Esztergom és Vidéke, 1998
1998-08-13 / 32-33. szám
4 Esztergom és Vidéke 1998, augusztus 13. Augusztus 14-én és 15-én Esztergomban vendégszerepel a szatmárnémeti Harag György Társulat "LEGFŐBB TÖREKVÉSÜNK: ÉLŐ SZÍNHÁZAT JÁTSZANI" - Beszélgetés Parászka Miklós rendezővel, a Harag György Társulat igazgatójával A szatmári színjátszásról A város Tanácsának jegyzőkönyvében olvasható, hogy 1790. június 8-án, 10-én és 13-án Móricz János társulata „ a polgárság és a lakosság tetszésére" komédiajátékokat adott elő. A később is előforduló vendégjátékokat követően, 1815-ből arról is vannak adatok, hogy Balogh István csoportja huzamosabb ideig telepedett meg a városban. A hivatásos társulatok fellépése mellett egyre nagyobb teret nyernek a műkedvelő színjátszók is. A század közepén a színjátszás iránti igény készteti a város vezetőségét arra, hogy kőszínház építését irányozza elő, ami 1848-ban meg is történt. Az 1892. január 14-én felavatott második ma is álló színházépület a maga korában modem és tágas létesítménynek számított. A század utolsó évtizedeiben megerősödő műkedvelő és műpártoló mozgalom különösen kedvezett a színházi élet kibontakozásának. Az állandó társulat létrejöttére azonban még évtizedekig várni kellett. 1956 jelenti az igazi alapozást. Ekkor az 1953-ban Nagybányán létrejött magyar tagozat áthelyezésével valósul meg a város régi álma: állandó színtársulata lett. Az elmúlt közel négy évtized alatt a színház országos és nemzetközi szempontból is jó hírnevet szerzett, művelődési életünk nemzetiségi kultúránk kimagasló intézményévé vált. A szatmárnémeti színház első ízben lép fel az esztergomi Várszínház színpadán. Indokolt tehát, hogy előtte ismertessük olvasóinkkal a vendégtársulat életét, művészi céljait. Ezért kértük fel ottani pályatársunkat, Máriás Józsefei, a Szatmári Friss Újság főszerkesztő-helyettesét, készítsen interjút a társulat igazgatójával, Parászka Miklóssal, a Magyarországon is ismert rendezővel, aki immár 11 éve áll a tásulat élén. - A tagozatvezetői, illetve társulatigazgatói munkakör esztendői a diktatúra kemény évéig nyúlnak vissza. Önként kínálkozik a kérdés: milyen kihívásokkal kellett szembenézni '89 előtt, illetve '90 után? -El kell mondanunk, hogy 1989 előtt a színház utolsó mentsvára volt valamiféle közösségi és ellenzéki megnyilvánulásnak. Néhány előadásunk körül igencsak felízott a levegő, nemcsak a városban, hanem Erdély-szerte is. Gondoljunk csak Shakespeare Vihar című színművének emlékezetes színrevitelére, amely valamiféle kiáltvány volt, annak a pillanatnak a legintenzívebb megfogalmazása az értelmiség helyzetéről, feladatairól, véghelyzetéről. Shakespeare révén igen aktuális dolgokat tudtunk kimondani. 1990 óta szabadon bontakoztatjuk ki művészi céljainkat, törekvéseinket A színház megtisztult a rákényszerített politikai funkciótól. Közösségteremtő feladata azonban továbbra is érvényes maradt, de azt immár az esztétikum eszközével, a színházi produkciók minősége biztosításával valósí thatj a meg. Eletünkben rendkívül fontos momentum volt az, amikor az addigi tagozat immár önálló társulatként működhetett művészileg szabadon teljesíthette ki törekvéseit. Az önállóság kifejezője az is, hogy 1993-ban társulati ülésen dönthettünk arról, hogy a színházunk megalapítója, a nemzetközi művészeti életben is kimagasló személyiségként ismert rendező, Harag György nevét vegye fel. Ez távolról sem pusztán formai kérdés volt számunkra, hanem mindazoknak a művészi céloknak a felvállalása, folytatása, amelyek az ő nevéhez fűződtek, mélyen beágyazódva a hagyományokba és a modemség talajába, ugyanakkor vállalva a névadó erkölcsi és művészi hitvallását is. Az utóbbi évadokban számbelileg, művészileg megiősödve értük el, hogy repertoár-színházként