Esztergom és Vidéke, 1997

1997-10-02 / 40. szám

Esztergom és Vidéke 1997. október 2. Hatvanöt éves az esztergomi sportrepülés A repülőtéren szeptember 21-én délelőtt találkoztak az egykori és a mai sportrepülők, hogy emlékezzenek a 65 évvel ezelőtti eseményekre és ismerkedjenek a mai viszonyokkal is. Az összegyűlteket - köztük Pittner Kálmánt, Korompai Gyulát, Solti Albertet, Fekete Jánost, vitéz Bajnai Frigyest, akik már az egyesület kezdeti éveiben is tagok voltak, valamint azokat, akik a negyvenes években csatlakoztak a sportrepülőkhöz - Debnárik János köszöntötte. Emlékezett a múltra, felidézte az alakulás - 1932 szeptember-október - történetét és hálával említette az alapítókat: Madaras Aurél szentgyörgymezei plébánost, az egykori elnököt, Bodnár László mérnököt, az első titkárt, Berencz György reáliskolai tanárt, a pénztárost. A Magyar Aero Club elnöke, Bernhardt Mátyás is itt járt akkoriban, hogy személyesen segítsen a Strázsa-hegy környékének hasznosításában. Mitter Lajos esztergomi műbútorasztalos pedig a budaőrsi repülőtéren tanulmányozta a gépépítés mesterfogásait. 65 évvel ezelőtt városunk a sportrepülés egyik fellegvára volt, s utána még két évtizedig, a Rubik Ernő nevével fémjelzett vitorlázógépgyártás aranykoráig. Tisztelettel adóztak a jelenlévők a nagy oktatók - Tasnády László, Hefty Frigyes, Schlett László, Lewin Richárd - emlékének, mindazoknak, akik nevét a repülési naplók és a legendák megörökítették. Major Ferencet, a korábbi segédoktatót - aki 1939 júliusában Czuwaj-gépével 6 óra 45 perces rekordot repült a Strázsa-hegy felett - személyesen is köszönthették az emlékezők. Az utódok, az Esztergomi Aero Club mai vezetői - Ugrin József elnök, Le kii Tamás titkár, Antalics Tamás repülőgépvezető, Kraszlán Gábor főpilóta, Bán József műszaki vezető - nevében Vértes Róbert, a vitorlázó szakosztály vezetője mutatta be a mostani körülményeket, kiemelve, hogy a fiatal vitoriázórepülők és sárkányrepülők ma is olyan szeretettel űzik sportágukat, mint a nagy elődök. Az egyesület visszakapta a hangárt, a műhelyeket és a repülőtér egy részét is, a másik részt a Grante Rt birtokolja. Azt is megtudtuk, hogy a klubnak Góbé iskolagépei és IS - 28, IS - 29, Cobra 15, valamint Pirát típusú teljesítménygépei vannak. Ezekkel megszerezhető az arany-, az ezüst- és a gyémántkoszorús sportrepülő fokozat is. Az emlékezés órái után a résztvevők gépbe ültek, és a mai fiatal pilótákkal repülőútra keltek - hacsak néhány percre is - a város és a hegyek fölé. (P.) Vízicserkész voltam A gimnázium ötödik osztályától kezdődően lehetett a 14-es Hollóknál vízicserkésznek jelentkezni. Ennek alapfeltétele az úsznitudás volt. Itt a korábbi cserkészismeretekre építve sajátítottuk el a víziélethez szükséges többlet-tudnivalókat, melyek egy része a vízzel, a hajózással kapcsolatos ismeretekből állt, míg a másik a csónakkal, az evezéssel volt összefüggésben. A csónakkal való ismerkedésünket a ladikkal kezdtük. Oktatónk, Gyula bácsi (Boromissza Gyula) első mondata így szólt: „Fiam, a víznek nincsen gerendája!" A ladikban megtanultuk a kormányevezést, az evezést egy vagy két evezővel, a molnárevezést (kuklizást) és a csáklyázást Ezekkel a ladikokkal kerültük meg a Prímás-szigetet, gyakorolva a csáklyázást és az egyes evezők használatát A ladikkal való haladás komoly erőfeszítést kívánt, mégis volt, aki valóságos művészévé