Esztergom és Vidéke, 1998
1998-06-25 / 24-25. szám
1998/7. EMLÉK-Mlf-HELY • M Ű VE K ÉS É VEK v" Ü'te, s ko-fix&t • A9Z3 Kovács Géza Esztergom - Budapest EGY RÉGI UTAZÁS MARTSA ISTVÁNNAL Fél nyolckor elindul a vonat. Ahogy kidöccen az állomásról, kabátunkat fogasra akasztjuk és körülnézünk. Tőlünk jobbra öt-hat fiatal lány. Nem szépek, vékonyka falusi kislányok, s ahogy kiveszem a beszédjükből, tanítónő-jelöltek. - De féltem attól a negyven gyerektől - mondja egy sárgaruhás. - Mi lesz szeptemberben? - riadozik a másik, de örül is ugyanakkor, hallom a hangján. Fényképeket adogatnak kézrőlkézre. Egyikük felkiált: - Helyes kölyök! - Gyerek, nem kölyök - javítja ki a sárgaruhás. - Te sem örültél gyerekkorodban, ha kölyöknek hívtak. - Igaz - tűnődik kicsit pirosodva a tettes. Összenézünk Pistával, élvezzük ezt a buzgalmat, amellyel egymáson köszörülgetik újsütetű pedagógiai tudományukat ezek a lánykák. Aztán könyvet húzok elő, Pista meg az ablakba könyököl. A vonat lassan mászik. Dorogon sokáig áll a szénosztályozó tövében. Csípős-keserű füst csavarodik be az ablakokon. Besötétedett, nem lehet tovább olvasni. Összecsapom a könyvet, s a táskámba dugom. (Tudtam én már előre, mivel fogom tölteni az időt Pestig...) - Te Pista - teszem fel az elindító kérdést - hogyan lettél te szobrász? Útitársam nem kéreti magát. Előveszi a cigarettát, engem is kínál, s az első füstfelhővel együtt már a szó is kiröppen a száján. - Emlékszel arra az öregúrra, aki a strandon szedi a jegyeket? A fia villanyszerelő mester, annál tanultam. Részeges ember volt, sokat pofozott engem. Az öreg meg bele-beleavatkozott: Ne bántsd a Pistát, te vagy a gazember... Amikor villanyszerelőként felszabadultam, a Dorog és Környéke Villamossági Rt-nél kezdtem dolgozni. Keveset kerestem, egy napra három pengőt. Jártam faluról-falura, ahová a vállalat kiküldött. A pénz elment a kosztra. Sokszor feküdtem le éhesen, de nem akartam vacsorára maradni, ha hívtak is. A parasztok előtt a villanyszerelő úrnak számított, így röstelltem elfogadni a vacsorát. Később felemelték a fizetésemet négy pengőre, és egyre felelősségteljesebb feladatokat bíztak rám. Nagy pénzek voltak nálam, s ha megbetegedett valahol egy szerelő, én vettem át a leltárt, ami körül mindig volt valami disznóság. Éppen azért is „betegedtek meg", hogy megszabaduljanak a gondtól. Ötven csavar - mutattak egy-egy ládára, és bizonyosan hiányzott onnan legalább húsz. Kinek lett volna ideje meg türelme mindent átszámolni? Hívatnak egyszer az irodára. Azt mondja a művezető: - Tatabányán szükség lenne szerelőre. (Tudtuk, Martsa István - „Esztergom szobrásza" - 1912. június 23-án, Pozsonyban született. Húsz évvel ezelőtt, 1978. február 3-án hunyt el. (EVID, 1987. okL 7. és 1997. dec. 18.) 1928-1945 között villanyszerelőként, majd mozigépészként dolgozott. A Képzőművészeti Főiskolán 1945 őszétől az akkor kinevezett Ferenczy Béni növendéke, majd tanársegéde lett 1951-1960 között a budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnázium tanára volt. Ugyanitt tanított irodalmat Kovács Géza, akivel 1954 nyarán együtt szerveztek diákjaik számára Esztergomban művésztábort Az itt - némi rövidítéssel - közölt írás az egyik előkészítő utazás nyomán készült úgy, hogy a vonaton hallott emlékezést K.G. hazaérkezve rögtön lejegyezte. hogy az ottani szerelő nemrég halt meg tüdőbajban. O már a harmadik volt, aki megkapta a tbc-t.) - Mennyit adnak? - Öt pengőt. Elfutott a méreg. - Tíz pengőért elmegyek. A művezető gúnyosan nevezett: - Tíz pengőért?! - Nézze, előbb vagy utóbb én is elpatkolnék ott. Ha öt évig megmaradnék, legalább ezalatt akarok jól