Esztergom és Vidéke, 1998

1998-04-23 / 16. szám

130 Esztergom és Vidéke 1998. április 30. A LEGTÖBBET A LEGTÖBBÉRT... „1944 december — 1945 február!" 1998. április 3-án több mint fél év­század előtti tragikus időkre emlékez­tünk a városi könyvtár zsúfolásig megtelt termében Németh András or­vos-professzor közreműködésével. Az Esztergom és Vidéke 14-15. szá­mában részleteket találunk a napi­rendre került témáról, mégis adósak vagyunk ezen találkozónak néhány gondolattal. Fronthelyzet, ostromgyűrű, a me­neküléssel járó zűrzavar és 400 sebe­sült katona, akik elszállítására nincs lehetőség. A Kolos Kórház fogadó­képtelen, mi lesz velük orvosi ellátás nélkül, milyen reménytelenséget hoz­nak a közeli napok, hetek? Halált, vagy életet! Két medikus és Faragó jezsuita atya nem tart a menekülőkkel, vállal­ják néhány önkéntes nővér segítségé­vel a bizonytalanságot, a legtöbbet kockáztatva a legtöbbért, az életért. Esztergom történelmének egyetlen tragikus epizódja, amely a ferences rend ma élő tagjai előtt is ismeretlen volt, s ha Németh András könyve nem születik meg, talán soha nem is jut a köztudomásra. A találkozó különlegessége, hogy a frontkórház két túlélője is megjelent és beszámolt az életmentők, s Faragó páter gigászi munkájáról. Elgondolkodtató, hogy az eszter­gomiak, mennyi mindent nem tudnak a városunkban történtekről, a Szent­györgymezői temető tömegsírjáról, amely nemcsak az ismeretet, de a méltó megemlékezést is megkövetel­né azokkal szemben, akik az életük­kel Fizettek a hatalmi vetélkedések őrült játékaiért. Elgondolkodtató, hogy mennyi az ismereti, és lelkiismereti hiányunk hogy a tanulságokból idősebbek és Fiatalok levonhassák az emberi tisz­tességből adódó kötelesség következ­tetéseit, reálisan lássanak, értékelhes­senek. Nem tudtuk, hogy Németh András nemcsak író, de kisfilmes is volt, éve­kig a magyar amatőr filmesek elnöke­ként működött. Egyik megrázóan szép kisFilmjét volt alkalmunk megte­kinteni. A,porlitudó"címen bemuta­tott alkotás középpontjában ismét az emberi élet áll, amikor egy feleség élete kockáztatásával vállalja az anyaságot és az életét adja a megszü­lető gyermekéért. A képi expozíciók az emberi lélek nagyszerű mélységeit tárták elénk. Ugyancsak az emberiség eposzát mutatja be az író „79 nap remény" című munkája a hazánkban végrehaj­tott első veseátültetés körüjményei­nek felidézésével, amelyet Ő végzett Szegeden 1962-ben. A mű nagyszerű­sége, hogy nem az orvosi teljesít­ményt, hanem a beteg és családja ér­zelmi gazdagságát, az összetartozók versengő áldozatvállalásait, a valós családi szeretetet állítja a középpont­ba. Rendkívüli élményt adott egy­máshoz közeli időben olvasni a két művet és látni a Fortitudót. Rohanó, „mókuskerekes" vilá­gunkban fontos megállásra is időt szakítani, és elgondolkozni az emberi áldozatvállalás, a szeretet, a családi kohézió nagyszerű példáin, amelyek a maguk nemességével képesek koc­kára tenni, életet adni mások életéért, a legtöbbet tenni, ami emberi mérték­kel értékelhető. Mennyire hiányzik életünkből ez a megállás, elgondolkodás és értékelés, amikor társadalmi jelenségként ép­pen azokat a tulajdonságainkat, lehe­tőségeinket szegényítjük, napról­napra erodáljuk, amelyek embersé­günk tartalmiságát jelentik. Talán nem a véletlen adott időzí­tést, amikor ez a találkozó Krisztus­nak az emberiségért hozott áldozat­vállalásaira való ünnepi készülődé­sünk időszakára esett. A hívő és nem hívő, de az értelem és érzelem jegyé­ben élő ember számára egyaránt el­gondolkodtató, mit is kell, hogy je­lentsen a felmutatott példaértékű ben­ső indíttatás, a szeretet, a felelősség közeli és távolabbi embertársainkért. Remélni kell, hogy ez a találkozás valóban adott lelki útravalót mind­nyájunknak és cselekvési szándékot a városunk jelenlévő illetékeseinek ah­hoz, hogy a fél évszázada feledett tö­megsír is méltó emléket kaphasson az életükkel adózóknak Szentgyörgy­mező temetőjében. Köszönjük ezt az