Esztergom és Vidéke, 1997
1997-12-18 / 51-52. szám
4 Esztergom és Vidéke A betlehemi csillagok A nálunk is használatos keresztény időszámítás különböző megfontolások alapján Jézus születését az első évre helyezi. Krisztus születésének évére vonatkozóan az egészen korai hagyományok sem adnak egyértelmű felvilágosítást. (Máté (2.1.) és Lukács (2.1-2.) evangéliumának, Josephus Flaviusnak valamint más történeti forrásoknak az adatai eléggé ellentmondásosak ahhoz, hogy azokból egyértelműen lehessen következtetni Jézus születésének esztendejére. Ezek alapján mindössze arra adódik lehetőség, hogy egy bő évtizedre legyen szűkíthető az az időszak, amelyben Jézus születése történhetett. Kezdetben az egyházi történetírás ennek az időszaknak a középértékét vette alapul, vagyis az első év a 194. olimpiász4. évére (i.e. 1.) esett. Jézus életének és kereszthalálának csillagászati-asztrológiai körülményeit is számításba véve, ezt az időpontot Dionysius Exiguus római apát kismértékben módosította és ezzel megalkotta a mai polgári időszámításunk rendszerét. Ennek alapján időszámításunk első éve, „az Űr megtestesülésének" feltételezett esztendeje azonos a 195. olimpiász 1. évével, illetve Róma alapításának 754. évével. A Krisztus születésének időpontja körüli bizonytalanság késztette évszázadokon keresztül a csillágászokat arra, hogy asztrológiai-csillagászati módszerekkel próbálják pontosan meghatározni Jézus születésének időpontját. A kutatás alapját részben a Biblia, másrészt különböző krónikák, történelmi elbeszélések képezték. „Hol van a zsidók királya, aki megszületett? Mert láttuk az ö csillagát napkeleten, és azért jövénk, hogy tisztességet tegyünk néki..." mondták a napkeleti bölcsek Heródesnek Máté evangéliuma szerint. A talányok sokaságát az evangélium „láttuk csillagát" szövegrész okozta. Mi lehetett ez a csillag? Először üstökösre gondoltak a kutatók. A fényesebb üstökösökről elég megbízható észlelések találhatók a különböző feljegyzésekben. A hiteles kínai és európai feljegyzések nem beszéltek olyan üstökösről, mely az időszámításunk kezdete táján lett volna látható. A kérdéses időponthoz közeleső nagy üstökös Kr. e. 87-ben , 11-ben és Kr. u. 65-ben voltak láthatók. Az eltérések túl nagynak bizonyultak. Tycho de Brahe is sokat foglalkozott ezzel a problémával, de elképzeléseiből ő is kénytelen volt kizárni az üstökös lehetőségét. Egy ideig úgy vélte, hogy talán hirtelen fellángoló csillagról, az úgynevezett no várói van szó. Ellenben hasonlóan az üstököshöz, időszámításunk kezdete tájékán látható nováról semmi híradást nem lehet találni. Maradt végre az a feltételezés, hogy Krisztus születését valamilyen különleges bolygóállás jelezte, Kepler az égimechanika nagy mestere számolta ki, hogy Kr. e. 7-ben egy úgynevezett nagy konjunkció jött létre; a Jupiter és a Szaturnusz együtt állt a Halak csillagképében. A Szaturnuszt és a Halak jegyét a zsidók bolygójának, illetve csillagképének tartották. így a Jupiter a „királyi csillag" együttállásban a Szaturnusszal a Halak jegyében a zsidók számára fontos esemény bekövetkezését jelenthette. A régi asztrológusok fontos jelentést tulajdonítottak ennek az együttállásnak. Schnabel 1925-ben a berlini múzeumban felfedezett egy babiloni Síppar városból szánnazó ékírásos töredéket a Kr. e. 7. és 6. évfordulójáról, amely nemcsak hogy