tudunk élni és létezni Szatmárnémetiben, ebben a régióban. - Melyek e törekvés, kibontakozás fontosabb mérföldkövei? - A fordulat történelmi, radikális volt a művészi célokban viszont folytonosság mutatható ki. Nem csupán abban, hogy 1990 után törleszthettünk néhány „adósságunkat": bemutattuk például Sütő Andrásnak az Egy lócsiszár virágvasárnapja című darabját, amelyet 1989 őszén a diktatúra cenzúrája letiltott a színpadról, vagy azzal, hogy a kritikai főpróbán felfüggesztett Kós Károly darabot, a Budai Nagy Antalt, a kisvárdai fesztiválon magyar-magyar kooprodukcióban vittük színpadra. A város színháza, a város lakóinak színháza kívántunk lenni, kielégítve az irányunkban érvényesülő művészi elvásárokat. Ezzel értük érhettük el azt hogy előadásainknak van közönsége. A 400 személyes nagyteremben, a 70 zemélyes stúdióteremben, a 40 személyes pódiumteremben valóban változatos színházi élet bontakozhat ki, a műfaj változatos eszközeivel szolgálhatjuk a nézők igényeit. Alapfeladatunknak tarjuk azt az elvárást amely még Shakespeare idején fogalmazódott meg: tükröt tartani korunk elé, nézzen bele s okuljon belőle. - Kérem, említsen néhány színházi előadást, amelyek mérföldkőnek számítanak e törekvés megvalósulási folyamatában? - Szívesen emlékszem vissza Örkény István Kulcskeresők című darabjára. Spiró György Csirkefej című színművének előadása a legerősebb oldalról mutatta be társulatunkat: színes, változatos karakterű színészegyéniségekkel rendelkezik, a részleteket is kidolgozó, alapos munkával készített produkciókra képes, a legigényesebb realista hagyományok mellett az avantgárd, a kísérletezés útját is fel tudja vállalni. És ha már a Vihart említettem, legyen szó Shakespeare másik darabjáról, a Lear királyról is. Amikor 1990-ben végre kijuthattunk a kisvárdai fesztiválra, az előbbit játszottuk a fesztivál tizedik, jubileumi rendezvényét viszont a Lear királlyal nyitottuk meg, amelynek ugyancsak sok időszerű üzenete van a mai rendező számára. Ezzel, mint a többi darabbal, előadással is, fő törekvésünket kívántuk szolgálni, melyet röviden így fogalmazhatok meg: élő színházat játszani. -Az utóbbi évek fontos eseménye volt a színészgárda megújulása, fiatalokkal való feltöltődése. A nemzedékváltás mindig sok problémával jár. Miként oldódott ez meg a szatmári színházban? - Ebben is a Harag György-hagyományok segítettek bennünket A szatmári társulatban érvényesülő erkölcsietikai tartás, a szeretetközpontúság, családiasság nagyban közrejátszott abban, hogy a befogadás zökkenőmentes legyen. Problémát az jelentett, hogy nálunk nincsenek színászházak a távolságok is nagyok ahhoz, hogy az otthon és a munkahely, az otthon és a vendégjáték színhelye közti táv könnyen átjárható legyen. -Az esztergomi vendégjátékra Tamási darabját, az Osvigasztalást választották. Mit üzen e színmű, évtizedekkel keletkezése után, a mai nézőnek? - Műsorra tűzése kettős indítékból fakadt. Egyfelől az író születése centenáriuma előtt kívántuk tisztelegni. Másfelől Tamási Áron drámái rendkívül izgalmas kihívást jelentenek színész és rendező számára egyaránt Bennük a sajátos, a székely hagyományokban gyökerező gondolat a modernséggel ötvöződik A pirandelloi és lorcai életműhöz mérhető érték lüktet bennük E színműve önmagunk revíziójára késztet. Hogy ez nem csupán bennünk, hanem a nézőben is megfogalmazódik, azt leginkább az bizonyítja, hogy túléli az évadot, a következőben is műsoron tarthatjuk. - Ez ugyanakkor a rendező, Parászka Miklós, valamint a színművészek érdeme is. Kérem, szóljon a szerepek alakítóiról is! - Jó színházat, jó előadást csak kiváló szereplőkkel hozhatunk létre. E színműben az esztergomiak is megismerhetik Czintos Józsefet, Acs Alajost, Tóth Páll Miklóst, András