vált, pl. Cseicsner Rezső, aki csáklyázva haladt fel a táti halászcsárdáig a Nagy-Dunán. Ezt az utat Urbán Vilivel mi is megtettük, de a belső ágon. A következő lépés az őrsicsónak megismerése és benne az evezés elsajátítása volt Egy csónakban hat evezős, egy csáklyás és egy kormányos szállt vízre. A csónak orrában a csáklyás „spicc" feladata felelősségteljesebb volt, mert menet közben figyelnie kellett, hogy nincs-e vízalatti akadályra (tuskóra vagy homokzátonyra) utaló jel, kikötésnél pedig ő ugrott ki elsőnek a partra, esetíeg a parti vízbe, és fogta a csónak orrát, amíg a többiek kiszálltak. A rögzített üléseken (padokon) hat evezős evezett. A kormányos, egyben a hajóparancsnok diktálta az együtemre történő „lapátolást". Látványos volt az órsicsónakban a tisztelgés tengerész módra. Vezényszóra ki kellett húzni az evezőlapátot a villából, a két térd között függőlegesen, a többivel párhuzamosan tollával előre tartani. Igen szép csónaktúrákat lehetett megtenni ezekkel a csónakokkal, mert a legénység mellett még a felszerelést is el lehetett pakolni. Ilyen túra volt a nagy magyar vízikör, Esztergomból le a Dunán, fel a Sión, végig a Balatonon Zalán át, majd szekerekkel a Rábához, innen le Győrig, végül a Dunán vissza Esztergomig. Egy másik túra Szentgotthárdtól le a Rábán és a Dunán. Legnevezetesebb volt a „Rajnai kalózkodás" összerakható gumikajakokkal le a Rajna zug óin a svájci határtól Kölnig. Az őrsi csónakot a Hollók honosították meg hazánkban. Egy ausztriai túra alkalmával egy hegyi tavon látták a „prototípust", amit a hazai vizekhez alakítottak. Amikor már megtanultuk a vizén a biztonságos mozgást, mehettünk az úszómedencénél létesített gurulópadra. Itt sajátítottuk el a gurulópados evezési alapismereteket. Jelmondat: „Előbb húzunk karral, azután csúszunk farral." Vizsgán kellett bizonyítanunk, hogy tudunk evezni, és csak ezután ülhettünk a túracsónakba (kiel, boot). Volt ugyan egy négyevezős versenycsónak is, de ehhez csak nagyon ritkán jött össze a megfelelő legénység. Volt egy szkiff is, amit néha mi is használhattunk. Emellett voltak kajakok, melyekkel a Tátiszigetek vadregényes ágaiban evezhettünk, többször kikötöttünk a Hollók szigetén, a Turánon. A túracsónakokkal is hosszabb távokat tettünk meg például Szentendrére, Vácra. Rendszeresen eveztünk át a párkányi oldalon lévő Istenhegyi forráshoz is. 1941 nyarán Szentendrén rendezték meg a vízi tisztképző tábort. Ez országos tábor volt, ahol komoly elméleti előadások és gyakoriati kiképzések folytak. Ennek elvégzése után vízicserkésztisztek lettünk, és az ugyancsak Szentendrén működő KI SOK táborban mi láttuk el a vízikiképzést. Sok középiskolás fiú itt ült először csónakba és tanulta meg az evezés alapjait A későbbi években egyre inkább előtérbe került a levente- (és ennek keretében a vízilevente) mozgalom. Ez utóbbiban a vezető szerep a volt vízicserkészekre hárult A háború aztán véget vetett minden korábbi ifjúsági mozgalomnak, a csónakállomány ebek harmincadjára került A háború után a Prímáskerti csónakházban összeszedtek néhány csónakot, melyeket az úttörőház kezelésébe adtak. De a sors fintora, hogy a vízicserkészek, a vízileventék után a kilencvenes években a víziúttörők mozgalma is megszűnt. Bélay Iván Morzsák Esztergom egykori zenei életéből Az apropót - hogy Esztergom zenei életéből nébány mozzanatot felvillantsak - az adta, hogy