Esztergom és Vidéke, 1997
1997-07-24 / 30-31. szám
6 Esztergom és Vidéke 1997. június 26. Szántho Barna: Bepólyált arccal - No, kapja még be gyorsan ezt a fájdalomcsillapítót, aztán próbáljon aludni! - mondta az ápolónő, mielőtt kiment a kórteremből. Karmazsin duzzogva nyelte le a pirulát. Mérges volt. Nemcsak az udvariatlan ápolónőre. Az egész kórházra, ahol faarccal kötözte be sebeit az ásítozó, borotválatlan ügyeletes orvos. A városra, amely sötétedés után nem tudja garantálni a járókelők biztonságát. Es persze Lenkére is, akinek ostoba, romantikus hajlamai miatt pont azon a kihalt, komor városrészen kellett sétálniuk ma éjjel! Tulajdonképpen elejétől fogva nem volt kedve ahhoz a partihoz. Mondta Lenkének, mentsék ki magukat telefonon: egy kis migrén, influenza vagy közbejött vendégek mindig elfogadható kifogások. De nem! Neki ez kellett! - Sajnálod tőlem ezt a kis szórakozást?! Te egész nap emberek között vagy, én meg ülök itthon egyedül, unatkozom, vagy mérgelődöm a gyerekekkel. Nekem kell a társaság, értsd meg! Kell, hogy szólhassak valakihez! Ismert szöveg volt. Aztán jött a folytatás: - Mert veled nem lehet semmiről sem beszélgetni! Mire hazajössz, már olyan vagy, mint egy hulla Belehuppandsz a fotelba, bekapcsolod a tévét, s azzal számodra megszűnt a világ.... És így tovább. Ráadásul az az idétlen társaság! Csupa új vállalkozó, akik nem tudnak másról beszélni, mint az üzletről, az adókról, no meg a kocsikról. - Már Tallérék is kicserélték a Szamarájukat egy Opelre. Pedig hol van a Józsi keresete a tied tői?!... Neked persze jó a bicikli is!... Uram, Isten! Hogy lehetsz ilyen makacs?! - vetette a szemére újból, amint hazafelé tartottak a partiról valamikor éjféltájban. - Ez nem makacsság - mentegegette magát gondolatban. - Egyszerűen nincs rá szükségem. A státusz-szimbólum pedig egyáltalán nem érdekel... De hát Lenke szemében nem élet az élet kocsi nélkül... Istenem, mi lehet most vele?!... Az orvos semmit sem mondott A nyavalyás! Hogy rámförmedt amikor érdeklődtem! Hogy ne hápogjak annyit mert ferdére varrja a számat!... Meg akart fordulni a másik oldalára, de olyan szúrást érzett a mellkasában, hogy félúton letett róla. Talán a bordája is eltörött... Persze, csak magát okolhatja, mi a fenének kellett beleavatkoznia?! Tényleg segíteni akart, vagy csak hősi pózban tetszelegni? Hányszor elképzelte magát hasonló helyzetben. Megtámadják, s ó hősiesen védekezik, ártalmatlanná teszi támadóit, lepöcköl egy porszemet a zakójáról, megigazítja nyakkendőjét s karját nyújtja Lenkének: „Mehetünk, Drágám Remélem, nem ijedtél meg." A szomszédos ágyon felnyögött az amputált lábú férfi. Hát nem egészen úgy sikerült... Talán Lenkének volt igaza. Amikor meghallották a sikoltozást, el akarta vonszolni onnan: - Gyere, ne avátkoz bele! Semmi közünk hozzá Tulajdonképpen Lenke mindig is önző volt Ha tett is szívességet hébe-hóba, mindig a viszonzás, sőt a fokozott viszonzás reményében. - Gábor, te nem törődsz a jó kapcsolatokkal, pedig azok nélkül semmire sem jutsz - oktatta ki valamelyik este. Jókedvében .javíthatatlan álmodozónak" nevezte, ha rossz hangulatban volt egyszerűen csak „élhetetlennek". Tegnap talán hajlott is volna a szavára, ha ellenállását látva nem jegyzi meg gúnyosan: - Ne akard az Angyal legújabb kalandjait eljátszani! Fiam, te még Colombonak is puhány vagy. - Neki lett igaza - gondolt vissza most a történtekre. - Tényleg elpuhultam Húsz éve, hogy abbahagytam a sportolást azóta alig