emberi értékeink­re Figyelmet irányító szép estét. Németh János Kesergés tuja-ügyben... Vasárnap reggel, amint kiléptem a ka­pun, megdöbbenve vettem észre, hogy az előkertből eltűnt a két örökzöld tuja. Nem az első eset, hogy eltűntek onnan növé­nyek, vagy hogy virágos ágakat törnek le. Az eltűnt tujákat nagyon sajnálom, kedves emlékünk fűződik hozzájuk: Erdélyben, Kézdivásárhelyen kaptuk évekkel ezelőtt a tuja-magokat egy jó barátunktól... Azért is szomorúak a növénylopások, mert úgyis alig van ház, amely előtt dísz­cserjék vagy virágok vannak. Az ültetési és gondozási kedv több komoly ok miatt csökkent. Hol van már az az idő, amikor Esztergomban a házak előtt szinte minde­nütt virágágyak voltak, amelyekre féltő gonddal vigyáztak! A virágok szépségük­kel, illatukkal fogadták a városba érkező­ket. Most, a lassú sivatagosodás tanúi va­gyunk, külsőleg és belsőleg egyaránt. Mindenütt letaposott, járművekkel legá­zolt, poros városrészek teszik sivárrá a házak elejét és teszik tönkre a még meglé­vő gyepes felületeket! A kutyák sem virá­gokkal ékesítik parkjainkat! Még a Hősök­tere pázsitját sem kímélik: ahol az igen­csak foghíjas öreg cseijék - és egy tántor­gó „pisai ihletésű" villanyrendőr fogadja a Dorog felől érkező buszokat. Nem tudom, ki lehet az elorzott tuják új birtokosa, és milyen szükség vitte rá tetté­re? Ha indokkal kért volna, tudtam volna adni - de nem a ház előtt lévőket! Az órák előrehajtása éjjelén eltűntetett tujákat mindenesetre nem kísérheti „fáraói átok", de tartalmaznak azok olyan anyagokat, amelyek később kellemetlen meglepeté­sek okozói lehetnek. Klotz József Az esztergomi keserű gyógyvizek Az első magyar nyelvű balneológiai munka. La Langue János varasdi főorvos­nak: A' magyarországi orvosvizekröl és a' betegségekben azokkal való élésnek sza­bott módjairól címmel 1783-ban jelent meg a párciumi Nagykároly Kléman-féle nyomdájában, amely Horvátországtól Székelyföldig minden gyógyforrásról em­lítést tesz, kivéve az esztergomit. Ez sar­kallhatta három évvel később, 1786-ban dr. Rodelsperger é s dr. Pudelko József me­gyei főorvosokat, hogy a Szent-Tamás hegy tövéből felfakadó és elfolyó vizeket a bécsi, valamint a pesti orvosi egyetem kémiai intézetébe vegyelemzésre elküld­jék. A császárváros universitásán akkor H J. Crantz, a pesti tanszéken Winterl Jó­zsef Jakab volt a kémia professzora, mind­ketten szakmájuk elismert képviselői. Az eredmény igen kedvezőnek bizo­nyult. A város akkori már magyar nyelvű­ségét bizonyította, hogy nem tartották szükségesnek a tudósítás kétnyelvű kiad­ványát, amely szerint az ,Meg fejtése an­nak, miből álljon az Esztergomi Mineralis Viz: mitsodás belső Tulaidonságai légye­nek: melly patikás erővel birjon, 's mi mó­don lehessen azzal Külömb-féle nyavalák­ban Kévántt haszonnal élni." A nyolc ol­dalas kis ismertető füzet részletesen tudat­ja annak főleg purgáló (a főorvosok maguk is kipróbálták), „vért-megritkító", féregű­ző, emésztést elősegítő, vese- és epetisztí­tó gyógy hatásait. Az adagolásért az orvos­hoz kell fordulni, aki „minden fertály-órá­ban 3,4, 5 meszejes kis pohárotskával hol hidegen, hol lágy melegen rendel mnya." Végül azzal az optimista megjegyzéssel fejeződik be: .J^ognak-is majd ezetikivül minden Magyar Országi Városokban az emiitett viznek, 's tőle származott Produc­tuminak őrző-helyei fel-állitani, és annak bizonyos árai a' nyilván beszélő Újságok­ban a Publicumnak értésére adatni. Azon ideig tehát tessék ezen víznek Kévánóinak az Pesten lakozó Leszszár nevű Kalmárnál magokat jelenteni." A derűlátás sajnos indokolatlan volt. Sokkal inkább hozták aránylag messziről a sedlitzi, valamint a csehországi pülnai kese­rűvizeket, pedig akkor már gőzhajón a kö­zeli Pest-Budára nagyon olcsón lehetett vol­na esztergomit is szállítani. Mint ahogy a 18. század végén tették azt rövid ideig. A hazafias érzelmű, ugyanakkor éssze­rűen gondolkodó reformkor ezen téren is igyekezett változást hozni. A