Esztergom és Vidéke, 1997

1997-08-20 / 34-35. szám

tnl IDŐ-MŰ-HELY imm iiiisiíii (Folytatás az 1. oldalról) Közben megszületett a fejedelem Istentől megjövendölt fia, akit a próféta szerint ismert az Úr, még mielőtt a méhben megfogant. Ezt Isten kedveltje, Adalbert püspök hite őszinteségéért a keresztség fehér ruhájába öltöztette, [más fordításban: „a krizmás keresztségben részesítette"] és lelki gyámola [„susceptora"] lett. Akkor az István nevet kapta; hisszük, hogy Isten is ezt akarta, mert ami „István" a görög nyelvben, „koronázott" a latin beszédben. Mivelhogy Isten azt óhajtotta, hogy viselje e világban is a királyi hatalmat, s a jövendőben váltsa fel az örökké tartó boldogság koronájával, kijelölte őt az örök, el nem múló dicsőség elnyerésére. Nőtt a gyermek, gyámolítva a királyi nevelésben, átlábalta a kisdedéveket, s miután a serdülőkor első lépcsőfokán átlépett, apja összehívta Magyarország főembereit és az utána következő rendet; a közös tárgyalás tanácsa szerint fiát, Istvánt a nép élére állította, hogy uralkodjék őutána, és ennek megerősítésére mindet külön-külön megeskette. Ezek után betelvén napjai, az Úr megtestesülésének 997. esztendejében e világ haszontalan viszontagságait égi örömmel cserélte fel. És ugyanazon évben boldog Adalbert püspök Isten igéjének hirdetése véget porosz földre lépett, majd ugyanott a vértanúság pálmájával koszorúztatott meg. Jelenetek a Szent István legendából Géza álma fia születéséről (balra fent) - István megkeresztelése (balra lent). A miniaturák Vasvári Miklós esztergomi prépostnak a pádovai káptalan könyvtárában őrzött XIV. századi kódexét díszítik. A keresztelést ábrázoló kép színes nagyítása szerepel annak a kiállításnak a plakátján, amely Szent Adalbert vértanúságánaklOOO. évfordulója alkalmából, augusztus 14-én nyílik a budapesti prímási palotában, Sub patrocinio Adalberti Sancti címmel. Quaestiones Adalbertinae Gerics József előadása 1997. május 2I-én (...) Eme Nagyobb Legenda írójának - éppúgy, mint akármely szent életrajz szerzőjének - kétségtelen feladata volt, hogy ábrázolja hősének szent mivoltát. Azonban a szóban forgó Legenda maior szerkesztőjének különös gondot kellett fordítania annak igazolására - s ezt teljesítette is -, hogy Istváné volt a vezető szerep a magyarság katolizálásában, hogy a honi egyházszervezet s a magyar állam megteremtése mindenestől és kizárólagosan az ő műve, s ha voltak is ebben segítői és munkatársai, primátusa elvitathatatlan. (...) A legendaíró szemmel láthatóan legalább bizonyos sarkalatos fontos események, t.i. Szent Adalbert és Géza halálának évszámát kétségtelenül pontosan ismerte, egyéb eseményekét pedig ismerhette akkor is, ha elhallgatta. Az bizonyos, hogy fontos eseményeket, amelyek korántsem történhettek ugyanakkor, egyidejűként ad elő, időben mintegy összecsúsztat, s ezért óvakodik megtörténtük év szerinti meghatározásától. Ez figyelhető meg István világra jöttének és Adalbert egyebekben nem részletezett Magyarországra érkezésének azonos időre tételénél, s méginkább ama pontosan nehezen értelmezhető kifejezésnek a használatánál, hogy Adalbert Istvánt a „krizmás keresztségben részesítette". A legendaíró ennek a homályos tartalmú kifejezésnek a használatával elejét vette annak, hogy olvasói a magyarság és különösképpen István katolizálásában honi szempontból nem kívánatos szerepet tulajdonítsanak például Gizellának és a későbbi II. Henrik császárnak. Ha Istvánt Adalbert „krizmás keresztségben" részesítette, s Magyarországon tartózkodott István születésekor, akkor megtérését az olvasó semmiképpen sem kapcsolhatta össze Gizellával és a vele kötött házassággal. A magyarság és István katolizálását már a 11. század közepe táján írt műveiben Wipo és Herimannus Augiensis Gizellának, illetve István vele kötött házasságának tulajdonították. A magyar legendaszerző Istvánnak már születésekor Adalberttől nyert „krizmás keresztségéről" írva, kronológiailag zárta ki az események Wipo és Herimannus szerinti előadását. (...) István megtérésének és térítő tevéBenczúr Gyula:Vajk megkeresztelése (1876) . ? JM r H im \ 9 1E§ • 15 t, / jS| •R. Mm Hj&l ' - fp® « kenységének, majd szentként való tiszteletének ügye, nyugodtan mondhatjuk, neuralgikus pontja lehetett már a 11. század második felében és kétségtelenül az volt a 12. században a magyar-német viszony történelmi beállításának és a magyarság keresztény néptudatának. A kérdés horderejét és akkor aktuális politikai jelentőségét éles megvilágításba helyezi Freisingi Ottó közismert nyilatkozata. Szerinte Henrik „feleségül adván nőtestvérét, Gizellát a magyarok királyához, Istvánhoz, mind őt, mind egész országát a hitre vezette. Ezt az Istvánt szentként való tiszteletre tartják méltónak, mint hitük kezdetét a magyarok, akik eddig még megtartották a hitet." Ottó pontosan számot ad az ő felfogásától gondosan megkülönböztetett magyar álláspontról, hangoztatja István szentként való tiszteletének Magyarországhoz kötöttségét, sőt kifejezi gyanúját a maga korabeli, 12. század közepi magyarság hitbeli állhatatossága iránt. Nyilatkozata kendőzetlenül feltárja, mennyire volt terhes politikai vonatkozásokkal egy-egy nép kereszténységre térítésének hagyománya. (...) A mi legendaírónk nagy tisztelettel ír Gizelláról, mint István segítőtársáról és számos hazai egyház jótevőjéről, Henrik császárról feljegyzi, hogy szelídsége miatt „pius"-nak nevezték. Azonban a honi egyházszervezésben kifejtett tevékenységet egyikükre vonatkozóan sem örökített meg. A legendaszerző nyílt vitába, a magáéval ellentétes álláspontok bírálatába nem bocsájtkozik. Beállítása mégis a Wiponál és Herimannusnál előadottakkal szögesen ellentétes. Ám ez a beállítás teljeséggel megfelelt az önálló keresztény magyar néptudat Szent László-kori követelményeinek. Egy évezredre megalapozta Szent Istvánnak, mint a magyarság apostolának és egyedüli egyházszervezőjének alakját. Ábrázolása szerint ennek az Istvánnak volt susceptora a 997-ben mártírhalált halt Szent Adalbert. A szó kedvelt kifejezése a Bibliában a Zsoltárok könyvének. Ott az Isten gyakran szerepel a zsoltárok susceptoraként, a refugium, adiutor, protector, firmamentum, cornu salutis, libarator kifejezések társaságában. Ha ennek alapján próbáljuk értelmezni a legenda szóhasználatát, azt kell tartanunk a részletek pontos ismerete nélkül is, hogy az író Adalbertnek az ifjú Istvánra gyakorolt, egész életre szóló, eltörölhetetlen hatását akarta a szóval kifejezni.