Esztergom és Vidéke, 1996

1996-10-31 / 44. szám

6 1996. október 31 Újabb lapok a „szentimrések" emlékkönyvébe A vcreckei diadalkapu és a millenniumi emlékmű 1939. július 20-án 1939 tavaszán még javában folyt a tanév (hatodikosok voltunk), amikor osztákyfőnökünk, Klinda Károly tanár úr közölte velünk, hogy mint a 211. sz. Sirály Cserkészcsapat vezetője, megszervezne egy felvidéki táborzást megfelelő jelentkezés esetén. Óriási örömmel vettük a bejelentést, és 25-en jelentkeztünk a Szent Imre Reálgimnázium cserkészei közül. A tanár úr három fős csapatokat szervezett, és ezeknek kellett a kiadott feladatokat megvalósítani, vagyis a konyhakéstől akondérokon keresztül a mosogatószerekig mindent beszerezni. 0 biztosította a MÁV egyik tehervagonját, amelyik a mi „luxus kocsink" lett, és megszerezte a hercegprímási uradalom teherautóját is, amely kivitte a rengeteg holmit a pályaudvarra. Bepakoltunk a vagonba űgy, hogy mi már alig fértünk el benne. Július 5-én indultunk Esztergomból, és két napi döcögés után érkeztünk Volocra. A táborhely a falutól kb. 3 km-re, egy gyönyörű fenyvesben volt. Elkészítettük a szálláshelyeket, a konyha- és a raktársátrat, valamint a „vécét". Csapatvezető tanárunk pedig összeállította a programot, amelyben hetente 1-2 gyalogtúra is szerepelt. Még csak két éjszakát töltöttünk a táborba, de a nálunk fiatalabbak már majdnem sírtak, hogy nem kaptak levelet otthonról. Parancsnokunk ekkor megkérdezte, ki vállalná, hogy begyalogol a faluba, a postára a levelekért. Ketten jelentkeztünk. Csodálatos volt a gyalogút a fenyvesen keresztül, a fenyőillat és a csend. Még az első napok egyikén egy erdész figyelmeztetett minket, hogy csendben közlekedjünk, ne beszélgessünk, mert több vadmacska van a környéken. A fenyvest elválasztó nyiladék kb. 3 méter széles volt. Ahogy mentünk a postára, baloldalt a fenyőágak között megjelent egy vadmacska. Megállt egy pillanatra, majd izmos testével, dús szörzetű farkával átugrott az út felett, és örökre eltűnt számunkra. Mindez csak néhány másodperc volt... Aztán beértünk a postára, átvettük a levelet és az újságokat. Visszainduláskor még mindig az élmény hatása alatt voltunk. Nem is bírtunk tovább menni, csak a vasútállomásig, melynek várócsarnokában egy söröző is volt. Egy-egy pohár sört kértünk, igazi Dréher minőség volt, és egy pohárral csak 22 fillérbe került. Másnap négyen, idősebbek elhatároztuk, hogy megnézzük Kárpátalja nevezetesebb helyeit. Ehhez egy hétre volt szükségünk, valamint parancsnokunk engedélyére. Ezt meg is kaptuk, jótanácsokkal együtt. Kért, hogy viselkedjünk úgy, ahogy egy magyar cserkészhez illik, és ne hozzunk szégyent az anyaországra. Az első utunk Lengyelországba vezetett. A határon a lengyelek nagy örömmel és szeretettel fogadtak. Kb. 15 percig magyaráztuk, hogy kevés a pénzünk, ezért nincs útlevelünk. Végiilis átengedtek a határon. Lavocne volt az első hely, ahol vásárolni akartunk egy boltban. Adtak mindent, amit kértünk, majd amikor fizetni akartunk, ehhez nem járultak hozzá még hosszas vita után sem. Sajnos, Krakkóba nem mehettünk, ezért visszafordultunk. Munkácsra július 16-án reggel érkeztünk, és úgy határoztunk, hogy két napot ott töltünk. Szép város volt, nekünk nagyon tetszett. A városháza még a monarchia alatt épült, ugyanígy a családi házak, a mozi, a templom, a zsinagóga is. Új létesítmények alig voltak, kivéve az új laktanyát. A munkácsi várban lebontották és szétrombolták az Árpádok ősi jelvényét, a Turul madarat. Darabjait az emeleti külső, fedetlen részen tárolták. Az ötödik nap, július 18-án a Beszkidekben a turista utakon nagy területet jártunk be, de ott is a rombolást tapasztaltuk. A csehek itt modern, népszerű turistaházat építettek, de később felrobbantották, hogy használhatatlan legyen. Es elérkezett az utolsó nap, július 20-a. Küándulásunk tó célja ezen a napon a Vereckei-hágó elérése volt, tiszteletadás őseink előtt. Árpád apánk a fősereggel itt lépte át a Kárpátokat, és lelki szemeivel talán már látta a jövendő hazát. Mi pedig láttuk a Lengyelországba vezető utat, a határt, a lengyel és magyar kiskatonákat, a dekoratív átkelőhelyet. A legnagyobb örömet számunkra az itt lévő emlékmű jelentette, amelyet a csehek nem romboltak szét. Ezt az emlékművet az