Esztergom és Vidéke, 1997

1997-12-18 / 51-52. szám

1997/5* E M L ÉK ÍM Ű-HELY Ilii Kipke Tamás: Németóra (4.) Mikor Balázs visszatér, a társaság jobbára kimerítette a múltat, a jelenközeiből évődve utalgatnak csak vissza már; döbbenten hallgatják Pintér Zsuzsit, akinek hét gyereke van, a vékony dongájú, nevető szemű aszszony egyedül küszködik a fészekaljával, nagyobb lányaival valami különös női kommunát alkotva nevelik a kisebb gyerekeket, a férje a hetedik gyerek születése előtt lépett le, Zsuzsi nemcsak a versenytől fáradt, „egy ilyen kislánynak hogyan lehet ilyen mély ránc a homlokán?"; Németh Péter, az egykori csapat legerősebb tagja talán ma is elbírna egyszerre kettővel a fiúk közül, mégis olyan gyöngéden simogatja meg Zsuzsi fejét, mint a sokat emlegetett régi időkben, Zsuzsi volt a legkisebb, Péter a bátyjává szegődött, a rohanvást kamaszodó fiúkat inkvizíciós kínzásokkal fenyegette, ha molesztálni merik a kislányt;,,Petyuska, a marha uramtól sajnos, nem tudtál megkímélni", és ugyanolyan elfogulatlanul telepszik a férfi ölébe, mint annak idején az autóbuszban, valamelyik versenyről hazafelé; „ezt a süket Öcsit elijesztetted tőlem, pedig vele talán jobban jártam volna". Ez a természetesség kicsit zavarba hozza Öcsit, akivel ez már alig-alig történik meg, főleg mióta krupié lett a legelegánsabb pesti kaszinóban, s a harmadik házasságából keresi éppen a kijáratot; „Zsuzsika, tegyünk egy próbát!", az asszony lefegyverző szelídséggel néz rá Péter öléből, válaszában semmi frivolság, „Öcsikém, rosszabb vagyok, mint szűzlány koromban, tudod, ha egy nőnek újra begyógyul..." Mélyenszántó könnyedség, Balázs utálja magát, hogy most is fogalmaz, de hát ilyennek látja Zsuzsát, önmagát meg ilyen címtelen fogalmazónak, én már ilyen vagyok, és lezöttyen Tímár Márta mellé, mondd, megvan még az a piros fürdőruhád! Az asszony szeme fényes égkék, az alakja talán még jobb, mint lánykorában; „nem, nekem nincs gyerekem", mondta szűkszavúan fél órával ezelőtt, amikor rá került a sor az önéletrajzi vetélkedőben, a társaság nem faggatta, ahogyan mások tömör öszszefoglalóiból is többnyire megértették, hogy ennyit erről a témáról; egyedül Horváti csámpázott elő további kérdéssel, „de hát csak férjhez mentél? ha nem is ehhez a balfékhez...", bökött Balázs felé; hirtelen nagy lett a csend, akik ma is itt élnek, ismerik Márta utóbbi évtizedeinek zajos történetét, „bocsánat, ha valami hülyeséget kérdeztem", Horváti lötyögtetni kezdi maradék sörét a pohár alján; valaki azt dünnyögi az asztal végéről, hogy nem kéne bolygatni a privátszférát, de Márta legyint, „nem titok, két éve Sipeki Ferdinánd felesége vagyok"; Nyakigláb kezében nagyobbat lendül a söröspohár, „a Sipeki?", suttogó hangja kiáltásnak hallatszik a csendben; „igen, a Sipeki, akiről a barátod újabban leleplező cikkeket ír a városi újságban". Balázs a sörét bámulja, de az évtizedek óta nem létező aranyesőbokrokat látja a szálloda teraszának utca felőli részén, sárgán virítottak, mint az a citromszörp a pohárban, amely mögött most Cicus ül, és ragyog, mintha a sötétben való hosszas tapogatózás után Buldog felgyújtotta volna benne a villanyt; Balázs az aranyesőbokrok mögött érte utol akkor Tímár Mártát, koratavasz volt, még kabátban rohangáltak a fák alatt, a felfordított padok és a kabinsorok között az edzés előtt, a vékony szálú napfényben, a rablópandúr korukhoz és izgatott érdeklődésükhöz igazított változatát játszották, el kellett kapni a lányokat, akik valami női rablóbanda tagjai voltak; a pandúrok