Esztergom és Vidéke, 1997

1997-06-05 / 23. szám

1997. június 12. Esztergom és Vidéke 193 Marianna néni, köszönjük munkásságát. Nyugodjék békében! Esztergom lakosai az elmúlt héten kísérték utolsó útjára Prokoppné dr. StengI Mariannát, városunk Pro Urbe díjasát. Emléke és munkássága azonban mindörökké velünk marad. Onagy Zoltán Nap. 28. A vakondok átlényegülése {-folytat, tárgyal, befejez -) Nem kétséges, háború közben is illendő felmutatni valami gyengédséget, bizonyítva, nem vagyunk balkáni vadállatok, csak a nehéz történelmi helyzet, a gazdasági konstellációk kényszerítenek bizonyos dolgok megtételére. Normális időszakokban szinte nincs is komolyabb gond emberiességünkkel, humanizmusunkkal, velünk. Négy hete, Éljen május elsején erre még nem volt mód. Ma pedig igen. Vége a harcnak. Megkérdezhetem: vérmesebb voltam-e a szükségesnél, habzott-e szájam a féktelen haragtól néhány növény pusztulása, főzetnyi korai borsóleves elveszítése miatt. A fölösleges munka miatt. Akert szépsége miatt. Mert képtelen voltam a vakondra erőszakolni akaratomat. Átgondolhatom: egy vakond, egy fekete, vaksi underground ér-e annyit, hogy hajnalban keljek, hogy felbosszantsam magam. Hogyne is érne. Azt is, kérdés volt-e, amikor eleve kivégzendő ellenségnek kiáltottam ki: és ha párja van, gyermekei (morózus asszony, apró, pislogó, mindig éhes vakondcsemeték)? Családjának dolgozik mint az állat, miattuk készültek fölösnek látszó számban buckák a konyhakertben. Átgondolhatom azt is: a vakond, aki hazafiúi szempontok szerint hazátlan bitang, egy erőszakos betelepülő, életemre, palántáimra törő határsértő, érdemel-e jó szót, kíméletes elbánást, vagy elő a jól bejáratott Kalasnyikovval, a török kori szablyával, a hosszú nyelű kapával. De bizony. Hát bizony. Aki kétségekkel indul csatába és ahelyett, hogy suhintana acéljával, saját keresztényi szeretetével birkózik, avakondtáisadalom fölötti öröklött pallosjogát bizonygatja (mint én), elmulasztja a legmegfelelőbb pillanatot. A csata ötödik hajnalára húsz vakondtúrás készült el. Az első négy nap sikertelensége miatt változtatok a harcmodoron. Elballagok szépen, vágok húsz egyenes, vékony fűzvesszőt, lehámozom, hogy fehér legyen, jól látható. Kitapogatva a bucka alatti járatot, beszurkálom. A vakond őrjáratot tartva megáll, azt mondja, hát ez meg miféle pofátlanság itt, és megkísérli ásólábaival kilökődni. Odakint beleng a napsütötte, fehér fűzvessző. Ekkor ott állok a kapával. Megcselekszem, amit a haza követel. Ott állok a kapával. Meg is cselekszem. De a mozdulatban, amellyel kifordítom őt a földből, eleve benne van, jó volna, ha elmenekülne. Ha kikapom a föld alól, az győzelem. A győzelem nem munka, a győzelem programadás. Csak a harc munka. Új trükkök, technikaváltás, tanulás, kötelezettség, folyamatos koncentráció. (Jó látni, most választási harc és választási munka közben mennyi hazugság, mennyi trükk, édes mosoly, fals magabiztosság.) Ha agyoncsapom a vakondot, nem marad más, mint a föld szeretete és utálta, a palánták, a gyomlálás, és locsolhatok, mint a gép. A nyomókút és a tűzrakó közt landol pörögve, ahogy elrántom buckástul. Dagadt, tanácstalan, fekete. Vaksin topog három másodpercig, nézi, befűrhatja-e magát a föld alá, ahol az otthona. De a fűben nem próbálkozik. Rövid, ügyetlen lábain elkacsáz a kerítés felé. A drótban elakad, visszapislant, de engem nyilván nem lát, nincs szemüvege. Könyökölök a kapanyélen. Győzedelmes hadvezér. Remélem, példaadóan finom voltam. Nem disznó, nem gyüok. Azt is remélem, ő, vagy valamelyik fia visszatér. Körültekintő tárgyalások után megbízom a lótücsök, a cserebogárpajor és a káposztabarkó ügyintézésével. Kernstok Károly öntükörben A festő e század elején a magyar képzőművészet és gondolkodás meghatározó egyénisége lett. A ,/násodik reformnemzedék" egyik alkotó képviselője, az Ady Endre által jegyzett „új hozonok" hitvalló ábrázolója, aki nem kevés társával tagadta meg a ,/negálmodott álmok," biztonságot ígérő lehetőségeit, kényelmes kiváltságait. Ó is Párizs ege alatt szédült meg" az „új, félelmes Élet" szikrázó fényköreiben, de gondolkodása a vérébe ivódott humanitás hazai mécseseinél már megedződött előbb, tudata és egyénisége az itt látottakat őrizte példaadón. Útja Ady és Bartók sorsához hasonul, indítékai ugyanígy: „a Duna melléki kisvilág" szellemi alapzatára emelte az általa ,Jereso művészetnek" nevezett stílus mesteri épületét, a ,Jconstruktív szimbolizmus" ars picturalisát. Méltóképp fordult és önzetlen méltósággal közelített kora hazai történelmi és társadalmi dilemmái felé, és bár kevéssé kívánhatta így, művészetével és mozgalmával ( Nyolcak") nem ritkán került sanda negációk és heves rajongások gyújtóköreibe. Előadásaival és írásaival közben lobogó viták tárgya és részese lett. Az első pillantásra üresen tetszetős, majd inkább az önérdekű szélsőségekkel perlekedett, érkeztek bár kora „peceparti kisvilágának" bármely kapaszkodója felől. Óvta, amit öröknek egyben örökségnek tartott a művészet évezredeiből: a korszerű szépséget és a változatlan humanitást. így tett már az útkeresés évtizedeiben, majd a súlyos tanulságok terhével, a külön szigorral ráméri adósság tapasztalatainak kiegyenlítése után. De az alkotó szellem gyökérzete akkor és utóbb azonos mélységből merített életerőt, bár nem kevés félreértéssel találkozhatott a ,Jcorszellem" változó áramlataiban. Majd még több félreértelmezés „értékelte át" művészetét: előítéletekkel közelítve, erőltetett kiemelésekkel és célzatos elhallgatásokkal kísérten formálódó „elemzést" kapott. A gyanú egyaránt érvényes a közvetlen elutasításra és az „új besorolás" kísérleteire - egyként szolgáltatva példát arra, amikor az elemző egy-egy „áttételesebb műhöz" eleve kifundált „szempontok" felöl közelít. Századunkban (és előbb) mindkét gyakorlat általánosítható, az efféle kísérletek ellen már Arany János is berzenkedett. Példának talán ennyi is elég. És Kernstok is azon mesterek sorába tartozik, akik a képeknél egyértelműbb módon, írásaikkal,kódolás nélküli" kulcsot adtak a megértés teljesebb lehetőségeihez. A színes emlékezések mellett tanulmányainak gyűjteménye erre közvetlen lehetőséget teremt, hiszen az életművet egészítve szeretné művészetét a ráülepedett értelmezések alól megtisztítani. Biztonságosabbnak tűnő mezsgyét nyitva a teljesebb megértés felé. „Első kézből", színesen és szórakoztatón. (Kernstok Károly írásaiból -1911 —1939. Tatabánya, 1997.) B.F. Nemere István REJTEKUTAK (6.) Tobozok Toboza csak a fenyőnek van, és ez nekem oly sokat jelent. Az én fenyőim kevesen vannak, négy fajta mindössze, némelyikből csak egy darab vagy kettő. Sok évig nem voltak tobozok, néha irigykedtem is erdőkben, parkokban. Miért van ott, és miért nincs nálam? A városból is látható, a hegy fölé emelkedő legnagyobb fenyőm csak tizenhét évvel az elültetés után hozott először tobozokat. Az erdei fenyők szorgalmasabbak voltak. Áz egyik tobozfajta hosszúkás, mint a szivar, a színe is arra emlékeztet A másik kerek és kisebb, összezárva töpörödött almára emlékeztet bár ez is mélybarna. Elnéztem néha a hosszúkásakat míg a fán lógtak. Jó sok hónapon át nem mozdultak. Aztán a fa kezdte őket dobálni, de oly fukarul, akár egy garasait markoló öregember. Egy-egy nagyobb vihar után találtam csak kettőt olykor hármat Láttam, hogyan nyílnak szét, miután leestek. A lemezek között e kis magok is feltárultak. Ha belegondolok, azóta hány elképzelhetetlenül apró fenyő élhet már valahol a földben? Az a fafajta nem tűr meg maga alatt aljnövényzetet. Nálam is kiirtották a pázsitot Ahogy nőttek, terebélyesedtek a fák, úgy lett alattuk mind nagyobb az a vörösesbarna kör, amit a lehullott tűlevelek fedtek be. Másnak nem maradt ott hely. Az ezüstös pikkelyek a törzsön, a kicsorduló gyanta is védekezés. A tüskés ágakon madár nem rak fészket bár ennek talán az alant kószáló éberkóbor macskák is okai lehetnek. A tobozok hullanak. Vannak egészen kicsik, még szinte zöldek és vannak már komoly felnőttek. Némelyik gyümölcsnek hiszi magát, hát keringve lóg az ágon. Ha játékosan felnyúlok és megrázom, kapaszkodik. Persze a legtöbb a második emelet magasságában van, lenéz a ház naptól forró vagy éppen havas tetejére. És talán olykor rám is. Hiába vagyok lassan háromszor idősebb a fenyőmnél, a fa mintha tudná, hogy ő még akkor is fenyő lesz, amikor én már... Néhanapján eltűnnek a tobozok, mintha a kicsiny ágak védőn ölelnék. Sokáig kell Üyenkor állnom felszegett fejjel, míg meglátom valamelyiket Az elsőt aztán a másodikat, a többit. Magból lesz a fa. Fűbe, földre hullik a toboz, kiszórja a majdani fenyők félkörömnyi másait. Új élet indul, és a kettő között a toboz a közvetítő, ő a gének postása, minden csírák küldönce. Maga az élet