az Esztergom és Vidéke 1937. augusztus 29-én a következő címmel jelentetett meg egy írást: „Zeneiskolánk megvalósulás előtt". A zeneoktatás megszervezése tehát 60 évvel ezelőtt kezdődött, de hogy a Városi Zenede épülete kívülről is megfelelő formát kapjon, mostanáig kellett várnunk. (Csaik zárójelben jegyzem meg: 1937-ben az Esztergom és Vidéké-t - amely igyekezett mindig figyelmet fordítani a zenei élet eseményeinek közlésére - az a megtiszteltetés érte, hogy a budapesti Műcsarnokban rendezett Magyar Nemzeti Nyomtatvány Kiállításon bemutathatta 1889-es évfolyamát.) De tekintsünk vissza: milyen volt Esztergom zenei élete mielőtt létrehozták volna a zeneiskolát? Még nem ért véget az L világháború, amikor 1918 húsvétján vüághírű zongoraművész érkezett Esztergomba, hogy koncertet adjon. Wilhelm Backhaus hangversenyéről természetesen az Esztergom és Vidéke részletesen beszámolt, a koncertről Buchner Antal, a Zeneegyesület létrehozója írt kritikát. Lapunk hasábjain nemcsak esztergomi, hanem dorogi, nyergesi, tokodi stb. rendezvények is megjelentek. így tudjuk azt, hogy 1920-ban jótékony célú hangversenyeket szerveztek Esztergomban a hadifoglyok javára. „Dankó Sarolta úrhölgy" zongoratanárnő házi hangversenyén pl. 205 K gyűlt össze. Buchner Antal - amellett, hogy a főszékesegyházi énekkar karnagya volt - zeneszerzőként is jeleskedett. 1923. január 6-án az Esztergom és Vidéke olvasói arról értesülhettek, hogy a „Katholikus Kántor" egyházzenei szaklapban Buchner Antalnak két szép és hatásos/Ive Mariája jelent meg két hangra, orgonakísérettel. 1927 tavaszán pedig azt rögzítette a nyomdafesték, hogy az Assisi Szent Ferenc tiszteletére rendezett ünnepségek keretében bemutatták Buchner új művét, a „Szent Ferenc éneké"-X. Ugyancsak ő vezényelte azév augusztusában azt a jótékonysági koncertet Visegrádon, melyet a Bazilika három új harangja javára rendeztek. A hangverseny kritikusa méltatta többek között Buchnerné Nyárasdy Ilona és Magyarászné Kersch Etelka, sőt maga Buchner Antal énekes teljesítményét is. Közreműködött Melles Béla hegedűművész és Bergmann Sándor csellóművész. Ízelítő Buchner egyik budapesti fellépéséről: „A m. kir. Operaház zenekari tagjaiból alakult Szimfonikus zenekar amely a nyári szezonon át minden nap hangversenyezik a fővárosi állatés növénykertben - meghívta Buchner zeneszerző-karnagyot három saját zenekari müvének vezénylésére, hol most augusztus 9-én este a nagyzenekarra írt Ünnepi nyitányt és augusztus második felében egyik Szvitjének két tételét, a Nokturnot s a Menüettet fogja dirigálni." (Esztergom és Vidéke 1927. aug. 27.) Más helyütt ezt olvashatjuk: „Don Kozák kórus 'A duruzsoló kályha mellet' című férfikari művét adta elő, melyet nekik dedikált a szerző. A Magyar Cecília Egyesület 30 éves jubileuma alkalmából a szerviták templomban nov. 20-án BuchnerVeszely 'Jeremiás siralma' c. nagypénteki kantátája csendült fel. Nov. 22-én az Eskütéri Belvárosi templom énekkara Buchner Szt. Cecília emlékére írt offertoriumát énekelte el." Kiváló zeneművészünk részt vett egy ünnepi gyűjtemény összeállításában is. Újságunk 1927. december 11-i számában ez áll: „Szent Karácsony. Szerkesztették: Buchner Antal, Luspay Kálmán. A 39 oldalra terjedő díszesen kiállított karácsonyi, újévi énekek és praeludiumok gyűjteménye kapható Buchner Antal főszékesegyházi karnagy zeneszerzőnél Esztergomban. " (Szendi)