nagyon igyekeztek, Perédi Öcsi Zsuzsikát hajszolta végig az üres strandmedencében, a legmélyebb résznél érte utol és ott döntötte le a hatalmas platánokról ősszel lehullott, méter magasra felgyűlt száraz avarba, „megvagy", lihegte az arcába, akárcsak Balázs a Mártáéba az aranyesőbokrok mögött a vasrácskerítésnél; „Gnade, bitté, Gnade", suttogta Mármár, ahogy a neve után Balázs elnevezte őt, a fiú egy pillanatra kiesett a szerepéből, „kegyelom", ismételte Márta, „tudod, én is tanulok németül"; Balázst meglepte vele, hiszen korábban mindig arról csacsogott, hogy ki nem állhatja ezt a durva bikkfanyelvet, „hogy egy nyelven beszéljünk", de azt már úgy mondta, hogy nyelve a Balázs szájában volt, a fiú megint alig kapott levegőt, mint az első ilyen alkalommal a Duna-parti platán alatt, szorította magához a lányt, a kabáton át is érezte a teste minden pontjának minden apró moccanását, úgy szorította, mint aki most végleg magába akarja ölelni, hogy csakis az övé legyen, de úgy is, hogy elrejtse, hogy senki ne lássa, legalább most ne, most ne, és az az ember ne, aki az utca túloldaláról talán idelát, Sipeki igazgató elvtárs, aki folyton azt mondogatja, hogy ő mindenről tud; „szerelmesdit játszunk, pajtáskáim?", gúnyolódott a múltkor is az egész osztály előtt Boka Jancsival és a kis Ágival, Boka vörös volt és remegett a tehetetlen dühtől és a szégyentől, de ez csak bőszítette Sipekit, „buzognak a hormonok, ágaskodnak az ivarszervek"; a térképmutogató pálcájával egy-egy kört rajzolt a levegőbe az osztály elé kiállított két gyerek iskolaköpenyének alsó gombja köré; ettől meg kell kímélnem őt, Balázs szorította a lányt, az arcát az arcához, most már ő sem kapott levegőt, mégsem mert mozdulni, először érezte, hogy a fiú nemcsak erős, de erőszakos is, megijedt, de talán örült is kicsit ennek a furcsa változásnak, „megőrültél? mi van?", kapkodott véget nem érő másodpercek után levegőért Mármár; a szerelem maga az elrejtettség, mondta Balázs, eltéve, hogy már akkor is hajlamos volt a szóvirágkötésre. Még tart a döbbent csend az összetolt asztalok fölött, a régi aranyesőbokrok helyén, a huszonöt évvel későbbi nyárban, Balázs a sörét bámulja, ezt a korsónyi fényt; talán térjünk vissza a piros fürdőruhához, a domborzat legfinomabb részleteit is sejtető piros úszódressz vonzotta a kíváncsian vágyakozó vagy irigykedő pillantásokat; Balázs nézi az asszonyt, most csak a szemét, mintha sűrű pókhálón át látná az eget, a szem körüli apró ráncok és a mélyülő barázdák mintha az eltűnt vaskerítés mögé zárnák a régi arcot; „tönkrement", Márta hangja fakón tárgyilagos, „a fürdőruha és az is, ami benne volt", a keze megrándul az abroszon, mintha Balázs keze felé, de csak a söröskorsóig, és belekortyol a férfi sörébe; „alles ist kaputtgegangen", aztán hangosabban, talán rövid helyzetjelentésének befejezéséül hozzáteszi, , ja, és németet tanítok az iskolában". Mellékletünkben tavaly karácsonykor kezdtünk közölni részleteket Kipke Tamás - Táncsics-díjas író - Roncshíd címmel készülő regényéből. (A további két folytatás lapunk idei 22. és 34-35. számában olvasható). Az egri dolog valahogyan úgy kezdődött - s a fiatalság akként folytatódott - hogy ismerősen sztentori hang üvöltött rám egy rácsos ablak mögül: - Rafael! Mikor mész felvételizni? A hang Morvayé volt, de sajnos, nem börtönből, hanem a Szemker (gyengébbek kedvéért: Szemüvegkeretgyár) földszinti ablakából érkezett. Ez a főszer éppen ott dolgozott. -Idefigyelj, faszikám! Kell szemüveg? Kellett. - A felvételi? - Most