feljegyzi a Jupiter és a Szaturnusz Halak csillagképében történő együttállását, hanem mint rendkívüli jelentőségű eseményt emeli ki. Fokozta ennek az együttállásnak az érdekességét az, hogy a bolygók látszólagos mozgásában fellépő hurokképződés miatt egy esztendőn belül az együttállás háromszor megismétlődött. Az 1947-ben előkerült Holt tengeri tekercsek, az esszénusok qumráni közösségének feljegyzései alátámasztani látszanak azt a következtetést, hogy Jézus születése valóban lehetett i. e. 7-ben. Világosabbá válik a kép számunkra, ha figyelembe vesszük, hogy milyen volt az antik kultúrák tudósainak szemlélete az ember és a Kozmosz viszonyáról. Babilonban alakult ki az ún. szimbolikus asztrológia, amelynek lényege az volt, hogy az égi jelenségekben népek, uralkodók sorsára utaló jeleket láttak, a bolygók pozíciói hírmondói, előjelei és nem okai (!) voltak a földi eseményeknek. Az asztrológiának ez a természetszemlélete a mai napig érvényesnek tekinthető. Ezért értelmetlen az olyan állítás, hogy műszerekkel eredménytelenül kísérelték meg a bolygók felől érkező jótékony vagy káros sugárzást mérni. (Idézet Ponori T. Auréltól Esztergom és Vidéke nov. 13. sz.)Részben ilyen mérés nem is történhetett, mert a mérés előfeltételezi, hogy tudjuk mit akarunk mérni, másfelől az asztrológia több ezer éve vallja, hogy a bolygók pozíciói szimbolikus értelemmel rendelkező információhordozók. Vagyis azt állítja, hogy az Univerzumban lejátszódó folyamatokat nem kaotikus össszevisszaság jellemzi, hanem az anyagba kódolt egyetemes rendezőelvek vezérlik, miközben az egész Mindenséget egy információs háló szövi át. Az információnak a továbbítására és megjelenítésére pedig mi lehetne a legalkalmasabb, mint a gravitációs mező, illetve a bolygók, mint gravitációs oszcillátorok. Ma már számítógépek segítségével ellenőrizni lehet azokat a feltételezett csillagászati körülményeket, amelyek jelezték a Szentírás többrendbéli jóslatát a Messiás eljöveteléről. Ebben az időben már rendelkeztek a babiloni asztrológusok olyan matematikai és csillagászati ismeretekkel, melyek lehetővé tették a szabadszemmel látható bolygók és a Hold mozgásának leírását, előrejelzését. Számításaink eredményét a régészeti kutatások során előkerült agyagtáblák őrizték meg az utókor számára. Ezekből tudjuk hogy képesek voltak a bolygók ekliptikán elfoglalt helyét, együttállásokat, a bolygók előretartó ill. hátráló mozgását kiszámítani. Előkerültek azok az agyagtáblák is, amelyek kb. Kr. e. 60 és 40 között készülhettek és csaknem hiánytalanul megtalálhatók rajtuk a Kr. e. 7. április 1-től Kr. e. 6. április 18-ig terjedő időszak nevezetes égi jelenségei; az öt bolygó pozíciói, újholdak, holdtölték, napéjegyenlőségek időpontjai, az április 28-án bekövetkezett napfogyatkozás, a Szirius esti lenyugvása május 15-én és hajnali kelte július 20-án. Érdekes módon, az akkor Babilonban működő asztrológusok egy négyszáz évvel korábban élő kiváló asztrológus, Kidinnu számítási módszerével dolgoztak és vélhetően számítottak az erre az időszakra megjövendölt események miatti fokozott érdeklődésre, mert ezekből a táblákból több példányt is készítettek. A Messiás eljövetele szempontjából különös jelentőségű Jupiter és a Szaturnusz Kr. e. 7-ben május 24-től december végéig a Halak jegyében tartózkodott. Július 20-tól november 10-ig