élni. A művezető elment, és fél óra múlva átadta a felmondólevelemet, minthogy „megsértettem a vállalatnál szokásos munkafegyelmet." - Rendben van - mondtam, és ledolgoztam a két hét felmondási időmet. Utolsó napon ünneplőbe öltöztem, és bementem a munkakönyvért az igazgatóságra. - Nem kellene magának elmenni mondta az igazgató, aki becsülte a munkámat. Többször is elismételte: nyilván azt várta, hogy bocsánatot kérjek, vagy kérleljem őt. Akkor ott tartott volna. Én azonban hallgattam, és kiléptem a vállalattól. Nemigen tudtam, mihez kezdjek. Pestre mentem. Egy barátommal töltöttem pár napot, és amikor elfogyott a pénzem, kölcsönkértem egy pengőt, és kigyalogoltam Csepelre. Ótt beléptem a kocsmába egy kisfröccsre - tíz fillérbe került ez akkor. Kérdezgettem az iszogató embereket: - Hol lehet munkát kapni? - Várjon egy kicsit, mindjárt jön a munkamester. Jön is kisvártatva egy nagydarab kövér ember. - Sóhár úr? - Én vagyok. Mit akar? Közbeszól egy munkás: - Munkát keres a szaki. - Mihöz ért? - kérdi. - Villanyszerelő vagyok. - Villanyszerelő? - csodálkozik el.-Éppen arra van szükség. Jelentkezzen holnap reggel. Két hét próbaidőre vettek fel, 60 fillér órabérért. A gépházban már várt a munka. Két turbina romlott el, az ott dolgozó öreg szerelő nem tudott mit kezdeni velük. - Meg tudja csinálni? - kérdezte a főmérnök, Schlésinger úr. - Meg. - De négyezer volt! - Hatvariezressel is dolgoztam. Mire előhozták a gumiszőnyeget meg a gumikesztyűt, kézzel benyúltam és megcsináltam. A turbina működött, nekem meg egyszerre meglett a becsületem. így kerültem a Shellüzembe. Szocialista lettem, szervezkedtünk, gyűlésekre jártunk. Egyszerre bújtam a villamossági szakkönyveket. meg a politikai irodalmat. Közben meg újra meg újra behívtak katonának. A gyár közben hadiüzem lett, a gyanús munkásokat sokszor 2-3 napra lecsukták. Ismeretlen alakok nyilván rendőrségi besúgók - tűntek fel közöttünk. (...) A német megszállás, 1944. március 19-e után nem mentem be a gyárba. Beüzentem, hogy ismét behívtak katonának. Elhitték és folyósították szépen a katonai segélyt. Az ostrom és a felszabadulás után, 1945 nyarán az Andrássy úton találkoztam egy szobrász ismerősömmel. Azelőtt is faragtam, mintáztam, és ezidőtájt már nagy kedvem lett volna változtatni az életem során. Elmondtam ezt a barátomnak, ő pedig a vállamra csapott: Most vannak a főiskolán a felvételi vizsgák, jelentkezz! Elmentem a felvételire. Ahogy beléptem a kapun, az öreg portás rámszól: - Hova megy? - Felvételire. Hát a rajztábla? - Az is kell? - kérdeztem. A portás adott egyet, ceruzám szerencsére volt. Aktot kellett rajzolni modell után, soha életemben nem csináltam azelőtt. Nagy keservesen mégis összehoztam. Később, a második vizsgán az Epres-kertben mintáztunk. Mikor elkészültünk, jött a zsűri. - Nagyságos Páizay Pál tanár úr - jelentette be a portás. - Méltóságos Kisfaludi Stróbl szobrászművész úr - ez volt a második belépő „névjegye". Belépett egy harmadik személy is, minden bejelentés nélkül. - Ki ez? kérdeztem. - Ez a Ferenczy Béni mondták. - Ez a legszimpatikusabb. Ha felvesznek, ehhez kérem magam - gondoltam. Kint ácsorogtunk a terem előtt, amíg a zsűri döntött. Egyszer csak kijön az aktmodell és hozzámlép: Fölvették - mondja. Nem hittem el. Ha nem mondja, talán be sem megyek megnézni a felvételi hirdetményt, annyira nem hittem magamban. így aztán elballagtam a főiskolára és tényleg: ott állt a nevem a hirdetőtáblára kitűzött papíron. Többször elolvastam, aztán elindultam, kiléptem a kapun; majd néhány lépés után visszafordultam. Megnéztem mégegyszer, annyira hihetetlen volt. jpMÉ S ^^ T. B. Mázettm.