Széchenyi alapította Akadémia a negyvenes évek kö­zepén pályakérdést tűzött ki: .Jlatároztas­sanak meg vegybontások 's gyógygyakor­lati adatok nyomán a' nevezetesb honi ás­ványvizek gyógyjavalatai: mikép lehetne azokat létező hiányikra nézve orvos-ren­dőrségi (közegészségügyi) tekintetben használhatóbbakká tenni: továbbá adas­sék elő, mellyekkel lehetne azok közül a' külföld legnevezetesb ásványvizeit teljes sikerrel pótolni: végül említtessék meg, mik történtek irodalmi tekintetben e' tárgy­ra nézve." Az első díjat egy fiatal orvos. Török József érdemelte ki. Könyve jelképes esz­tendőben hagyta el Beimel József pesti nyomdáját. A dátum: 1848. A címe: A' két magyar haza első rangú gyógyvizei és für­dő-intézetei. Természet-vegy-'s gyógytani sajátságaikban előterjesztve. Kiadta: A' Magyar Irodalomterjesztő Társulat. A kál­vinista szerzőt semmi nem kötötte i pápis­ta prímási székhelyhez, vizét mégis az „el­sőrangúak" közé sorolta. A kor szemü­vegén keresztül még nagyobb ennek a je­lentősége. Török ugyanis pályázott a Pes­ten megüresedett közegészségügyi kated­rára, de kinevezése ellen kálvinizmusa mi­att éppen Scitovszky prímás tiltakozott a leghevesebben. A reformkor nagyjai még­is elsősorban magyarok voltak, csak az­után ilyen, vagy olyan felekezethez tarto­zók. Török József többször ellátogatott az érseki székhelyre, de nem hitviták miatt, hanem gyógyvíz-ügyben. Figyeljük csak meg, miket ír említett könyve előszavá­ban! Budapesten jelenleg sem lehet esz­tergomi keserüvizet kapni, a' gőzhajók ál­tal tetemesen megkönnyített közlekedés mellett sem. Ha ezen keserű vizek egy ér­telmes cseh birtokába jutnának, az egypár évtizedalatt kétségkívül milliomossá lenne általok, de a' magyar búzát és bort, legföl­jebb repczét termeszt, sertést és birkát te­nyészt, más iparágról gondolni em tud, pedig a' jelen mostoha időkben bizony fel­férne ránk a' jótékony természet adta kin­csek lehetőleges felhasználása is.. " Akadt azonban reménykeltő momen­tum. Egy Schulszky nevű esztergomi gyógyszerész a Szent-Tamás hegy lábánál lévő pincéjében újabb források feltárására vállalkozott, bár 1848 erre nem a legalkal­masabb esztendő volt. így a korszerű pa­lackozást, amit Török doktorral megbe­széltek, nem tudta elkezdeni. Szerzőnk második, tetemesen kibővített könyve egy évtized múltán hagyta el Debrecen városi nyomdáját. Ugyanis a fővárosban kálvi­nizmusa miatt nem remélvén tanszéket, elfogadta a Debreceni Kollégium meghí­vását, ott lett a természettan professzora, valamint kollégiumi főorvos. Az esztergo­mi keserűvíz-fejezet ebben a Schmidt-féle vegyelemzés ismertetésével bővült. Ez megtalálható már az 1853-as kiadású Pa­lugyai Imre-féle „Szabad Királyi Városok leírása" című kötetében. Megtudható, mennyi benne a calcium-, magnesium­carbonat, a vasoxyd, vassulfid és natrium­sulfid tartalma. O is megemlékezik a 18. század végén még létező palackozásról. Persze a megfelelő propaganda hiánya mellett Török doktor egyéb hátrányokra is rámutat. Míg a csehek már vastag, tehát törhetetlen üvegekbe, viaszos dugókkal ellátva maximális tisztaság mellett készí­tik exportra képessé, addig nálunk ezek a feltételek nemcsak hiányoznak, de min­dent elkövetnek, hogy hiányozzanak is. Nem nacionalista, hanem üzleti érdekből. S hogy végül teljes legyen a kudarc, Boleman balneológiája (Igló, 1884) sze­rint „a budai keserüvizek feltalálása óta még azon kis értékét is, mellyel birt az esztergomi viz, elveszítette, 1854-ben." Századunk harmincas éveiben már ,£zent István szénsavval telített ártézifor­rás víz" került palackozásra a prímási székhelyen. Tulajdonosa az Esztergomi Takarékpénztár R.T. Artéziforrásvíz Vál­lalata volt. Annak emlékét is csak emblé­más palackok, képeslapok és színes cím­kék őrzik. Félő, hogy a Duna vízszintjének termé­szetellenes emelésével „sokkal keserűbb, sőt mérgezőbb" vizek fognak az esztergo­mi pincékben megjelenni. Szállási Árpád dr.

Next

/
Thumbnails
Contents