 1957. február 7-én edzésről hazafelé menet a vonaton egy rendőr-ismerősöm közölte velem bizalmasan, hogy többször hallotta a nevemet emlegetni a kapitányságon, s legjobb lenne, ha eltűnnék az országból. Megköszöntem a figyelmeztetést, de magamban azt gondoltam, hogy nem fogok disszidálni. Részben azért, mert nem hagyhatom itt a családomat (kisebbik fiam, Gábor pár hetes volt, januárban született), részben azért, mert vállalnom kell a felelősséget cselekedeteimért. Még aznap este tíz óra után értem jött egy csapat pufajkás. Átkutatták a házamat, a padlást, fegyvert kerestek, engem pedig a rendőrkapitányság egyik zárkájába vittek be. Egy hónapig tartottak ott. A zárkában jó társaság jött össze Esztergomból: Geletei Ervin (köszörűs), Gábris Döce (vasutas), Horváth Csaba (esztergályos). Négyen aludtunk két deszkapriccsen, egy-egy tégla volt a párnánk. Horváth Csana meg is jegyezte: „Elégedettek lehetünk! Házigazdáink gondoltak a kényelmünkre, mert lám neszmélyi téglát adtak a fejünk alá. Ez pedig Komárom megyei, vagyis hazai, tehát a legpuhább tégla." Geletei Ervin tapasztaltabb volt nálunk - már az első napon ki is oktatott bennünket: „Urak! A kihallgatások során ezt tartsátok a fejetekben: konok tagadás - tíz év börtön; őszinte vallomás - halál!" Figyelmeztettek, hogy erősítsem meg magam, mert fel fognak vinni az emeletre, a „gyóntatóba", ahol ávós nyomozók vallatják a foglyokat. Másnap hívattak is kihallgatásra. Két ávós nyomozó fogadott, s már ezen az első kihallgatáson jól megvertek. A következő napon az egyik nyomozó piszkavassal kezdte verni a fejemet, én védekezésként felemeltem a karomat, mire ő a piszkavassal eltörte a jobb csuklómat. Úgy megvertek, hogy nem tudtam lemenni a zárkába. Levitettek. (Eltört csuklóm aztán magától összeforrt.) Egy későbbi kihallgatásomkor a két nyomozó hirtelen kiment. Én ott ültem egyedül, amikor a hátam mögött megszólalt egy hang: „Szasza, te mit keresel itt?" Aztán az illető előre jött, s láttam, hogy az egyik Tulner-fiú szólt hozzám. Még győri diákkoromban náluk laktam egy-két hónapig kosztos diákként. Belőle ávós tiszt lett. (Később kerületi rendőrkapitány Pesten.) - Behoztak - válaszoltam neki kényszeredetten. - Egyet jegyezz meg! Mindenben a vallatóknak van igazuk. Hagyjál rájuk mindent! - Azzal kiment. Ezután a jelenet után már nem vertek meg. Úgy látszik, így írták meg a forgatókönyvüket. Március 4-én aztán elszállítottak a kistarcsai internálótáborba. Itt is megvolt a pufajkások, ávósok - azóta már közismetté vált - forgatókönyve: befogadó épület, vérebek ugatása, gumibot, géppisztoly, félelmet keltő ordítozás. „Kezeket hátra! Támassza meg orrával a falat!" - Majd hirtelen csend, s a falnak állítottak mögött a 19 5 6 m. „valamire készülő" őrök járkálása. Aztán megkérdezik az egyik fogoly nevét, s mikor az fejét félrefordítva felel, a fejét keményen többször a falba verik: „Nem megmondtuk, hogy az orrát nyomja a falnak?" - ordítják mindenkinek szólóan. A mellettem álló kesztölci bányászt kérdezik: -Te ki vagy? - Káin János. - Rokona vagy Ábelnek? - s már verik is hallhatóan. A verés nem neki, hanem mindenkinek szól. Ezután következett a fogadó épület zárkáinak zsúfoltsága, embertelen nyomorúsága, majd a szétosztás a „közbiztonsági tábor" különböző épületeibe. A nagy termekben is zsúfoltan voltunk, de már emberibb, elviselhetőbb körülmények közt. Kicsit magunkra találtunk az új társaságban. Megállapíthattuk, hogy tisztességes, értékes emberekkel vagyunk összezárva, s a rabságban töltött időt baráti légkörben, egymást tisztelve és meghallgatva, hasznosan is eltölthetjük. Tornáztunk, játszottunk, művelődtünk (tanultunk egymástól). Őreink néha megkeserítették életünket. Az egyik őrt „Kabinosnak" neveztük el, mert - mint a strandon a kabinos - kulcsait állandóan kezében zörgetve járkált. Elrendelte, hogy az ablakokat nem nyithatjuk ki. Nyári hőség volt, a zsúfolt teremben különben is hamar elhasználódott a levegő, csorgott rólunk az izzadság, majd megfulladtunk. Titokban résre nyitottuk az ablakokat. A ,.Kabinos" egyszer észrevette: - Ki nyitotta ki az ablakot? Senki nem jelentkezett. - Az egész körletnek összkedvezmény megvonás! - ordította. (Folytatás a ÍV. oldalon)