Esztergom és Vidéke, 1996

1996-08-15 / 33-34. szám

Esztergom és Vidéke 1996. szeptember 12. ti, t rx*. ^ ' y/i a 4 * * . 1+nÁl • Irt a + /{fiC> r ' y , '/ A/ .w -yr v ( 'Vi-DX ^. >«• . ' . ' / ' , ' ' t ^ t.Xf^jc-í" '-KE <•<J,' ; t ' ^ . ' ' . -a / / ' '( ' f • » v.-íl £ tís^-i*. n ^ V ' / / // • . /i^ V N-r^A « £ A. * ^^ '/•)'../ - 1 / 896 — 1836 —1896 — 1996 Bizonyos, hogy a honfoglalás hosszabb folyamat volt, amelynek még kezdetét és befejeződését is csak bizonytalanul lehet egy-egy évszámhoz kötni. (Nem alaptalan László Gyula elmélete sem, amely szerint két „felvonása" volt, közöttük több évszázadnyi „szünettel".) 896 - 1896: az évszámról egy tudós bizottság döntött, attól a gyakorlati szemponttól vezérelve, hogy a nemzet millenniumot ünnepelhessen. Mert az is bizonyos - és a leglényegesebb hogy a honfoglalás-letelepedés a magyaráság nemzetté válásában döntő fordulatot jelent: mindenkor ünneplésre méltó történelmi cselekedetet. Helyhez - hazához kötődést, amelyben az „itt" elnyeri térbeli határait és időbeli határtalanságát. Távlatos értelmet kap benne hűség és remény: ,Jtt élned, halnod kell..." Örök jogalap, megerősítő példa a közösségi tudat és leghitelesebb szószólói számára minden válságosán nehéz korszakban: „Őseinket felliozád / Kárpát szent bércére, I Általad nyert szép hazát / Bendegúznak vére." (Kölcsey Ferenc: Himnusz - 1823.) szavával „csak csont és bőr és fájdalom" volt, amikor 1941 tavaszán leköltözött Esztergomba. Itt javítgatta Sophokles, Oidipus Kolonoszban című tragédiájának fordítását, s utolsó könyvének, az „írók két háború között" korrektúrájával is itt bajlódott. Ágyban fekve egyes részeket újra írt, vagy hozzátoldott, ezeket a pótlásokat ragaszgatta kovásszal a kiszedett hasábok szövege közé. S az utolsó napok kínjai, amikor szólni nem tudott már. Csak a beszélgetőfüzetek megrendítő sorai adják vissza azt a szenvedést, amit átélt. A látogatók is megrendülve álltak ágya mellett. Még egy pár nap haladékot kapott az élettől, s aztán két nappal halála előtt Budapestre szállították a Szieszta szanatóriumba, ahol augusztus 4-én éjfél előtt meghalt. A „kis tenyérnyi sziget" Esztergomban magára maradt, ahol vadont és édent álmodott, amit benépesített tündérekkel, riadalommal, boldogsággal, félelemből és napfényből szőtt költészettel. Pifkó Péter ,£z a föld, melyen annyiszor / Apáid vére folyt; / Ez, melyhez minden szent nevet / Egy ezredév csatolt. II Itt küzdtenek honért a hős / Árpádnak hadai;..." (Vörösmarty Mihály: Szózat-1836.) Az 1835-ben elkezdett, 1836-ban160 éve - végleges formába öntött Szózat közvetlen ihletője múlt századi reformkorunk legsúlyosabb válsága volt. Az a diktatórikus intézkedés-sorozat, amellyel a Habsburg-birodalom érdekeit képviselő hatóság a nemesi-nemzeti törekvésekre válaszolt. 1835 február elején vád alá helyezték Wesselényi Miklóst, 1836ban feloszlatták az Országgyűlést, betiltották Kossuth kéziratos lapját, a Törvényhatósági Tudósításokat, letartóztatták a parlamenti ifjúság három vezetőjét, majd Kossuth Lajost is. A Szózatot Vörösmarty először folyóiratban, a Bajza József szerkesztette Aurora című zsebkönyvben tette közzé; kötetben legelőször 1840-ben jelent meg (Vörösmarty Mihály újabb munkái). A nagy költő összes műveiből a második - tíz kötetes - gyűjteményt, amelyet még életében adtak ki barátai 1845 - 1847 között, az esztergomi Helischer József, városi tanácsos is megvásárolta. Az ő muzeális értékű hagyatékából került a helyi közkönyvtárba. Ma ennek jogutódja, a Babits Mihály Városi Könyvtár őrzi. A Szózat a második kötetben található: lapunk címlapján az eredeti tipográfiával közöljük a költeményt. (A címlap kicsinyített másolata a túloldalon látható. A kötet jelzete aHelischer-különgyűjtemény