mozgok valamit Ugyan mitől lennék erős?! Korompay Pista szavai jutottak eszébe: -Tudod, Gábor, mi negyvenesek nem akarjuk tudomásul venni, hogy már nem vagyunk húszévesek. Azt hisszük, ősz hajszálainkat csak mi látjuk, pocakunk merő képzelődés, s a fiatal lányoknak még mindig mi jelentjük az ideált. Micsoda öncsalás! Öregem, mi már csak bácsik vagyunk a fiataloknak. Igen! Gábor bácsi legénykedni akart... És jól ellátták a baját! Amikor eléje tárult a látvány a sikátor egyik beszögelésében, már megbánta, hogy odaszaladt. Két suhanc egy földön fetrengő férfit rugdosott, másik kettő pedig egy nőt szorított a ház falához - Azonnal hagyják abba! - kiáltotta, de hangja korántsem volt olyan elszánt, mint amilyennek szánta. Az a kettő, aki a férfivel volt elfoglalva, erre odalépett hozzá: - És ha nem, akkor mi lesz, tata? röhögött egyikőjük a képébe, s meghuzigálta nyakkendőjét - Gábor, te őrült, gyere már! - hallotta messziről Lenke hangját Lábdobogás hangzott mögötte. Hátrafordulva látta, az eddig földön fekvő férfi menekül a híd felé. - Tűnjetek a fenébe! - lihegte, s ellökte magától a vigyorgó, csapzott hajú fiút Ekkor kapta az első ütést. Ettől megvadult hadonászni kezdett Nem látta, hová üt de érezte, hogy talált egyik-másik ütése. Aztán éles fájdalom hasított koponyájába, és elkábulva csúszott le a járdára A feje fölött keskeny rés nyílt egy ablakon. - Menjenek innen! Máshol randalírozzanak! - kiabált ki egy rekedt hang. - Segítsen, kérem! Megtámadtak... hallotta maga mellett a nőt rimánkodni. Már a földre teperték a szerencsétlent Kajánul, mohón rángatták a ruháját - Részeg disznók! - zárta le a maga részéről az ügyet a zsalugáter mögötti férfi. Kegyetlen csattanással csukódott be az ablak. Aztán kialudt a villany, s az érdektelenség homálya borult a házra... Megpróbált feltápászkodni... - Maga sem tud aludni? - szólalt meg suttogva az amputált lábú. - Jól ellátták a baját ahogy nézem. - Azért biztosan cserélne velem fordult feléje, amennyire bekötözött feje engedte. - Ne is mondja! Én a lábamból élek... Mit kezdhet egy focista fél lábbal?... Még edzósködni sem tudok így. - Rövid hallgatás után hozzátette: - S mindez egy hülye karambol miatt.. Sose fogom megbocsátani annak a részeg állatnak, aki belém hajtott.. No, de próbáljunk meg aludni! Aludni? Az lenne jó!... A plafonon vibráló fény-játékát figyelte egy autónak, amely épp most állt meg az ablak közelében... Istenem! Mi lehet Lenkével? Mikor fel akart tápászkodni a földről, maga mellett látta. Lenke minden ízében reszketett ahogy tuszkolni próbálta a sarok felé. - Ni csak, egy újabb csaj! Kapd el, Bogyó! - kiáltotta az egyik visító hangon. Egy másik megragadta Lenke kezét Karmazsin ütött Vadul, valami régen elfelejtett kamaszos dühvel. Erre mind a négyen rátámadtak Bizonyára felháborította őket hogy megzavarta szórakozásukat Arendőrautó mindenesetre a legjobbkor érkezett Még látta a sarkon fevillanó reflektorfényt hallott néhány kiáltást aztán elveszítette eszméletét Aludni! De jó lenne aludni végre! S elfelejteni mindent!... Hm.. Lehet ezt elfelejteni?!... Mozdulatlanul feküdt a kórházi agyon. Égtek a szemei a fáradtságtól, le kellett csuknia szemhéjait Eszébe jutott, hogy gyermekkorában rendőr szeretett volna lenni. ... Robogott a szirénázó, villogó autóban, csikorogva fékezett... Mikor revolverét előrántva kiugrott, a rablók reszketve emelték felé kezüket.. Csattogtak a bilincsek.. Fölényes mosollyal vette át a kitüntetést.. A háta mögött összesúgtak: „Ez a Karmazsin őrnagy a legzseniálisabb nyomozó, akit valaha láttam."