szorosan egymás mellett, hátráló mozgást végeztek, közben szeptember 15-én szembenállásba kerültek a Nappal és ezért a szokottnál fényesebben ragyogtak. November 12 és 19 között a pályájuk nyugati fordulópontján rövid ideig állni látszottak, majd lassan kelet felé fordulva, előrehaladó mozgást végezve egymástól eltávolodtak. A Napkeleti Bölcsek nem királyok, hanem képzett tudósok voltak, akik ismerték a csillagászati számításokat, értették az égi szimbólumok jelentését. Minden bizonnyal birtokukban lehetett egy olyan agyagtábla, amely előrejelezte a három hónapon keresztül megfigyelhető Jupiter-Szatumusz együttállását, az új világhónapot jelző Halak jegyében. Jeruzsálembe érve nyomatékosan kijelentették, hogy a született király csillagait napkeleten, vagyis esti felkelésben látták. Ami arra utal, hogy ez szeptember közepén lehetett, és az észlelést még Babilonban végezték. Ezt követően pár nap múlva kelhettek útra, figyelembe véve a karavánutak megtételéhez szükséges időt, november első hetében érkezhettek Júdeába. November 11 és 29 között a két nevezetes bolygó közvetlenül egymás mellett, november 12-én Jeruzsálem és Betlehem fölött, látszólag megálltak az égbolton. A fogyó Hold, csak este kilenc óra körül kelt fel, így a fénye nem zavarta az együttállás megfigyelését. A látványt fokozta egy olyan jelenség, amelyre a látogatók nem számíthattak. Ez az ekliptika síkjában lévő porfelhőről visszaverődő napfény, a horizont fölött kapuszerűen elhelyezkedő ún. állatövi fény volt, amely különösen Júdea földrajzi szélességén látható jól. Az együttállás a fénykúpban alakult ki, a szikrázóan fénylő Jupiter pontosan a fénykúp tengelyén állt. Úgy tűnhetett, mintha a sugárzás a két együttálló bolygóról áradt volna szét. A Kr. e. 7-ben november 12-én Betlehembe érkező napkeleti bölcsek jól megfigyelhették ezt a jelenséget. (Igen részletesen írja le ezeket a körülményeket Teres Ágoston a Biblia és az asztrológia című könyvében.) A babiloni csillagászok november 12-én érkezhettek Jeruzsálembe. Részben a hatalmát féltő Heródessel történő beszélgetés már a délutánba nyúlhatott, másfelől a legfőbb útbaigazítást jelentő csillagok csak naplemente után láthatók, ezért a bölcsek késő délután indultak a Messiás keresésére. Déli irányba, Betlehem felé vették útjukat. Hamarosan alkonyodott, majd a fényesen ragyogó Jupiter lett látható a délkeleti látóhatár fölött kb. 30 fok magasan. Amint közeledtek a betlehemi dombok felé, egyre jobban besötétült, és Jupiter mellett megjelent egy fénylő pont, a Szaturnusz, majd a délkeletre fekvő alacsonyabb dombok fölött feltűntek a Pegazus és a Halak csillagképének pislákoló csillagai. Közben az állatövi fény erősödött, mintegy kiemelve a Messiás születését jelző. Betlehemtől délkeletre lévő, a pásztorok hajléka fölött állni látszó bolygóegyüttest. így csillagászatilag is igazolva láthatjuk a Máté evangéliumában (1.2.) olvasható egykori tudósítást: „Azok meghallgatták a királyt és útrakeltek. S lám a csillag, amelyet napkeleten láttak, vezette őket, míg végre meg nem állt a hely fölött, ahol a gyermek volt. A csillagot megpillantva nagyon megörültek. Bementek a házba és meglátták a gyermeket anyjával, Máriával. Leborultak és hódoltak neki, majd elővették kincseiket és ajándékot adtak néki: aranyat, tömjént és mirhát" Bányai Mátyás ij WWUW WWMM WWil '
