Esztergom és Vidéke, 1998

1998-07-23 / 28-29. szám

10 Esztergom és Vidéke 1998. Július 23. Feltámadt a szél. Az erdő szinte felnyögött koratavaszi álmából. Huday összébbvonta magán bélelt vadászkabátját, s toporogva meg-megmozgatta a hosszú várakozástól elgémberedett lábait. Fegyverét a másik kezébe vette, s kikémlelt a bokrok közül. A holdfényben didergő tisztás túlsó végén mintha mozdult volna valami... De csak a szél lengette meg az egyik galagonyabokor kinyúló ágát. - Jöhetne már az a dög! - dünynyögött magában. - Kutya hideg van... Persze, otthon hagytam a kis pálinkás üvegem is. Schulcznál még biztosan van a bütykös alján néhány korty. Oda kéne menni hozzá, pár lépés csak az egész. Az a kis mozgás jól is esne, de amilyen nagy marha ez a Schulcz, még képes lenne rám lőni. Röpke mosoly húzódott végig a bajsza alatt, ahogy elképzelte Schulcz köpcös, folyton sürgölődő alakját, a sokszor már fárasztó szolgálatkészségét. - Igenis, Igazgató Elvtárs... Természetesen, Igazgató Elvtárs!... Ez remek gondolat, ha szabad megjegyeznem!... Még a vadásztársaságba is belépett, csakhogy imponáljon neki, az igazgatójának. - Képzelem, milyen kínlódás lehet számára ez a hosszú fagyoskodás, az éjszakai virrasztás. Hogy is mondta a múltkori kiszálláson? - Igazgató Elvtárs, nekem legfőbb elvem a józan, egészséges életmód. Nálunk, kérem, este hétkor a gyerekek már ágyban vannak, s nyolckor mi is leoltjuk a villanyt. Tévé nekünk nem kell, az csak rontja a szemet, meg nyugtalanná teszi az álmot. Havonta egyszer egy mozi, félévenként egy színház... Ja kérem, nekünk három gyerek mellett nem telik a hetenkénti szórakozásra! Viszont én minden reggel frissen ébredek. Engem még nem látott Igazgató Elvtárs másnaposnak, álmosnak. - Kár, hogy most nem látlak, te Talpnyalók Gyöngye! Ragadhat a szemed, mint a csiriz. A puha kis ágyikód helyett egy bokorban gubbasztasz vaddisznóra várva, s mindezt csak azért, hogy én jó vélemény nyel legyek rólad, hogy közénkvalónak tartsalak... Hm, mióta megtudta, hogy Tarkövi lelép a vállalattól, le nem száll a nyakamról. Csak a vak nem látja, hogy osztályvezető akar lenni. Brancsbeli! A mosoly most kegyetlenebb lett az arcán. Óvatosan felállt, kinyújtózott, majd kisvártatva újra visszaült a kis háromlábú vadászszékre. - A múltkor, mikor szervizben volt a Zsigám, oda gurul mellém egy ócska Trabanttal - lehetett vagy 15 éves és invitál, hogy szálljak be, hazavisz. Mit szólok hozzá? Most vette kéz alatt... Ó, a Schulczféle státuszszimbólum!... A marha! Nem is tudom, miért hoztam magammal!... Illetve,... persze, hogy SZÁNTHÓ BARNA: Orvvadászok (novella) tudom! Egyedül nem bírnám elvinni a vadat a kocsiig. Régi vadászt nem kérhettem meg, azok tudják, hogy most tilos lőni... Jöhetne már az a dög! Erre kell jönnie, itt van a csapása. Mintha csak erre várt volna, szemben megmozdult a bokor. Kibiztosította a fegyvert, s lassan vállához emelte. - No végre! Itt van! Még megvillant az agyában, hogy Schulcz biztosan elaludt. Az ő irányából jön a vad, s mégse lőtt. Vagy nem vette észre?... Egy sötét folt vált ki a bokorból... Lőni kell! Durr!!!... Egy fura kis nyögés, aztán csönd. A Hold előbújt a felhők mögül, s valami megcsillant a tetemnél. - Biztosan az agyara - gondolta Huday. - Úgy látszik, vége. Tudom, vadászszabály, ilyenkor várni kell, de a fenének van türelme most várni! Azzal kilépett rejtekhelyéről, s megindult a sötét tömeg felé. - Úristen! Ez egy ember!... Schulcz!... Schulcz, te őrült! Letérdelt mellé, a pulzusát kereste, de nem érzett semmi lüktetést. Egy üveges szempár meredt rá csodálkozva, vádlón, s ő reszketni kezdett egész testében. - Hogy mászom ki ebből?! - ez volt az első gondolata. - Persze, fel kellett volna villantanom a lámpámat. Ez előírás. Ezért felelősségre vonhatnak... No, meg a vadászati tilalomért is... De hát Schulcz is hibázott! Hogyan jöhetett így elő?! Legalább kiáltott volna, hogy figyelmeztessen... Révetegen elindult oda, ahol az autóját hagyta. - Most kinek szóljak? A mentőknek?... A! Úgysem segíthetnek már raj ta!... A rendőrséget mindenképen értesítenem kell... Pont most tudott szabadságra menni az a nyomozótiszt, akivel a múltkor együtt iszogattunk a pincéknél. Hogy is hívják? Jákói? Vagy Jákfalvi?... Mindegy, ő most úgy sem segíthet. Idegességében alig tudta beindítani a kocsit. Mérgesen káromkodott, mikor a sebességváltókar nem akart az 1 -es fokozatba