... „Olyan bátor, mint egy oroszlán..."... A mosoly most fájt Jókora varrat lehet az arcán. - Vajon Lenke hogy nézhet ki? - villant át az agyán. - Nem tudtam megvédeni!... Hősködő, vén hülye!... NemNem tudtam!... Felvillantak előtte az éjszaka képei. Torzul vibrálva, mint egy videoklipp kockái. Aláfestő zeneként a segélykérő kiáltások, sikolyok, ütések.. Arcokat látok Premier planban. A megtámadott nő letörölte könnyeit— púderes szelencét vett elő,... majd kiöltötte rá a nyelvét Egyik támadójának arca bukkant elő a homályból. Feltette szemüvegét amolyan régi divatú, fémkeretes okulárét s fejcsóválva nézett rá. Mintha a régi földrajztanára lett volna. - Tanár úr, én jót akartam.. - Karmazsin, fiam, hozd ki az ellenőrződet! - De ez már Koós tanár úr volt a Kopasz, és természetesen hozzátette, mint mindig: - Ugyebár. - De hiszen a tanár úr mondta, hogy a közösség, ... a társadalom érdeke előbbrevaló, mint... - Ugyan, fiam! Hát hol élsz te?! vágott kőzve a Kopasz, s az egész osztály harsányan röhögött.. S velük kacagott Bogyó, az ügyeletes orvos, az ápolónő... Csak úgy rengett bele a kórterem. - Karmazsin, neked sohasem nő be fejed lágya.. Ugyebár. Nemere István: REJTEKUTAK (9.) Gyíkok a falban A kőfal szinte őskorból való. Mindenesetre látszik, legalább hatvan éve áll a mai helyén. Valaha ólak hátsó falát adta, telekhatár is volt egyben. Mára a fölöttünk lévő telket tartja, embernél is magasabbra nyúlik. A köveit már nem tartja össze semmi. Egykori malter porrá lett hamvai csupán, vagy az sem. Lisztként pereg ki ez a fehér anyag, és a köveket inkább az anyaföld vonzása tartja egymáson. No és a ránőtt borostyán. Ha leszedném, talán a fal is jönne vele, leomlana minden. Hát nem bántom. A növényzet alatt gyíkok élnek. Ha ül az ember a teraszon, teste alatt fehér szék és elegáns párna, kis asztalán hűs ital, kezében a nagyvilágot idehozó újság - nem is sejti, hogy karnyújtásnyira tőle egy másik világ éli életét. Nem olyan mozgalmas, mint az, amelyről a lapok, a tévék tudósítanak, amely minden rádióhírben előugrik valamilyen veszéllyel, furcsasággal, történéssel. A gyíkok létét apró neszek árulják el. Pereg a malter, fmom por hull az alább lévő borostyánlevelekre. Néha surranást hall a figyelő - de látni ritkán lát bármit is. A kövek között rések vannak. A gyíkok ki-be járnak, ott fészkelnek. Néha kora tavasszal, vagy késő ősszel azért látni néhányat - egy-egy kövön fekszenek. Napoznak. De kicsiny, élénk szemük akkor is körbejár, minden neszre újabb nesz a válasz: a gyűc menekül, és többé nem látni. Nekik minden ember egy világnyi ellenség, maga a mindent felfaló kozmosz lehet. Ha lépte döng a közelben, gyíkok tucatjai lapulnak a kőhöz. Kicsiny torkukban lüktet a légzés, és talán a félelem is. Ismerik már a menedéket jelentő utakat egy-egy futamnyi rohanás másik bar- ; langba viszi őket. A kövek mögött talán van valami hátországuk is, örök bujkálásra kényszerülnek. Talán még jó is nekik így. Hisz mást nem ismernek. Ha esik az eső, hozzájuk bizton nem folyik be a víz. Lapulnak akkor is, hallgatva millió kopogást. Ha leomlana a fal, ha lebontanánk, hová mehetnének? Csákányok alatt pusztulnának, lezúduló kövek nyomnák szét a kicsi testeket? Mindenük megsemmisülne. De nem nálam, mert én vigyázok rájuk. Bár ők erről nem tudnak, nekem mégis jó tudni, hogy gyíkjaimat nem fenyegeti veszély. Éljenek ők is békességben.