ezeréves évforduló alkalmából állították fel. Rajta Kóródy Sándor alábbi sorai olvashatók: „Honfi! E bércormon szíved hevesebb dobogása Jelzi, hogy ősi honod drága határa ez itt. Itt hangzott egykor riadó csatakürtje Lehelnek, Nagy Rákóczink itt hullatta búcsú könnyűit. Szent kegyelet tüze gyúl itt minden csipekebokorban. Oldozd meg sarúid! Szent hely ez itt, ahol állsz!" Itt fejeztük be a hétnapos túrát. Csatlakoztunk a többiekhez, majd július 29-én érkeztünk haza. Alig több mint egy hónap múlva, szeptember l-jén megkezdődött Európa tragédiája. Tudtuk, hogy aki életben marad, az évtizedek múlva, öregcserkészként is emlékezni fog ezekre a napokra. Perédy István Wilhelm Backhaus Esztergomban „Az esztergomi közönség fmom lelkében az igazi művészetnek szeretete él." Ezeket a szavakat intézte Wilhelm Backliaus német zongoraművész az őt ünneplő koncertlátogatókhoz. Bizony hízelgő szavak ezek, büszkék lehetünk arra, hogy városunk polgárai 1918 húsvét hétfőjén élénk érdeklődést mutattak e hangverseny iránt, és lelkesen ünnepelték a művészt. Ennek a fontos eseménynek a kapcsán az Esztergom Friss Újság 1918. március 20. és április 4. között nyolc alkalommal is közölt Wilhelm Backhaus-szal és koncertjével foglalkozó cikkeket. Sőt arra is alkalom kínálkozott, hogy valaki rövid áttekintést írjon Esztergom zeneéletéről, jelentős személyiségeket említsen meg, elemezve a lakosság zenei ízlését, műveltségét. Az „Ypsilon" aláírású elmélkedésből megtudhatjuk, hogy kb. egy évtizeddel azelőtt „Bellovits bácsi, a zenének rajongó kultúrmunkéisa" volt az, aki igyekezett közönséget teremteni az értékes zenének. Halála után sajnos sekélyesebb időszak következett, „közönségünk ízlését rontó zengereknek is tapsolt". Végül ifj. Buchncr Antal vette fel „az érintkezésfonalát a társadalom és a komoly zenemüvelés között". O kezdeményezte a Zeneegyesület létrehozását, mely szinte kultúrmissziót teljesített. Ennek a Zeneegyesületnek az érdeme, hogy meghívta Wilhelm Backhaust Esztergomba koncertezni, megelőzve ezzel más magyar vidéki városokat. Az Esztergomi Friss Újság 1918március 20-i számában ez olvasható: „ Esztergom város újabb kultúrmozgalmainak egyik legfigyelemreméltóbb jelensége kétségtelenül a Zeneegyesület, illetve ennek magas művészi nívón (illó hangversenyei. Ismerve városunk intelligens közönségének magas zenei igényeit. Buchncr Antal és Dviluilly Géza (az említett újság felelős szerkesztője - a Szerk) célul tűzték ki, hogy Esztergom város e tekintetben ne szenvedjen hiányt oly nívós hangversenyekben, melyek bármely nagyobb kult úr központokban vagy fővárosokban is megállják helyüket". Az újság további számai bemutatták Backhaust az olvasóknak: 1884ben született Lipcsében, d'Albertnél tanult, akinek pedig még Liszt Ferenc volt a mestere. 1905-ben Rubinstein-díjat kapott. Egy komolyzeneértő, Magurányi röviden felvázolta a zongoraművész pályafutását, írt budapesti koncerjeiről, dicsérte nagyszerű pianisztikus tudását, átszellemült előadását, megemlékezett arról is, hogy mestere. Liszt Ferenc az 1880-as években szintén járt Esztergomban. Minden cikk adott valamilyen újabb információt a művészről vagy programjáról, a jegyek árusításáról, a hangverseny színhelyéről, időpontjáról. A nevezetes koncert 1918. április l-jén, húsvét hétfőn volt este lel nyolc órakor a Vármegyeháza dísztermében. Wilhelm Backhaus műsorán Beethoven, Schumann, Chopin és Liszt zeneművei szerepeltek, de a művész saját átirataiból is játszott. Ifj. Buchncr Antal írt lelkes hangú kritikát Backhaus koncertjéről, akinek mélységes belső kultúrája és finom muzikalitása nagy meglepetéssel szolgált a jelenvoltak számára, és felejthetetlen nyomokat hagyott mindenkinek szívében." Még egy fontos dolgot kell megemlíteni: „a hangverseny tiszta jövedelmét,' valamint a felülfizetéseket teljes egészükben az esztergomi liázi ezred rokkant-alapjára, tehát hadi jótékony célra" fordították. Jó lenne, ha a helyi lapban 1996-ban is ugyanezeket a sorokat olvashatnánk, mint 1918 márciusában: Ha Esztergomnak ma ezer embert befogadó nagy hangvesenycsarnoka volna, az is zsúfolásig niegtelne." Azt hiszem, az idei nyári Nemzetközi Monteverdi Fesztivál látogatottsága bizakodóvá teheti az esztergomi hangverseny-rendezőket. Szendi Ágnes