megyek! - mondtam. (Érdekes, én éppen akkor mentem Egerbe.) - Engem már felvettek! - mondta. Nem tudom, híres nagyotmondása munkált-e benne akkor is, vagy volt valami gubanc, - ez igencsak elő-előfordult a személye körül - tény az, hogy akkor éppen nem vették fel... De egy év múlva már együtt voltunk Egerben. Négy évig. Előtte én tíz hónapig a hazát védtem az osztrák lovasdandár ellen előfelvettként, mert engem valóban felvettek. (Az osztrák lovasdandár? Mindig ők támadtak ránk a Kecel-Kiskőrös-Akasztó háromszögben, olyan hevesen, hogy alig tudtunk elmenni borért meg pálinkáért, mert mindig jöttek, egészen addig, amíg Balizs őrnagy is be nem rúgott, mint egy ló.) A lódító Morvayt tulajdonképpen azért irigyeltem, mert akkora marhaságokat én nem tudtam kitalálni. Belőle meg csak úgy dőlt. Es végül (majdnem) minden be is jött Igaz, a John Lennonhoz fűződő bensőRafael Balázs Memóriagyakorlatok séges kapcsolatait nem hittük el, de hozott egy fotót, amin a Nashville Teens tagjaival van együtt. Meg volt egy képe Szörényivel is, (aki akkor tisztességes beatzenész volt, nem népnemzeti dürrögő fajdkakas, mint manapság) szerettük, - mit szerettük: imádtuk! - ezt a marhát meg irigyeltük érte. Jóval később értettem meg, hogy valami félelmetes játék folyhat magas homloka, kopaszodó, mindig luciferi vigyorú arca mögött. (Gondoljanak csak a Fanny és Alexander bábszínházosára.) Ment ott benn a játék. Ugye, az a lépegető Mikulás, amelyik beszél, ha felhúzzák... Ötévesen már ilyen vadakat hadovált Aztán egyik este azzal fogadnak a koleszban, hogy „... a Morvay elvitte a magnódat!" Fel üvöltöttem. (Elfelejtettem ugyanis, hogy megbeszéltük.) Rohanok le a klubba, hát ez a marha felfedezte - még Pest előtt! - a diszkót. Két szalagos magnó, keverte, tépett, szakított, üvöltözött egy mikrofonba. O volt az első disszdzsoké. (Sic!) Többször ébredtünk együtt. Akkortájt mások is feküdtek mellettünk. Volt nekik elöl két olyan izé. Olyan gömbölyű. (Hogy minek?...) Ha fájt a fejünk, két helyre mentünk. Ha söröztünk előző este, a Váralja nevű borozóba: fél deci csemege édes, fél bikavér. Borozást követő reggelen meg a Biológusba. Földes kocsma a kollégium mellett, marha jó fasírttal, sok-sok 3,60-as sörrel. Emlékszel, faszikám? (Már bocsánat, de így hívtuk; akkor még nem is tudván, hogy ez a nagy Ottlik írói szókincsének része...) Egyszer meg pénzt szereztek nekem Jószayval. Modellt ültem nekik a tanszéken. Kaptam vagy kilencven forintot, amíg egy karosszékben bambultam, mert a fejemet rajzolták. Mai napig meg vagyok sértődve, hogy nem kellett levetkőznöm! Abból is állítottál ki fenn a kupolában, remélem, amit akkor rólam rajzoltál!! Szóval, így éltünk. ERFERAMOHÉ - azaz Erla, Fejes, Rafael, Morvay, Hégely-emlékszel, hapsikám, az alkotókörünkre? Mind verset írtunk. Erla István - ma Hell István Fehérváron, újságot és verset, novellát ír; Fejes Erika - mai napig halott urát siratja Egerben, nem ír, Rafael - én, itt újságot és egyebeket írok; Mo/vay - Neked most jelent meg első versköteted, Hégely Gábor Monoron tanár, ír-e, nem tudom. Egy biztos: nem mind tanultuk meg a Koporsót (Szerdahelyi Verstana), anélkül meg... Vagy mégis lehet? Isten éltessen, szatírkám! Sokan elmentek már, mi még itt vagyunk. Nem merek elmenni Egerbe. Tobb halottunk van már. Emlékszel Csont Pityura? Drága jó, öreg grafikus barátunk Egerben. Már végzett, mikor mi odakerültünk. Nincs már. Es Kakukk Jenő, Molnár Klári. Gyerekeikkel együtt pusztultak egy autóban. De mi: élünk. Isten éltessen, Te fél évszázados!