beugrani. A sáros erdei úton ide-oda csúszkáltak, meg-megpörögtek a kerekek. Mintha a kocsi is érezte volna vezetője idegességét: kínlódva vergődött ki az erdőből. Aztán az utolsó kanyarban - miután Huday egyre dühödtebben nyomta a gázpedált megcsúszott az autó, befarolt az útmeni árokba, s ott, a sűrű bokrok között megfeneklett. Ziláltan mászott ki a kormánykerék mellől. A vadrózsa tövisei megkarmolták arcát és kezét, izzadt homlokára makacsul tapadt egy hajfürt. Kelet felől a hajnali derengésben feltűnt a bencés templom kétágú tornya. Kissé jobbra, a Látóhegy alján fényes pontot vett észre. - A kemping! Hát persze! Onnan telefonálhatok. - S megindult az árok mentén hol az víztócsákat, hol a kinyúló tövises ágokat kerülgetve. - Ezt a rohadt utat se tudják már megcsinálni! Az a tehetetlen Szabó már két éve ígérgeti, de hát mit tudott ő elintézni, amióta az építési osztály élére került?! A saját luxuslakását! Egyebet sem! Az egész Tanács egy tehetetlen, parazita gyülekezet!... A halmozódott indulat egyre Sokan és sokat beszélnek róla, de kevesen ismerik. Most megnézhetik az RTV Klub minden délutáni műsorában, „A farm, ahol élünk" c. filmsorozatban. A régi, igazi, elfelejtett otthonról szól, ahol még naponta mondják egymásnak: szeretlek, kérlek, nem haragudj, bocsáss meg, nem akartalak bántani. Apa, Anya, segíts! És én mit tehetek érted, értetek, a családért, a szomszédokért, a bajba jutottakért? Jó látni az arcokon, a szemekben a szeretetet, a jóságot, a mosolyt. A kézfogást, a köszönömöt az adott és kapott segítségéit, testvérnek, barátnak. Nem szuper-film. Nincs benne gyilkosság, csak egy meghalt kiskutya. Nincs ékszer, csak öröm-könny csillogása. Csak egy családról és annak otthonáról szól. Jó újra otthon lenni velük, általuk. Naponta várom, s ha vége, könnyes a szemem. Mert szívbemarkolóan igazi, kedves, drága: OTTHON. És jó lenne általuk újra megtalálni és megteremteni a mi igazi Családunkat és Otthonunkat! Trexlemé Z. Gizi gyorsabb iramra ösztökélte. Átvágott egy friss szántáson, egy mély barázdában megbotlott, térdre esett. Lihegve tápászkodott fel, sáros volt, izzadt, csapzott. Egy pillanatra Schulcz arcát látta maga előtt. A halott arc most csúfondáros mosolyra torzult. Az útmenti jegenyefasor mint valami börtönrács meredezett előtte. Megtörölte izzadt homlokát, - most vette csak észre, hogy sapkáját elhagyta valahol - s botladozva ment tovább a kemping irányába. -És persze, le sem tagadhatom, hogy Schulczcal voltam. Biztosan eldicsekedett vele, hogy a főnökével megy vadászni. Felesége és a gyerekek várják otthon, tudják, hogy velem jött el... Hogy fogok majd eléjük állni?!... Persze, valami segélyt adhatok nekik... Adhatok? De hiszen le is válthatnak, felfüggeszthetnek!... Lehet, hogy még ma vizsgálati fogságba kerülök. Kifulladt a kaptatón, meg kellett állnia, hogy kifújja magát. Közben felkelt a Nap, de mindjárt el is bújt az egyre tornyosuló felhők mögé. Erősödött a szél is, összeborzolta a lihegő férfi haját, s nekifeszült mellkasának, amint kigombolta kabátját. - Gyilkos lettem! Ujjal fognak rám mutogatni az emberek: „Nézzétek, ez az a Huday, aki lepuffantott egy embert!"... Embert?! Egy senkit! S emiatt a senki miatt kerültem most ilyen helyzetbe!... Tisztelt Bíróság! Mélyen megrendített ez az eset. Schulcz Tibor a barátom volt. Évek óta jóban-rosszban együtt! Együtt a munkahelyen, ahol a legfőbb támaszom volt, s együtt a vadászatokon is. Borzasztó veszteség ez nekem, higgye el a Tisztelt Bíróság!... A kemping gondnoki irodájában egy idős férfit talált. - Sürgősen telefonálnom kell mondta, s már lépett is a telefonhoz. - Addig menjen ki! Bizalmas dologról van szó. A férfi nyugtalanul mérte végig. - Kicsoda maga? Huday egy százast kotort elő zsebéből, az öreg kezébe nyomta, és már tuszkolta is ki a szobából. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, tárcsázta az ismerős számot. - Halló!... Dr. Vízváry lakása? Maga az Mariska?... Szóljon az ügyész úmak... Keltse fel nyugodtan, mondja meg neki, Huday Sándor keresi. Odakint megeredt az eső. Sűrű függönyként ereszkedett az ablak elé. Huday leroskadt egy székbe, s míg egyik kezével a kagylót fogta, másikkal fáradtan beletúrt csapzott, barna hajába. - Halló!... Szervusz, Pistám! Elnézést, hogy ilyen korán felvertelek. Borzasztó dolog történt. Ma hajnalban vadászat közben lelőttem egy beosztottamat... Segítened kell!