Esztergom és Vidéke, 1998

1998-01-29 / 4. szám

6 Esztergom és Vidéke 1998. február 12. Martin S. Martin fotói előtt. Forrd siker a szimfonikusok téli hangversenyén Mint arról előző számunkban hírt adtunk, január 19-én a Dobó Galériában megnyílt MARTIN S. MARTIN, azaz Szipál Márton magyar származású hollywoodi fotóművész kiállítása. A tárlat azóta is nagy látogatottságnak örvend. Akik még nem látták, február 15-éig még megtekinthetik. Fotónkon Miavecz Jenő önkormányzati képviselő, az Oktatási Bizottság elnöke beszélget a művésszel. Hódmezővásárhelyi festőművészek a Sugár Galériában Január 25-én este újfent telt ház várta az Esztergomi Városi Szimfonikus Zenekart a Szent István gimnázium dísztermében. Elsőként Rosta Béla elnök lépett a nagyérdemű elé, hogy prózai dolgokról szóljon: -Eltelt egy év azóta, hogy személyi jövedelmi adónknak 1 százalékát valamely intézmény, alapítvány javára utalhattuk. Ezzel a jogukkal sokan éltek Önök közül is, és zenekarunkat tették meg kedvezményezettnek. Megkaptuk ezt a támogatását, amit itt ismét megköszönünk. Az Esztergomi Városi Szimfonikus Zenekar Alapítvány minden feltétellel rendelkezik ahhoz, hogy 1998-ban is kiérdemelje az Önök pártfogó támogatását. A koncert első részében J. Brahms Tragikus nyitánya hangzott fel, mely kivételesen magasfokú zenekari képzettséget igényel. Ritkán játszott mű és az esztergomiak tehetségét dicséri, hogy felvállalták. Folytatásként korunk jeles zeneszerzőjének, az éppen 70 éves Hidas Frigyesnek a Ballada csellóra és zenekarra című darabját választották, amelyet Reményi Eszter, a Magyar Rádió Zenekarának szólistája adott elő. Szünet után a zenekar Richárd Strauss Rózsalovag keringójét, Csajkovszkij Diótörő balettzenéjéből a Tündértáncot és a Rózsakeringőt adta elő. A szűnni nem akaró taps kikövetelte a ráadást is. Vezényel t/teményi Károly. Ezen a hideg téli estén forró hangulatot árasztottak zenészeink, melyhez az Operaház művészei - Vincze Zsuzsa hegedű, Czerünár Dezső és Kovács Gergely kürt - és Reményi József elektromos orgonajátéka is hozzájárult. PJ. Január 23-án délután a hódmezővásárhelyi Artco Galéria gyűjteményéből 42 nagyméretű grafikát és olajképet állítottak ki nálunk, a Sugár Galériában. Kotz István iskolaigazgató köszöntötte a szép számban megjelent művészetpártolót és pályatársat, valamint az érdeklődő nagyközönséget. Elmondta, hogy a festményeket és grafikákat hét fiatal művésztől válogatták, akik valamennyien a vásárhelyi iskola képviselői. Bánhidy László tanár megnyitójában a híres alföldi, vásárhelyi festőiskola múltjáról és jelenéről szólt. A híres elődök: Tornyai János, Rudnay Gyula nyomdokán járnak az itt kiállítók is, akik valamennyien főiskolai tanulmányokat folytattak. Technikájuk, ecsetkezelésük, színhasználatuk mesterfokú. A tanár úr kitért a fiatal művészek kiállított műveinek egyenkénti méltatására is. Elsőként B. Kovács Emőke főfalra helyezett Csikó és Hempergő grafikáit, valamint Tájkép és Csendélet olajképeit méltatta. Budai László Napraforgó, Alföldi utca, Öreg falak és a Halász olaj képeire, majd Zoltai Attila Fényben, továbbá Kikötve festményeire tért ki. Erdélyi Tibor jócskán kitett magáért, ő hozta el legtöbb alkotását, az Összedőlve, a Táj, a Napsütésben, a Téli part, a Krétai öböl és a Kréta olajképei megragadok. Szántó Lukács vízparti képei gyönyörű színeket tartalmaznak: a Tavasz, a Havas Tisza, a Part. Timor Ignáctól a Reggeli köd, valamint Mebelka Bélától a Tanyavilág, a Havas puszta, az Eső után és az Égő nádas festményeire hívta fel a figyelmet. A kiállítás - amelyet Sirokmány Ferenc rendezett - a Sugár Galériában február 19-ig tekinthető meg, tanítási napokon 8-18 óráig. A képek meg is vásárolhatók. Pálos Nemere István REJTEKUTAK (20.) Levendula Gyermekkorom örök emléke marad a tihanyi hegyoldalon kellemesen lilázó levendulaültetvény. A méteres kör alakú bokrok dél-francia földről eredtek. Ha felőlük fújt a szél, csodajó illatot hoztak. Az a pár bokor itt az agyagos szenttamási földben persze nem áraszt illatfelhőt. De megélnek a tövek, egészen jól elv annak a kert egyik sarkában. Nyár elején virágoznak, levágott termésük hosszan szárad, de közben is illatozik. Legközelebb már csak a szekrényekben bukkanok rájuk, nagykabátok, ingek között lapulnak a kicsiny, halottnak tetsző csokrok. De élnek, még elszáradásuk után is. Életjelük az illat, mely akár a növényi lélek, terjeng valós világunkban láthatatlanul ám érezhetően. A tövek a nyár második felében már csak állnak tétlenül. Bokorrá egyesülnek, összebújnak ebben az idegen világban. Amely különben ősztől kezd igazán idegen lenni nekik. Mind hidegebb szelek nyargalnak át a kerten, nem véd tőlük a kerítés, sem a fenyők. Később védtelenül dideregnek a hó alatt is. Sajnálom őket, de azzal vigasztalom magamat, hogy biztosan megszokták már a hideget is. Megedződtek. Oly sok éve élnek efféle éghajlat alatt. Amint leszüreteljük lila virágait ezt a színt csak a természet teszi számomra elfogadhatóvá - törékeny kis halványzöld levelek és még törékenyebb ágak meredeznek fel. Néma kiáltásuk forró nyári délután a legerősebb. Estig kell csak vár ni ok, aztán viszem nekik a vizet. A föld, akár a sivatag, mohón issza a folyadékot. A levendula tövek között másnap reggel még az árnyék is őrzi a nedvességet. Igaz, nem sokáig. A szomjazás folytatódik. De ahogyan elnézem őket, ezt is bírják. Gyökereik már mélyen járhatnak a földben. Néha kiirthatatlannak tűnnek, pedig hát senki nem próbálkozik ilyesmivel. Imponál az a makacs kitartásuk, amellyel minden tavasszal nyújtogatják előbb azt a halvány szálat, amelyre rárakódnak a virág részei. Észre sem veszem, mikor alakul át terméssé, miközben nem szűnik meg továbbra is virágnak lenni. Csak egy színfolt a kertben, távoli táj küldötte, félig már ideszokott, de még nem őslakos. Mégsem fest idegenül a kertben. Valahol már belopózott a szívekbe a kedvességével. Nem árt semmi más növénynek. És ha téli nappalon - odakünn ólom fedi az eget és fagybilincs markolja a földet - kinyitok egy szekrényt, megcsapja orromat a levendula mással össze nem téveszthető, jellegzetes és kedves illata.