Esztergom és Vidéke, 1998

1998-10-29 / 43. szám

IDŐ»MÜ» HELY Várnegy, 1995, gtbtlin. itlwtéi, 120x210 tm (lotó: Mcinar Cézc) VÁROS • VILÁG OSZ • MINDSZENT HAVA | • X. Mindszent hava (October), vagyon 31 napja. A VAROS NAPJAI: OKTÓBER 23 • 1703-ban a cs.-kir. kiváltságlevél kelte, amely Esztergomnak visszaadta régi - a szabad királyi városokat megillető privilégiumait. OKTOBER 25 • 1990-ben a rendszerváltás utáni első demokrati- | kusan választott képviselő-testület alakuló ülése, a polgármester beiktatása. 1 OKTÓBER 26 • 1989-től az 1956-os sötétkapui sortűz áldozatainak emléknapja. OKTÓBER 28 • 1683-ban a város török alóli végleges felszabadításának győzelmi ünnepe. • 1956-ban a forradalmi Nemzeti Tanács megválasztása. NAGYFALUSI TIBOR szerkesztésében Az ESZTERGOM és VIDÉKE melléklete m. évf. 9. szám-1998. október 29. 1848 Szeptember 5. A KÉT „LEGNAGYOBB MAGYAR SZÉCHENYI ÉS KOSSUTH ESZTERGOMBAN 1 5 0 Október 18. 225 Set?tember. p t^KríJ <i UuJ^C^y G. T : i

k it; • íi Az esztergomi helyszínű eseményt dr. Lörinczy Rezső (1821 — 1873) örökítette meg orvosi naplójában - ahogy itt látható - sajátkezű bejegyzésével. (Lorinczy 1853-ban a városi kórház első fizetett főorvosa lett, majd 1865 végétől egyben városi főorvos is, id. Palkovics Károly utódaként, aki fiával együtt a szabadságharc helyi honvédkórházát szervezte meg. 1873. október 28-án - 125 éve - halt meg; végakarata szerint gyűjteményéből 240 kötet Esztergom közkönyvtárába került. Velük ez a zsebkönyv-formátumú napló is, amely - szerencsére - máig megvan.) „A legnagyobb magyar" öngyilkossági kísérletéről részletesebben olvashatunk a Borovszky-féle vármegye-monográfiában (1908): „Orvosa kíséretében kocsin érkezett a városba, hol a Fürdő-szállóban vett lakást. Innen, a gözhajóállomáshoz menet, a Dunába akart ugrani. De orvosa megakadályozta ebbeli szándékában; ugrás közben felfogta s az ott levő hajósok segélyével, félig vizesen a prímási palota kertjébe vitette. Itt lassé magához tért, mire kocsin elhagyta Esztergomot." (403.O.) Ha a kísérlet okait keressük, Széchenyi István saját naplójában bőséggel találunk „nyomokat". Főként a délvidéki szerb támadástól kezdve - 1848 július vége és szeptember eleje között - egyre szaporodnak bejegyzései a nemzet történelmi végzetéről, amelynek bekövetkezte miatt közvetlenül Kossuth honvédő „radikalizmusát", közvetve pedig a maga reformeri tevékenységét okolja. ,Jíossuth vérrel ír az újságjában. (...) A bonyodalmak elpusztítanak bennünket. A magyar test nem bírja ki... amit Kossuth etc. nyelet le vele. (...) Olyan felbomlás, olyan megaláztatás, amilyenben Magyarországnak és kiváltképpen a magyar fajnak része lesz - soha nem fordult még elő a történelemben! Ingadozom! Mit csináljak, hová meneküljek? (...) Egy hang szakadatlanul a bensőmben: Te vagy a főoka mindannak a borzalomnak, ami történt és az óceánnyi vérnek, mi kifog ömleni. (...) Kossuth ágyúzó hajókat akar, (...) 48 óra múlva minden lángokban áll! Es senki sem akarja elhinni nekem.' A legiszonyúbb hangulatban vagyok. - Pisztoly... de mégsem." Ez az utolsó bejegyzés szeptember 3-án kelt, 4-én „berekeszti" a naplóírást. Esztergomon és Bécsen át Döbüngbe menekül... /f e-f ^ Esztergom, oct. 19. Kossuth vil• v ' lá mokkái jár! Ö a Tisza partján már meg^ ' fordult, és esküit tett az alföldi magyar, hogy IAM^, ^^ ^ szabadságát utolsó csepp vérig védendi; s most • . ^ / # fölfelé a Dunának fordítja a kormányrudat, s teg^Acs 'S-ío-tlS nap esti 6 órakor legelőbb is Esztergomban száll £>\r Hetién ^P

artr

a> és ta

lP

o

n várja őt a hajdanda székvárosi j <jbvvrcui ^ nép, és sz. István várában öröm tüzeket szórtak az H 'c Ili J. n ágyuk, lobogtak a nemzeti zászlók, a Duna parton fp li< <Z§ ÍJU Ö'Ulac. vagy másfél ezernyi nemzetőr állt sorban fegyRévész Béla: Esztergomi lélek (1934) Nem könyvből tanított bennünket a történelemtanárunk, fel-alá járt a teremben, nagy, fehér szakállát ráhajtotta az arcára, mindig mesélt s olykor megállt a katedra előtt, magas ember volt, rákönyökölt a kis zöld asztalra. (...) Nagyon szerettük hallgatni a fehér ember előadását, sorolta a sok regét (...) Szerette Esztergomot, közülünk származott, a szűr-szabóék családjából, elébb kispapnak szánták, de tanár lett belőle, nem kanonok. Esztergomi tudós volt, akárhogy magyarázta a történelmet, a fonalat mindig városunkhoz fűzte (...) Kossuth Lajosról beszélt, aki kedvelte az esztergomiakat s akármennyi dolga volt a bajos országgal, eljött egyszer hozzánk, a bécsi hajó hozta őt az állomásra, mely ma is úgy ring a kompokon, mint akkor, minden épkézláb ember felkerekedett a városból, határból, meleg este úszott felénk a hajó, melynek fedélzetén Kossuth Lajos állott, integetett, a nép ujjongott, a hajó csengetett, kikötött, a langyos eső megeredt és ekkor ott, a parton, a zászlókkal lengető, éljenző tömegből, valaki énekelni kezdett... A dalos ember a parton elébb magányosan énekelt, aztán többedmagával, dalolták a nótát, aztán valamennyien zúgták, az esztergomi Kossuth-nótát, amelyet még mais dalolnak országszerte. Szomorú, mély hangja volt a tanár úrnak és elénekelte nekünk az esztergomi dalt: „Esik eső karikára, Kossuth Lajos kalapjára, Valahány csöpp esik rája, Annyi áldás szálljon rája." A tanár úr volt az esztergomi ember, aki először magányosan énekelte a dalt, de értettük a mozdulatából, hogy mi is vele daloljunk, egyenként kezdtük, már többen próbálgattuk, már valamennyien énekeltük és a szakállas ember a dobogó előtt, lendült kezekkel vezette a kórust, mely fújta, rajongta a nótát: - Esik eső karikára....