leltárkönyvében: XIII. A.20.) Amikor 1860-6l-ben a levertségből ocsúdó nemzet ismét az önkényuralmi politikával került szembe, a Himnusz és a Szózat honfoglaló és megtartó reményét Arany János újította meg: ,JIallottad a szót: «rend illet lenül » - Midőn fölzengi myriád ajak I S a millió szív egy dalon hevül, (...) Oh, értsd is a szót és könnyelmű szájon / Merő szokássá szent imád ne váljon! II (...) Oh, értsd meg a szót és hiú dagályon / Olcsó malaszttá szent imád ne váljon!" (Rendületlenül 1860.) „Ész, egybeforrt vágy, tiszta honfihűség, / Bátorságot nekünk mindez nem ad? / Megvert reménnyel induljunk csatába? / Hitben feladjuk már a diadalt?... (...) II Az nem lehet, hogy milliók fohásza / Örökké visszamálljon rólad, ég! / És annyi vér - a szabadság kovásza - / Posvány maradjon, hol elönteték. (...) / Légy hű, s bízzál jövödbe, nemzetem." (Magányban - 1861.) A korszakra jellemző érdekesség, hogy ugyanebben a két évben a Vasárnapi Újság több alkalommal is közreadja a Szózatot, mégpedig német, francia, olasz, török - „tót és szerb" (!) nyelvű fordításokkal együtt. A Szózat centenáriumi évében a Nyugat című folyóirat publikálta Babits Mihály ünnepi cikkét. Most az 1100., illetve a 160. évforduló alkalmából ajánljuk Olvasóink figyelmébe ezt a csodálatos írást. Bizonyságként arra, hogy az előhegyi „látó" - aki a múlt század klasszikus óriásai közül Vörösmartyt és Aranyt szerette leginkább - a magyarság és az emberiség „kincseit" mindig bonthatatlan szellemi egységben szemlélte, őrizte és mutatta fel. N.T. Mint különös hírmondó... (Babits Mihály halálának 55. évfordulójára) Az esztergomi előhegyi domboldalra épített, Dunára néző nyári lak 1924-től fonódott össze Babits Mihály életével és költészetével. Mint Prospero, „a bölcs varázslómester", úgy teremtett itt valóságból költészetet. Esztergom közel félszáz versének ihletője. Kiszabadulva a nagyváros szorításából, kitágult számára a világ. Versei filmszerűvé váltak, hol szűkítette, hol tágította a kamera optikáját. Mindent megörökített, mit látott és érzett, „a világegyetem kék meztelenségétől" a fűszálon lévő bogárig. A „nyájas magasságban" lévő házat, amely télen szundikál, nyáron az olvadt tűzben reszket, s amely csillagnézője és börtöne is volt egyszerre. A Verses napló sorai őrzik a függönyös, kávégőzös verenda délutáni hangulatát. A csöpp sugaras dombon a félszegen nyújtózó fákat, a gatyás jegenyéket, az aszva csüngő cseresznyét, langy körtét, a dicső őszibarackot, az aranysárga kajszit, szilvát, szőlőt és diót. A zöld lugast, a ribizli bokrot, az örömarcú virágokat. A kertben zengő tücsköket, a pöttöm bogarakat, a sarjadó füvet, a fű csúcsán a csigát. A zengő kakkukot, a káráló tyúkot, a csörgő szarkát, a nyöszörgő dongót, a repülő bogarat, a részeg kéjenc darazsat és méhet. A tejnél édesebb levegőt, a szelet, amely fűrészel, csikorog, s parancsokat kiált. A Dunába merülő Napot, a giccses alkonyatot és bíbor estét, a sűrű záport, a távoli ég pirosát. A lebegő tavaszt, az ideges remegő nyarat, a fonnyasztó és csontig vetkőztető őszt és a csikorgó telet. A fények játékát, amely újra festi a nap minden szakaszát. Az esőcseppeket, a kinyílt georginákat. A kertben gyomláló, palántázó Kedvest. A lepkeként szálló Ildikót, nevelt lányukat, a lépcsőn felfele emelkedő Mariskát, a kis cselédet, s a vendégekre gondosan ügyelő Ádáz kutyát. Igazi felüdülést, kikapcsolódást, játékot a műfordítások jelentettek számára: Poe, Dante, Wiliam Blake, Yeats, Anakreon, Sophokles, Goethe, Baudelaire, Horatius műveit fordította az esztergomi évek alatt. Babits pesszimista alaptermészetén túl műveit még sötétebbre színezi az 1934-től elhatalmasodó gégerák is. Az egyre romló egészségű költő nyarait továbbra is itt töltötte. Radnóti