Gyulát, Hunyadi Lászlót, valamint fiataljainkat is. Megemlítem hogy a Csórja Ádámot alakító Czintos József, aki három évtizede tagja tásulatunknak, Kisvárdán életműdíjat kapott. Nagyformátumú, varázslatos színészegyéniség, kedves, humoros alkata sokoldalú szerepkörben jut kifejezésre. Ács Alajos színházunk alapítónemzedékéhez tartozik, művészetét nemrég magas magyar kormátrykitüntetéssel jutalmazták. S ha már művészi elismerésről beszélek megemlítem, hogy a fiatalabb nemzedékhez tartozó Sebestyén Aba a Román Színházi Szövetség által a pályakezdőknek adományozott kitüntetéssel büszkélkedhet. - Debrecenben, Budapesten, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye városaiban már sikerrel vendégszereplő társulat most új kihívás elé néz. Milyen gondolatokkal utaznak Esztergomba? - Az ottani színházi életről nagyon sok jót hallottunk. Említenék egy személyes vonatkozású gondolatot is. Családomban Esztergom nevének különösen szép csengése van:apám a háború végén, marosvár ás helyi tanítóképzősként, iskolájával e városban lelt menedéket! Baljós idők voltak, apám emlékezetében mégis egy varázslatos, különös hangulatú városként maradt meg. Magánemberként nem először utazom a Duna-parti városba, színházigazgatóként azonban izgalommal tekintek az utazás elé, hisz az általam vezetett társulat játéka, rendezői munkám kerül újabb megmérettetésre. Köszönjük a meghívást köszönjük a lehetőséget hogy e rangos rendezvényen felléphetünk, s különösen azt, hogy a Várszínházi évad záróelőadásával a mi társulatunkat tisztelték meg! Kérdezett: Máriás József Csórja Ádám véd beszéde „(...) Engemet ne védjen senki, mert az igasság nem tűr védelmet! Én testvéremnek érzem az embert, s ha ez az ember elítél engem, Enmagát ítéli el. Ha a bíróság s ennek az új világnak minden népe azt az Istent hiszi, aki alkotta a világot, akinek jele az áldott nap s lelke a tűz, aki vigasztal a virág illatában s haragszik a viharban, ha ezt az Istent hiszi a város, akkor ez az én Ösistenem, aki testvérekül teremtett minket. Ha ez az a Krisztus, kiről szól az írás, s nevezi őt az igaz Isten Egy-fiának, akkor üsmerem s áldom Ót. De akkor elevenedjék meg ez a feszület, s tegyen tanúságot igaz emberségem mellett mert én a régi nagyok férfifia vagyok aki szántszándékkal szakadtam ki ebből a megromlott új világból. Aki elítél engem, elítéli azt az országot mely törhetetlen hitével minket felnevelt, elítéli kicsi népem régi nagyjait, kik szívüket és látásukat hagyták nekünk, s elítéli az árván hagyott erdőt s a vizek lebegő erejét. Aki elítél engem, a bujdosó vezéreket ítéli el, akik csillagfénynél számolták apadásukat, s mégis megtették azt a csodát mely hosszú idő múltán bennem újra kivirágzott, mert én vagyok aki még hordom a régi köntöst és jeleket s aki igasságtalanul ezeket leszaggatja rólam, az népem emiékit gyalázza meg, és rútul követ állít a sorsnak, mely keserű lehelletével vérünknek megadta fekete színét. Testvérek, ismerjetek meg engem, mielőttítélni akartok felettem, mert én vagyok az Attila hatalmából megmaradt örök szikra, mely bujdosik a halál elől, és nem olt életet, hanem ébreszt. Én vagyok a katalaunumi síkság elmenekült emléke, ki minden alkonyaton zokogok véreim sírja felett, és addig költögetem, míg erőm fogytán elalszom, mint egy ősgyermek a hóharmaton. (...) Én vagyok aki rokon szóért visszamentem Ázsiába, s hosszú bolygás után, mikor visszatértem, arcámra borulva sírtam el minden halmon, hogy: árvák vagyunk végképpen. Én vagyok a bujdosó igric, aki nem öl soha, hanem dalt zeng a holtaknak is, akinek ajkára kiülnek az őserejű szavak, s hogy azokat bátran kimondja, fizetése búsan így hangzik: Régi igric már idegen s dalai árvaságra jutottak..." (A szerepet Czintos József alakítja)